„Növekedés” és „gazdasági semlegesség”

Az előzményekről

Az Orbán-hívők körében sikerült elterjeszteni, hogy jó, tudjuk, lopnak, mint mindenki más, de „ezek legalább tudnak kormányozni”. Persze nem világos, hogy ezt a kormányzástudást miféle eredményekre alapozzák e nézet hangoztatói, de a hitbéli meggyőződésnek nincs is szüksége a tényekkel való alátámasztásra. Ha csak az utóbbi három évre visszatekintve vesszük górcső alá Orbánék kormányzási tudását, akkor a következőket állapíthatjuk meg.

1. A 2022-es esztendőt a parlamenti választások elvesztésétől rettegve sikerült úgy „fölcsinálniuk”, hogy annak a mai napig is isszuk a levét. A hatalom megtartása érdekében – nem gazdasági megfontolásból! – példátlan mennyiségű pénzt szórtak a nép közé az összes jövedelem-kiáramlási csap maximális kinyitásával: a bérek felfuttatásával, továbbá a monetáris és fiskális politika fellazításával. Következménye lett a kétszámjegyűvé, az unió egészében kiugró mértékűvé dagadt infláció és a költségvetés szétverése. A súlyos belső egyensúlyvesztés tompítására bevetett eszközök (adóemelések, az adók körének kiszélesítése, beruházások befagyasztása, kamatemelés) lefojtották a növekedést, miközben tovább fokozták az inflációt. 

2. Ezekkel a következményekkel nem számolva, 2022 nyarán 4,1 százalékos növekedés és 5,2 százalékos infláció mellett állították össze a 2023-ra szóló költségvetést. Olyan feltételezésekkel, amelyek irrealitása már akkor nyilvánvaló volt (úgymint: a háború 2022 végéig befejeződik, az energiaárrobbanás lecseng, a külső konjunktúra kedvezően alakul, az uniós pénzeket maradéktalanul megkapjuk). Ám a Költségvetési Tanács nem tartotta megalapozatlannak a bemutatott tervezetet, nem küldte azt vissza a feladónak, mint ahogy tennie kellett volna. Az azóta ismertté vált tények a növekedés helyett recesszióról, a mérsékelt infláció helyett annak további erősödéséről, a tervezettnél majdnem kétszer akkora GDP-arányos költségvetési deficitről és a vártnál jóval, de jóval kevésbé mérséklődő adósságrátáról tanúskodnak. Mindezeket az „eredményeket” korántsem nevezhetjük a jó kormányzás bizonyítékainak.

3. Ezek után a négy százalékos növekedési tervet 2024-re gurították tovább, a deficitráta erőteljes visszavágása (6,7 százalékról 2,9 százalékra) mellett. Az ismert adatok alapján az idei esztendő sem fog – messzemenően sem – az Orbán Viktor-Nagy Márton álmai szerint teljesülni. Jó, ha 1,5 százalékos GDP-többlet és öt százalék körüli költségvetési hiányráta realizálódik. Az adósságráta csökkenését (aminek a követelményét az alaptörvénybe is belefoglalták!) pedig valószínűsíthetően csak extra pénzügyi trükkökkel tudják majd kimutatni. Ha egyáltalán (hiszen az első félévi 75,8 százalékról kellene ugyanis azt 73,2 százalékra az év végére leszorítani).

A kudarcok okát a kormány most is a külső körülményekre hárítja („nyomják Krahácsot”), amiben van némi igazság, de! A kedvezőtlen világgazdasági feltételek a környezetünkben másokat is érintenek, mint ahogy a háború is, és mégis jobban tudnak teljesíteni nálunk (Horvátország, Lengyelország, Litvánia, Szlovákia, Szlovénia, Bulgária, Románia – hogy csak egykori sorstársainkra hivatkozzak). A hiátusok, a gazdasági zavarok elfedésére újfent a szebb jövőt ígéri a kormány: immár harmadszor vetíti elénk a gyors növekedés megindulásának vízióját – ezúttal 2025-től. 

„A jövő elkezdődött”

Orbán Viktor a „világgazdasági rendszerváltásra” adott helyes magyar választ a semlegesség meghirdetésében vélte megtalálni. Ez a megoldás szerinte alkalmas a versenyképesség javítására és arra is, hogy a gazdaság jövőre 3-6 százalékos növekedési ütemre váltson. Ide már 2025-ben be tudunk lépni, és ott is tudunk maradni – a felső értéket közelítve. Famulusa, Menczer Tamás szerint is a gazdasági semlegességnek köszönhetően lesz sokkal magasabb a magyar növekedési ütem, mint az unió átlaga.

A Közszolgálati Egyetemen Orbán Viktor a semlegesség alapelveit a következőkben határozta meg. 

– „Mi döntjük el, hogy kivel üzletelünk” …, azzal, „akivel a legjobban megéri.”
–„Csak saját értékeink alapján tárgyalunk”.
– „Minden égtáj felé tájékozódni kell".

A gazdasági semlegességnek Orbán szerint öt területe van: finanszírozási, piaci, technológiai, beruházási és energiasemlegesség. Olvasatomban ez – figyelemmel az alapelvekre is – azt jelenti, hogy onnan finanszírozzuk magunkat, ahol az a legolcsóbb, ott adunk el, ahol azon a legnagyobb haszon remélhető, a számunkra legjobb technológiát építjük be a gazdaságba, a legjobb befektetőket várjuk és a legolcsóbban bevethető energiával működtetjük a gazdaságot. 

Kérdéseim az Orbán Viktor által kifejtett elmélethez

1. Mi ebben az újdonság? Ha az eddigi gazdálkodást nem ezek az elvek vezérelték, akkor súlyos mulasztás terheli a kormányt, amiért felelnie kell a nemzettel szemben. 

2. Ha viszont eddig is ezeket az elveket követték, akkor a „semlegesség” meghirdetésével most felfedezték a spanyolviaszt. Nemde? 

3. Ha eddig is ezeket az elveket követték, akkor mitől romlott le a magyar gazdaság versenyképessége? És miért nem fejlődik évek óta a most célként kitűzött 3-6 százalékos ütemben?

A kérdéseimre azért nincs válasz, mert a „semlegesség” varázsigéjével Orbán Viktor a Nyugatról (Európából) Keletre fordulást ideologizálja meg, ezt a „politikát” használja fedőnévként a számára fontos fordulat elfedésére és annak a mézesmadzagnak a kifeszítésére a társadalom előtt, hogy ettől majd minden jobb lesz. (Fogadni mernék, hogy nem fogják feltenni a várható nemzeti konzultációban azt a kérdést, hogy maradjunk-e az Európai Unióban vagy inkább menjen a hajónk Ázsiába.)

Orbán teljesen el van tájolódva (magának köszönhetően?!), hiszen a semlegesség jelszavától önmagában hiába várjuk az „új magyar csodákat”. Tudják ezt Nagy Mártonék is, ezért hirdették meg a minap 21 pontba összefoglalva a növekedés beindításának (hányadszorra is?) tervét. 

A 21 pontos kormányzati terv rövid értékelése

Terjedelmi okokból csak korlátozottan tudok szólni arról három nagy csomagról, amit a Nemzetstratégiai Minisztériumban állítottak össze. 

– Az első, a legkidolgozottabbnak tűnő (munkáshitel, családi adókedvezmény emelése, béremelések) a fogyasztás további bővítését szolgálja. Nem mellesleg a szavazatok nagyobb arányú megszerzése céljából. Ám a magyar gazdaságban momentán nem a fogyasztással van gond (keresleti oldalról való serkentése az infláció felélesztésének irányába mutat), hanem a beruházások példátlan mértékű visszaesésével. A beruházások élénkítéséhez persze uniós pénz is kellene, meg kiszámítható kormányzati politika és a piacgazdaság hajtóerőinek visszaállítása a politikailag irányított tőkeallokáció helyett. Ez azonban rendszerváltást jelentene, amit Orbánéktól dőreség várni. 

– A második csomagban a lakhatási feltételek javítása áll, ami meglehetősen időszerű – több évtizede már. Csakhogy a felsorolt intézkedések közt nem szerepel javaslat a 2-3 millióra tehető honpolgárunknak, a lakhatási „árváknak” a megsegítésére, akiknek tényleg súlyos lakásgondjaik vannak. Talán, mert ők nem számítanak Orbán szavazóinak. A csomag egyik hatásaként az ingatlanok és ingatlanfelújítások árának emelkedése várható, másrészt az építőiparból élő NER vállalkozások további segítése.

– S végül a Demján-programról. A KKV-k fejlődését elősegíteni szándékozó kormányzati ígéretek örökzöldnek mondhatók. Ha már most Demján Sándor nevével illetik, akkor az lenne az illő, hogy visszanyúljanak ahhoz a VOSZ (a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének volt az elnöke Demján úr) és a Fidesz közt 2010-ben létrejött megállapodáshoz, amelyet Orbánék akkor a kormányprogramba is beillesztettek. (S ez a kormányprogram azóta is él – legfeljebb csak a „Folytatjuk” formájában.) Ebben jelentős adócsökkentésről, a vállalatokat sújtó bürokrácia visszaszorításáról kötöttek megállapodást, és arról, hogy az uniós fejlesztési forrásoknak legalább a felét a kkv-k fogják megkapni. A mostani „segélycsomag” nem szól ilyesmikről. 

x x x

Miután a jövő évi növekedés nagyon mély bázisról fog elindulni – megtámogatva remélhetőleg némi külső konjunktúra-javulással -, nem tartom kizártnak, hogy 2025-ben sikerül majd Orbán Viktornak 3 százalék körüli növekedést kipréselnie – ahogy ő fogalmazott. Ha a beígért „kikényszerítésből” ennél jóval gyorsabb jönne ki, az az egyensúlyromlás okán nem lenne fenntartható. 

Ez idő szerint csak két dolog valószínűsíthető. Az egyik, hogy a választások előtti évben az Orbán-kormánynál az aktuálisan legfontosabb hatalmi szempontokon túl, a hosszú távú gazdasági szempontok egyáltalán nem jönnek be a képbe. Várhatóan ezúttal sem. Egyébiránt meg bármi kitelik tőlük, legfeljebb a végképp oda nem illő intézkedéseket is megmagyarázzák majd a „semlegesség”, a „szuverenitás megvédése” és hasonló, a végtelenségig tágítható, gazdaságilag értelmezhetetlen fogalmakkal. S ez a másik, amire bizton számíthatunk. Mindenre megoldás lesz az intenzív kommunikáció, az érdemi kormányzást helyettesíteni törekvő kommunikáció. Páratlan sikereknek lehetünk majd a tanúi…