Nemzeti és történelmi horizontra is szükség van a politikában

Ahhoz, hogy az európai integráció valóban szorosabb legyen, elengedhetetlen, hogy az uniós tagállamok állampolgárai identitásának szerves részévé váljék az európaiság. Magyarországon azonban a kormánypárt nem támogatja a szorosabb európai integrációt, és a magyar identitás védelmét mindennél fontosabbnak tartja. Az Európai Parlamenti választások idején pedig a kampány alatt mindenhol előtérbe kerül az a kérdés, hogyan viszonyul egymáshoz a nemzeti és az európai identitás – írta elemzése bevezetőjében Zsiga Bulcsú.

A hidegháború végét követően, a politikai elit egyik része azt remélte, hogy a demokratizálódás és az európaizáció következtében konszenzus lesz arról, hogy „mi és milyen is a magyar”, illetve a történelmi sérelmekre is gyógyír lesz az uniós tagság. De ez nem így lett, helyette a Fidesz a nemzet fogalmának tudatos tematizálásával töltötte be az elmaradt identitásképzés miatt keletkezett űrt. 

A kormánypárt a dominancia biztosítása érdekében gyakran hivatkozik az általa képviselt nemzeti érdekre, mindezt gyakran történelmi utalásokkal támasztja alá. Ezzel szemben az ellenzék nem foglalkozik kellőképpen a nemzeti tematika kérdésével, nem kínál olyan átfogó, magyar identitásra alapozó világmagyarázó narratívát, amellyel orientálhatná a magyar társadalmat. 

Csakhogy az elemző szerint ahhoz, hogy az ellenzék érdemben felvegye a versenyt a Fidesszel, elengedhetetlen megfogalmaznia egy olyan alternatív nemzeti tematikát, amely „megfoghatóvá teszi” a választók számára az általuk képviselt nyugatosságot. Az ellenzéki pártok sokáig nem igazán foglalkoztak az Európa-Magyarország viszonyának kérdésével. Ez a 2019-es választásnál változott, mert akkor a programjaikban elkezdtek reflektálni erre a hézagra. 

Zsiga Bulcsú szerint a programok összehasonlításából az derül ki, hogy az ellenzék konzekvensen kritizálja a Fidesz Európa-politikáját annak konfrontatív jellege miatt, és helyette európai szintű együttműködést szorgalmaz. De az öt évvel ezelőtti ellenzéki programok többet foglalkoztak az európai identitás és a hazafiság összeegyeztethetőségének kérdésével és annak történelmi igazolhatóságával, mint a mostaniak. 

Pedig a nemzeti tematika egy változékony, formálható értelmezési keret, amely elősegíti az emberek számára a világ értelmezését, megmagyaráz jelenségeket, jelentést ad nekik és legitimálja a politikai cselekvést. A kormánypártok tudatosan építkeznek erre, olyan gondolatmankókat kínálnak, amelyek a magyar történelmi tapasztalásból vezetik le a helyes cselekvés körét. Az ellenzék ezzel szemben nem rendelkezik olyan történelmi narratívával, amely igazolhatóvá és megfoghatóvá tenné az általuk szorgalmazott szorosabb európai együttműködés szükségességét. 

„A 2019-es programokban több olyan utalást is találhattunk, amikből arra lehetett következtetni, hogy az ellenzék megértette a probléma fontosságát, de a mostani programokban már nem reflektálnak az európai és magyar identitás összeférhetőségének a kérdéséről, sőt, mintha adottnak tekintenék, hogy ezt nem kell mélyebben taglalni” – írta az elemzésben a szakember, aki szerint a jelenkori magyar politikában az a párt a legsikeresebb, amely nemzeti és történelmi horizontot ad a politikájának; akik pedig nem, azok többek között ezért is ragadtak bele ebbe a hosszú ellenzéki helyzetbe.

Az elemzés kitér a nacionalizmussal foglalkozó szakirodalomra is. Eszerint alapvetően két ideáltípust különböztetnek meg: a államnemzeti és a kultúrnemzeti fejlődést. De a valóságban vegytiszta formában egyik sem létezett, az európai nemzetek fejlődésében pedig mind a két jelleg megmutatkozik. Nyugat-Európában döntően államnemzeti fejlődés zajlott le. Mindezt a korán elinduló polgári fejlődés tette lehetővé, amely a vallási és etnikai törésvonalak elhalványulásával a társadalom hatékony integrálását hozta el. Ebben a fejlődési ívben a nemzeti léthez állandó állami terület is társult, a társadalmi kohéziót a közösen osztott alapértékek, a mindenkire érvényes törvények és szabályok biztosították. Ezek a nemzetek a társadalmaik számára egy magától értetődő állandóságérzetet biztosítottak, ami lehetővé tette mindenkinek, hogy különösebb feszültségtől mentesen élhesse meg „másképpen” a franciaságát, hollandságát vagy angolságát. Ezekben a nemzetekben nem jellemző, hogy különbséget tegyenek „tősgyökeres” és nem „tősgyökeres” származások és viselkedések között.

Ezzel szemben Kelet-Közép-Európában hiányoztak ezek az adottságok.

A térségünkre jellemző kultúrnemzeti fejlődés az azonos nyelven beszélő és etnikumú, közös kultúrával rendelkező közösségek integrációját jelenti, amelyhez a sajátos történelmi múltnak köszönhetően nem társult homogén nemzetállami keret. A tanulmány ezzel magyarázza, hogy a nemzetállami kereteket nélkülöző kelet-európai nemzetek görcsösen ragaszkodtak a nemzeti egységhez, annak hiányát végzetes hibaként élték meg, ami végső soron nemzethalálhoz is vezethet. A nemzeti lét ezért a nemzet tagjai számára előírja, hogyan kívánatos a nemzet érdekében cselekedni. Az állandóság hiányából fakadó folytonos bizonytalanságérzet miatt a kultúrnemzetek így kevésbé elfogadóak azokkal a nemzeten belüli csoportokkal szemben, amelyek eltérő értékekkel rendelkeznek, mert bomlasztják a kényes egységet. Ezek a társadalmak hajlamosak a dicső múltból és történelmi hősök példáiból és áldozataiból levezetni a politikai cselekvés nemzetileg legitim céljait.

A nyugat-európai országok a nemzetet egy létszerű állapotként írják le, ezért nem foglalkoznak a népesség csökkenésével, hiszen a nemzet elmúlása szóba se kerül. Nem tesznek különbséget „francia és franciább” között, és a külpolitikában is együttműködésre törekednek. A másik típus, a kultúrnemzetekre – például Magyarországra – jellemző. A levert forradalmak, az elvesztett háborúk és a területi csonkítások következtében a magyar nemzeti tematika által összefogott tudáskészletet tragédiák és veszteségek formálták. Ebből következik a létbizonytalanság és a nemzethaláltól való félelem uralkodóvá válása. A távoli múlt és a távoli jövő válik viszonyítási ponttá, a külfölddel szembeni bizalmatlanság, a nemzeti kultúra védelme a külső hatásoktól, illetve a társadalmi konfliktusoktól való félelem a jellemző. Az elit a politikai cselekvést a nemzeti történelem tapasztalataira hivatkozva teszi a választóknak megfoghatóvá – olvasható Zsiga Bulcsú „A nemzeti tematika és az ellenzék” címmel készült tanulmányában.