„Nem zsidókat, hanem embereket aláztak és gyilkoltak meg”

– Hogyan találtad meg a „zsidó témát?” Mi vitt Keszthelyre?

– Nem én találtam meg a zsidókat, ők találtak meg engem. Gyerekkoromban élt a házunkban egy nagyon kedves, holokauszt-túlélő néni, Irénke. Tulajdonképpen még az iskola előtt ő tanított meg olvasni. Az első könyveim is az ő könyvtárából származtak. Így azután nem gyerekkönyvekkel kezdtem, amiből az lett, hogy hat-hét éves koromban már azt játszottam, hogy embereket mentek, bújtatok.

– Milyen embereket? Gondolom, egy ennyi idős kislány még nem foglalkozott a holokauszttal.

– Olyan embereket mentettem képzeletemben, akik bajba kerültek. Le is rajzoltam az összes helyet a házunkban, ahol elbújtathatnám Irénke nénit és a rokonait. Mert meg akartam őket menteni. Akkor ez egy játék volt, de nem véletlenül: a mi családunkban ugyanis természetes volt, hogy mindannyian mások vagyunk. Nálunk nem az ment, hogy legyél szép, okos, hanem az, hogy legyél jó ember. A nagymamámék egy kis szabolcsi faluból származtak, ahol együtt éltek magyarok, zsidók, ruszinok, cigányok, mindenféle náció – tegyük hozzá, nagy békességben. Úgyhogy én belenőttem abba, hogy minden ember más, és el kell fogadnunk másokat. 

– Az ember olvassa a posztjaidat a Facebookon, és megdöbben, mert olyan fantasztikus sorsokkal és életekkel találkozik. Nekem óhatatlanul az ugrik be, hogy mindenről AZ jut az eszedbe: meglátsz egy nevet egy sírkövön, rajta két évszámot, a születés és a halál évének dátumait, és máris beindul az agyadban a kutatóösztön. A legutóbbi időkben főleg Keszthelyen kutattál és tártál elénk olyan életeket, sorsokat, amelyek alakulhattak volna másként is.

– Így van, mostanában főleg Keszthelyen jártam, de korábban megfordultam sok más helyen is. Például Kisvárdán, Sátoraljaújhelyen. A keszthelyi történet számomra tulajdonképpen a magyarországi zsidóság halál utáni méltóságát jelenti. Azt, hogy ma Magyarország számos településén, így Keszthelyen sem tudják az emberek, hogy például a város főutcájában majdnem minden házat zsidó emberek építettek. Egész életüket, a munkájukat adták a városért, vagyis, nincs olyan szeglet, ami ne emlékeztetne rájuk.

– Van valami szervezeti kerete a keszthelyi kutatásnak? Segítőid, támogatóid?

– Gyakorlatilag semmi. Egyetlen kutatásomnak sem volt soha. Saját költségemen utazom.

– Mégis, hogy kezdődött a te keszthelyi kötődésed?

– Nagyon sok kutatásom volt, családtörténet, helytörténet, és mindig azt láttam, hogy az emlékezetpolitika kapcsán, falakba ütközöm. Ez azt jelenti, hogy sok helyen minimális nyoma van csak annak, hogy erős zsidóság élt az adott helyen. Hazafias zsidóság – tegyük hozzá. A tolcsvai zsidóknak is mindössze egy domborművön látni valamiféle emlékét, ráadásul, az sem pozitív képet hordoz, mert batyukat cipelő zsidókat ábrázol. Illetve, ha valaki nagyon kíváncsi, mutatnak neki egy összepiszkított követ, ami az egykori zsinagóga része volt. Sőt, még azt is hozzáteszik, hogy maguk a zsidók akarták a háború után, hogy bontsák le a zsinagógát. Ezek fejbeverő történetek, mert nem igazak. Amikor ilyet látok, fölerősödik bennem, hogy még mindig nem tettem eleget a megismerésért és még többet kell kutatni. Nagyon sok ilyen élményben volt részem.

– A hetvenes években jelent meg Ember Mária Hajtűkanyar című könyve. A történet a kunhegyesi zsidók deportálásáról szólt. Sokakkal együtt, rám is nagy hatással volt a könyv, mert olyan témáról szólt, amiről addig nemigen beszéltek. Még friss volt az olvasmányélményem, amikor eljutottam Kunhegyesre. És mint érdeklődő fiatalember, bekopogtattam a főút mentén álló házakba, és megkérdeztem az ott élő idős embereket, hogy mire emlékeznek abból, amit Ember Mária a könyvében leírt. Vagyis, hogy a főutcán hajtották végig a zsidókat. Szinte senki sem akart emlékezni. Mintha nem is ott éltek volna a vészkorszak idején, amikor a borzalmak megtörténtek.

– Ma nagyjából ugyanitt tartunk. Az elhallgatásnak ez olyan szintje, amely hatalmas traumákat okoz a mában. Amit nem tudsz, mert elhallgatták, arról el sem hiszed, hogy megtörtént. És már Keszthely előtt is rengeteg ilyen élményben volt részem. Ha megmutattam valakinek egy fotót, volt, hogy az illető azt mondta, hogy ez nem igaz. És egyre inkább éreztem, hogy amit az életemben tanultam, könyvtár, szociológia, jog, pszichológia, abból mind bele kell tennem azt a tudást, ami már nemcsak arról szól, hogy egy történetet kutatok, majd elmesélek, hanem meg kell ismernem a történések hátterét, ehhez pedig a teljes települést. Például Tokaj-Hegyaljánál az ottani fuvarosok történetét. Beleástam magam a hordókészítésbe, a fuvarozásba és a nevek történetébe. És egyik történetből jött a másik.

– Hány személy történetét dolgoztad fel idáig?

– Több mint száz család történetét írtam le. És akkor most visszakanyarodnék ahhoz, hogy miért lett kutatásaim „epicentruma” Keszthely. Tavaly januárban előkerült egy konkrét kincs, amiről azt állították, hogy az örökös felkutatása sikertelen volt, vagyis, nincs örökös. Mert időnként tényleg hatalmas lyukak vannak ezekben a történetekben. Akik a múlt század '20-as, '30-as éveiben mentek el Magyarországról, mondjuk Németországba, vagy Franciaországba, azoknak a sorsáról roppant keveset tudunk. De még a Magyarországon maradtakról sem könnyű megtudni bármit. Ha elmegy valaki például a Kozma utcai zsidó temetőbe, és értő szemmel átvágja magát a növények dzsungelén, akkor sok olyan áldozat nevével találkozik, akik például a Jad Vasemben sincsenek nyilvántartva. 

– Mi ragad meg egy történetben? Látsz egy nevet, két évszámot egy sírkövön...

– Többnyire nem azzal kezdődik, hogy én most kiszúrok magamnak egy holokauszt áldozatot. Nem feltétlenül a név, az évszám a fontos. Még magam számára sem könnyű ezt megmagyarázni… Egy elfelejtett sírkő, amiről látom, hogy már nincs, aki emlékezzen arra, aki alatta fekszik. És akkor elkezd mesélni valaki, aki semmit nem tud a gyökereiről.

– Mi segít a sorsok felderítésében?

– Könyvtár, levéltár, újságok. Keszthely estében például egy hatalmas, bár sajnálatos módon kevéssé ismert sajtótörténeti elemet kell kiemelnem. Azt a Mérai Ignácot, aki az egész vidéki sajtó legkiemelkedőbb alakja volt. Negyven éven keresztül működtetett egy lapot, ez volt a Keszthelyi Hírlap. Mindemellett a feleségével folyamatosan jótékonykodott, támogatta a várost. És ma az újságírók sem ismerik a nevét. Szívem szerint, egy díjat neveznék el róla, amit a vidéki független sajtó kaphatna. Gyakorlatilag az 1800-as évek végétől fenn tudta tartani a lapját, s mindent a legaprólékosabban megírtak. Sokan lennénk boldogok, ha olyan újságnál dolgozhatnánk, mint amilyen a hajdani Keszthelyi Hírlap volt. A politikában, a helyi történetekben, és az országos ügyekben is nagyszerű volt. Remek publicisztikákat olvashattunk az akkori hírek kapcsán. Szóval, ez a keszthelyi újság hatalmas segítség volt a munkámban. Nagyon fontos információkat lehetett találni, olyan műfajokban, amelyek ma már kimentek a divatból. Születésekről szóló beszámolók, nekrológok, amelyek egy családfakutató számára értékesek lehetnek.

És vannak még a nagy adatbázisok, valamint a levéltárak. Bármennyire is morbid, a karantén idején a legérdekesebbek a temetők voltak.

– Hogyan fogadtak, ha elmentél egy vidéki kisvárosba?

– Sokan örültek nekem, főleg a túlélő családtagok, leszármazottak. Keszthelyen, a fogadtatás vegyesnek volt mondható. A helyiek örültek, hogy segítek felkutatni az egykor ott élő emberek történeteit, amikor azonban megtaláltam egy kincsnek a tulajdonosát, aki ma is él, akkor az illetékesek már nem voltak lelkesek. Az volt ugyanis a hivatalos álláspont, hogy miután a családfakutatás eredménytelen volt, vagyis, nincs örökös, a nagy értékű kincsnek – mintegy háromezer érméről és családi ékszerről beszélünk – az állam lehet a tulajdonosa. Ebbe az idillbe rondítottam bele, de innentől már nem az én dolgom, hogy mire megy az örökös és az állam.

– Ez a kutatás életednek igen fontos része. Csak azért nem mondom, hogy kitölti az életedet, mert tudom, hogy ezen kívül még sok mindent csinálsz: közéleti klubokat szervezel, hajléktalanokat istápolsz, ahogy mondani szoktad, „táncolsz” velük… Mi a célod a zsidó sorsok elénk tárásával, azon kívül, hogy a Facebookon nagy sikerrel publikálod ezeket a történeteket.

– Felvetődött, és folynak is tárgyalások arról, hogy ezeket a történeteket könyv alakba rendezzem. Úgy tűnik, hogy támogatók is akadnának ehhez. De túl ezen, az a célom, hogy az emberek gondolkozzanak. Amikor meg kell élnünk a mindennapokban, hogy a politika dönti el, hogy ki a jó és ki a rossz, akkor számomra az a legfontosabb, hogy az emberek merjenek önállóan gondolkodni. Ne fogadják el, amiket hirdetnek, hanem igyekezzenek megismerni a saját gyökereiket, keressenek olyan kapaszkodókat, amelyek nem sarkosan választják szét a jót és a rosszat. Ezekben a zsidó történetekben nem feltétlenül a pozitív példákat keresem. Kikutattam például a legzsugoribb békéscsabai zsidó ember történetét, aki annyira zsugori volt, hogy bár megtehette volna, még a saját rokonait sem segítette. És találtam olyat is, aki olimpikon lett. Nem úgy kezdtem neki, hogy egy olimpikon családját kerestem, hanem a családja volt valamiért számomra érdekes, és menet közben derült ki, hogy ebben a családban van egy olimpikon. Tehát nem eleve elképzelem, hogy én egy jót, vagy egy rosszat kutatok, hanem jön a történet és folytatódik.

Számomra az a tanulságuk ezeknek a történeteknek, hogy a halál után sem tiporhatjuk sárba az emberi méltóságot. Az ártatlanul meggyilkoltak emberi méltóságát is helyre kell állítanunk, ezt én egyfajta lélekrestaurációnak nevezem. Arra szeretnék rávilágítani, hogy nem meggyilkolt zsidókról, cigányokról, melegekről, másként gondolkodókról kell beszélnünk, hanem legfőképpen emberekről, akiket a többség előbb felcímkézett, majd lépésről-lépésre megfosztott a jogaiktól, vagyonuktól, végül a legnagyobb kincsüktől, az életüktől.