Nyilvános vitára hívja Orbánt az ismert vallástörténész: ki tud többet Magyarországról…?

– Miután pénteken reggel az ország miniszterelnöke közölte, hogy kiket óhajt az egyetemek élén és alapítványi vezetésében látni, Bayer Zsolt is azonnal megszólalt és kiadta az ukázt: például a Kende Ágnes-féléket kellene eltakarítani a felsőoktatásból. Az említett szociológusnak az a „bűne”, hogy szót emelt a roma gyerekek integrációja mellett. Te hogy látod, a pénteki Orbán-beszéd iránymutatását követően, az ellopott egyetemeken miként lehet majd felismerni a nemzeti érzelmű oktatókat? Esetleg egy fehér csuklyáról?

– Itt talán még nem tartunk, de ebben sajnos csak reménykedhetünk. Bár Orbán azt is mondta, hogy „az egyetemek nemzeti intézmények, a nemzeti szuverenitás, öntudat, műveltség letéteményesei, nem akarja, hogy ezek globalista, a nemzeti karakterüket elvesztő intézmények legyenek, olyanokat akar a kuratóriumokban látni, akik ezzel a nemzeti szemlélettel rendelkeznek” stb. 

– Történik mindez 2021-ben.  

– Első, péntek reggeli felháborodásomban hirtelenjében azzal a poszttal reagáltam minderre, hogy „amit ma reggel az egyetemekről elnyomott ez az útszéli fiók-Cipolla, az a teljes tudatlanságnak, tájékozatlanságnak, műveletlenségnek és az elborzasztó és ijesztő inkompetenciának, valamint az értelemre nem, kizárólag a szófoszlányokra gerjedő szektatagjainak szóló ótvaros és nagyon aljas manipulációnak a kínos keveréke”.

– Miként fordítsuk le ezt, az egyetemek elvesztett egyetemjellegének modellálására?

– Először is a pénteki szöveg egy meglepően felkészületlen módon manipuláló gazdasági bűnöző és politikai kalandor dumája. Amikor közli, hogy az egyetem nemzeti intézmény, ez már magában önellentmondás. Miért mondom ezt? Mert ha valami, hát éppen az egyetem nem nemzeti intézmény, hanem – amint a nevében is benne foglaltatik: „universitas”. Vagyis egyetemleges. A szó ezt jelenti a 13. század óta, amikor létrejöttek a mai értelemben vett egyetemek előfutárai, Itáliától Anglián át Franciaországig és Spanyolországig. Hogy Orbán is megértse, s számára egy beláthatóan közeli példával kedveskedjünk, emlékeztetném a miniszterelnököt az Universitas Catholica de Petro Pazmany Nominata-ra.  Amint tehát a nevükben is benne foglaltatik, már a középkori egyetemek – keresztény szellemiségükből következően – célba veszik az egyetem alapeszméjében megjelenő universitas szellemiségét: ez részben az universitas magistrorum et studiorum (tanárok és hallgatók) szervezeti egységének gondolatát jelenti, részben viszont már az oktatási formának és a (korabeli és minden későbbi korok) tudományosságának rendszerezett komplexitását és tudományosságának „egyetemesen érvényes” osztályozását, módszertanát, következtetési- és érvkészletét. Az is rendkívül árulkodó, hogy hol jönnek létre ezek az egyetemek, tudniillik a városokban. Tehát Európa nagy „átjáróházaiban”, amelyek gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi központokként kulturális és oktatási centrumokká is válnak. Már ez a tény is jelzi az egyetemek globális, transznacionális jellegét. Lényeges továbbá, hogy ugyancsak a középkorban megkülönböztették a studium generale fogalmát a studium particulare fogalmától. Az előző azt jelentette, hogy saját közvetlen, lokális vonzáskörén túlnő az intézmény, szemben az utóbbival, ami egyértelműen helyi, lokális, szűkebb, partikulárisabb irányultságot takar. A studium generale széles spektrumú tudást biztosított a minél nagyobb és sokszínűbb diákság számára, a minél nagyobb és sokszínűbb oktatói gárda közvetítésével, amelynek „univerzális”, azaz más egyetemekre is érvényes biztosítására megalkották a jogi feltételt is a ius ubique docendi privilégiumát, amely az adott diszciplínában tanítási joggal ruházza fel az arra avatott személyt Párizsban, Bolognában, Oxfordban, bárhol, az akkori „egyetemességben”. A licenc magáért beszél, s világosan tükrözi azt a hatalmas felismerést (ami részben szintén a keresztény egyetemesség-szemléletből eredt), hogy az igazi tudomány nem ismer nemzeti, állami, területi, regionális határokat: az igazi tudomány kilép lokális kereteiből, partikularitásából. 

– S ha jól értem, magában hordozza a progresszivitást is?

– Mindez azt jelentette, hogy a tudomány és a tudás nem köthető határokhoz, hiszen egyetemes, univerzális! Vannak, lehetnek sajátos iskolák, bizonyos eljárásokat, kutatási módszereket előnyben részesítő műhelyek, vannak korszakos jelentőségű oktatók itt vagy ott, akiket tanítványok vesznek körül, de nincs oxfordi aritmetika, bolognai geometria, párizsi logika vagy magyar „hét szabad művészet”. A kor diákjai mindenhonnan érkeznek, még magyarhonból is, miként a legkiválóbb oktatók is kozmopolita gyülekezetet alkotnak: van, aki a mai Franciaország, van, aki a mai Anglia, van, aki a mai Itália, van, aki a mai Németország, van, aki a mai Hollandia (Németalföld), van, aki a mai Dánia földjéről érkezik és így tovább. Közös bennük a tudomány tisztelete, napra kész követése és átadásának igénye. Ugyancsak a középkor eszméje a translatio studii, a tudás nemzetközi áramlásának eszméje, s a tudományos centrumok geográfiailag és „geopolitikailag” változó centruma. Az a mozgás, amely Athénból vezetett el Rómába, Rómából Bizáncba, Bizáncból Párizsba. A nemzeteken, határokon, országokon áthömpölygő translatio studii eszméjét – persze más alapokon – saját tudományterületén belül ma is érzékeli a tudós, jelesül azt, hogy épp hol találhatók követett diszciplínájának legfontosabb egyetemi vagy akadémiai műhelyei, s ha ezzel nem törődik, tudományterülete perifériájára kerül. Az más kérdés, hogy épp hol alakul ki egyik vagy másik központ, ami természetesen sok együttálló függvénye. A középkorban ilyen tudományos központ volt Bologna, Padova, Párizs, Oxford, Cambridge, Salamanca, Nápoly, Siena és így tovább. Érdemes legalább Orbán kedvéért emlékeztetni, hogy egy pápai textusban is olvasható: a translatio studii „az Úr akaratának és az isteni gondviselésnek megfelelő”. Vagyis a korabeli egyház szerint is az Úr akaratának tetsző a tudás előbb vázolt nemzetközi áramlása. Hiába, akkor még tudni vélték, hogy az Úr a maga transzcendens mivoltában valahol odafenn létezik, ám ma az idelenn dölyfösködő, e világi Orbán szereti Úrnak láttatni önmagát, következésképp az Úr akarata a mai Magyarországon kizárólag Orbán szándékával azonos.  

– A szavaidból úgy tűnik, hogy 7-800 éve liberálisabb volt az oktatás megítélése, mint történik ez ma Magyarországon. 

– Döbbenetes, de így igaz! Felettébb érdekes, hogy a nemzeti jelleget nem a nemzeti tudás és örökség bornírt deklarációja képezte, hanem az akadémiai nemzetek (nationes) rendszere, amelyek szerint csoportosították az egyes egyetemeken a mestereket és a diákokat, így például Párizsban a franciákat, a pikárdiaiakat, a normandiaiakat és az angolokat, de ezek praktikus-szervezeti egységeket jelentettek, s nem a nemzetileg elkülönülő tudás- és ismeretanyagok hordozóit, hiszen mindenki ugyanabból az „egyetemes” oktatásból vette ki a részét. Ekkoriban két kifejezés dominált: a libertas scholastica és a libertas scholarium. E két kifejezés – noha még nem annyira a tanszabadságról szólt, hanem arról a privilégiumról, amely megillette az egyetem tagjait testületileg és egyénileg egyaránt. Egy érdekes és újfent felettébb árulkodó jogi helyzetről van szó. Akik az idegenben („külhonban”) lévő egyetemi városokba elkerültek, nem rendelkeztek azzal a jogi védelemmel, amellyel a helyi lakók.  Ezért alkották a fent idézett két fogalom képezte jogi védelmet és biztosítékot, hogy a „bevándorlók” is kellő jogi védettségben részesülhessenek. Mi ez, ha nem a jog reflexiója az egyetemek világát éltető „kozmopolitizmusra” és „globalizmusra”? 

– Melyik évben járunk?

– A 13. században. Mint említettem, ekkor jöttek létre a mai értelemben vett egyetemek elődei. Aligha véletlen, hogy a bolognai rendszer megalkotóinak egyik szándéka a 13. századi egyetemi rendszerhez való visszatérés igénye: a nemzetközileg kompatibilis egyetemek, diplomák, professzorok a tudás és a tudomány határokon túliságát foglalja rendszerbe, épp, mint a középkori Európában. Számtalan történet ismert, amikor ezért vagy azért, a nemzetköziség jegyében, az egyik egyetem megpróbálja elcsalogatni a diákokat a másik egyetemtől. Például amikor Párizsban, 1277-ben, Tempier püspök elítélni igyekezett Arisztotelész tanait és betiltani azok oktatását (tegyük gyorsan hozzá, alig-alig célzatos módon, hogy a tanárok és a diákok elszántságának és eltökéltségének köszönhetően, végső soron sikertelenül), a toulouse-i egyetem azonnal megkísérelte átcsábítani az érintett oktatókat és hallgatókat. És még egy adalék az átkos „kozmopolitizmushoz”: szóljunk a vándordiákokról, a vágánsokról, a vagabundokról (köztük egyre nagyobb számban vannak jelen a magyar diákok is), akik hol mestereiket követik, hol eleve már oda mennek, ahol leginkább kedvükre való volt az oktatás, s a megélhetési körülmények. 

– De nyugtass meg, hogy azért nem volt minden ilyen idilli és már akkor is hatalmi küzdelmek kereszttüzébe kerültek az egyetemek?    

– Természetesen, csakhogy a világi és az egyházi (császári és pápai) összeütközések nem pusztán a legdirektebb hatalmi érdekekből fakadtak, hanem – az egyetemek vonatkozásában ez világosan érzékelhető – a hatalmi küzdelmek szimbolikus jelleget is öltöttek, s ami persze kézzelfogható anyagi haszonnal is kecsegtetett: ki képes minőségibb, egyetemesebb, értékállóbb, s az egyetem befejezése után jobb megélhetést biztosítani? Ugye ismerős? Ennek volt egyik biztosítéka a licentia ubique docendi, a bárhol-tanítás joga, amely nevezhető nemzetközi licencnek és minőségbiztosításnak is egyben. 

– Magyarán a tudomány, a tudás egyetemes és nem nemzeti kalodába zárt?

– Ez magától értetődő, s ezért szégyenteljes, amiről Orbán beszélt. Természetesen nem azt kérem számon rajta, hogy botcsinálta történészként évszázadokra visszamenően ismerje az egyetemek eredetét, de XXI. századi miniszterelnökként, ha nincs fogalma az egyetemek lényegéről és rendeltetéséről, az egyszerűen szégyenteljes! Ráadásul közben önfeledten minősíti az egyetemeket és irányt kíván szabni a működésüknek. Ez olyan képtelenség, mintha az ujjain próbálná kiszámolni, mennyi kettő meg három, de még így is nyolc lesz nála a végeredmény. Napjainkban az alap erőforrás az emberi fej hordozta tudás és ennek a stratégiailag kiemelkedő nemzetközi üzeme, az egyetem. Ha ennyit nem tud, ne várjon jövő tavaszig, már most nézzen más foglalkozás után! Ám mielőtt belép új munkahelyére, ajánlom, tegyen egy pihentetőnek szánt utazást, de kivételesen ne a rajongásig imádott ’sztánok valamelyikébe, hanem mondjuk Bolognába vagy Padovába. Tekintse meg a középkori egyetemek falát, ahol valóban megható és lelket simogató élményben lesz része, amikor a régi emléktáblákon Magyarországról érkezett több tucatnyi diák nevével, emlékezetével találkozhat. Ott tán még ő is képes lesz a sok-sok duma után megérezni, mi is az a valóságos nemzeti érzés. De ismétlem: ezt Bolognában vagy Padovában keresgélje, s ne Bakuban, ne Dusanbéban, ne Biskekben, de még csak ne is Pekingben. Így kaphat esélyt arra, hogy megérintse a nemzeteken átívelő, civilizatorikus közösség fogalma, amiről nem elég szónokolni, ismerni és tudni is illene annak lényegét.   

– Mindezzel sajnos bő tíz éve tisztában vagyunk. Miért most hoz ki mindez a sodrodból?    

– Nem most hoz indulatba mindez, már jó ideje beszélek arról, ami a középkori egyetemek legalapvetőbb értéke és szervező eleme volt: az egyetemi autonómiáról. Ha bárki kívülről, a mérhetetlen és egyre komikusabb hatalmi gőg vezérelte politika világából beleordít az egyetemi oktató dolgába, leginkább politikai direktívákat (mi mást?) fogalmazva meg, s ennek egzisztenciális presszióval törekszik hangsúlyt adni, akkor az egyetemi autonómiának befellegzett. És vele együtt az autonóm tudásnak, a független vitáknak, a szellem szabad, korlátok nélküli szárnyalásának. A középkorban mindezt pontosan tudták. Természetesen akkor is voltak nagy viták, de az autonómiát alapelvnek tekintették és többnyire nem kérdőjelezték meg. Amikor mégis erre tettek kísérletet, előbb-utóbb (de inkább előbb) kudarcot vallott a nagy próbálkozás. A kérdésedre válaszolva, tehát már jó ideje mondom, hogy az egyetemek a felülről odahelyezett, a politikai hatalomhoz bekötött és kívülről távvezérelt kancellári rendszerrel idehaza elvesztették az autonómiájukat. Ez az egész gyalázatos és szégyenteljes folyamat az SZFE-vel vette kezdetét, mára azonban eszkalálódott és a pénteki orbáni rádiós kinyilatkozással egyértelművé vált, hogy a fura urak az egyetemre szimpla pénzmosodaként tekintenek, amin keresztül az állam pénzét privát alapítványaikba menthetik át, azaz saját zsebükbe lapátolhatják az én, a te, a mi pénzünket. Másrészt a bukásuk utánra gondolva, gátlástalanul kiépítik a párhuzamos társadalmat, a háttérhatalmat, amely egész egyszerűen alapjaiban veri szét a demokrácia alapelvét, a nép demokratikusan kinyilvánított akaratát, s ellehetetlenítve az új adminisztráció számára a kormányzást. Harmadrészt így biztosítják, hogy az érdekeikhez folyton-folyvást hozzáigazított ideológiájuk az indoktrináció révén monopolizálódjék, ellehetetlenítve és csírájában elfojtva minden más szellemi mozgást, érdeklődést, orientációt. Ám ezúton üzenem a nagy machinátoroknak és buherálóknak: ez nem fog menni!   

– Biztos vagy ebben?

– Ebben a totálisan kiszámíthatatlan, irracionális, abszurd és sokszor az elemi logikának és érdekeknek ellentmondó országban semmiben sem lehet biztos az ember. Én mégis bízom annyira a magyar jogi-alkotmányjogi kultúrában, s annak megannyi kiváló képviselőjében, hogy meg fogják erre találni (meg másra is) a szakmailag helyes választ. Enélkül ugyanis egy választási győzelem csak látszat lenne, kormányzásképtelenség és a győztesek veresége. Gondoljunk csak bele: miközben a jelenlegi kormány a migráció előidézte párhuzamos társadalom rémével riogat, közben idehaza maga építi ki a párhuzamos társadalmat, nagy ívben téve arra, hogyan dönt a választó, s ellehetetlenítve az országot önös és aljas érdekei mentén. Azon buzgólkodnak, hogy – Mikszáth-tal szólva – amikor el lesznek csapva, addigra kiépítsék a maguk háttérállamát. Mindenesetre figyeljünk csak a nagy hangsúlyeltolódásokra! Amikor az SZFE-vel elkezdődött ez a cirkusz, akkor Orbánék még azt mondogatták, hogy a létrejövő kuratórium nem fog beleszólni az egyetemen zajló szakmai munkába. Naná, gondolta akkor a maradék józanságát még nem teljesen elveszítő ember, az a szenátus dolga, s nem néhány olajos szakié, vagy olyané, aki jó esetben csak előre tekintve látott, de maga alá pillantva sosem érzékelt egyetemi katedrát. Vagy kinek is akarná itt megmutatni a kiérdemesült obsitos, hogy így lőttök ti, ám így lövök én? Mára viszont eljutottunk oda, hogy Orbán – önmagát megcáfolva – egyenesen arról szónokol, hogy az egyetemi kuratóriumokat kizárólag nemzeti elkötelezettségű emberekkel kell felállítani, s nem „internacionalista-globalista” elemekkel, nehogy ebbe az irányba vigyék el az egyetemeket. Vagyis a kuratórium a „nemzeti szuverenitás” talaján álló kormánykinevezett népbiztosai révén, igenis belerondít az egyetem autonómiájába. Amúgy pedig mi ez az ideológiai szelektálás? 

– Azt is ő mondta, hogy ne azt figyeljük, amit mond, hanem azt, amit csinál.

– Innen kérdem Orbántól: mi az ő képzete a nemzeti elkötelezettségről? Mert én például vele szemben elkötelezett vagyok. Egyfelől elemi módon fontos nekem a magyar nyelv, a magyar történelem, a magyar irodalom, művészet, tudománytörténet, a magyar zene, a magyar néprajzi hagyomány, a magyar építészet, a magyar oktatási és egészségügyi rendszer, az utánam következő generációk felkészültsége és tudása, a magyar táj védelme stb. Másrészt, ugyancsak vele és a hozzá hasonló „nemzeti” gondolkodásúakkal szemben nem szokásom fosztogatni az országot, nem szoktam átmenteni a saját zsebembe a köz vagyonát, nem nézem le és nem nézem hülyének a magyar választókat, a pártmédiává tett egykori közmédián át nem manipulálom őket, s a családomat nem a közösből elcsent milliárdokból támogatom. Orbán azt mondta ebben az interjúban (helyesebben rádiós monológban), hogy a nemzeti elkötelezettségű kurátorok kijelölése Palkovics miniszter tiszte. Oké, hát üzenem Orbánnak és Palkovicsnak, hogy üljünk le az M1-nek nevezett propagandatévé egyenes adásában, és egy semleges zsűri előtt nézzük meg, ki tud többet Magyarországról, a magyar történelemről, irodalomról, magyar nyelvről. Palkovics lesz az a szent officium, Nemzeti Etalonnak minősülő elvont entitás, aki majd megmondja, ki nemzeti és ki nem? És milyen alapon, milyen mérce vagy patikamérleg alapján? Mert az én szememben a hazaáruló nem nemzeti elkötelezettségű, az, aki saját civilizációs környezetét, a zsidó-keresztény alapokon nyugvó, a görög-római, a humanista, a reneszánsz, a felvilágosodás stb. szellemi hagyatékából táplálkozó Európát, feltételezhetően önös érdekeiből fakadóan, obskurus keleti despotákra cseréli le, véreskezű diktátorokkal parolázik vígan, s miközben saját szövetségeseit, akiktől eddig is kapta a pénzt számolatlanul, folyamatosan gyalázza, addig Magyarországot diktátorok karjaiba löki vissza. Amikor Orbán vagy pribékje, Palkovics azt merészeli gondolni, hogy ők hivatottak annak eldöntésére, ki a nemzeti elkötelezettségű és ki nem az, a történelem legsötétebb és legtragikusabb napjait idézik vissza, szégyentelenül, mint akiknek semmi sem drága.

– Sajnos egy apró, de lényeges különbség van az SZFE és a mostani alapítványi modellváltás között, mégpedig az, hogy az SZFE-n nem kérték ki és kapták meg a szenátus véleményét, álláspontját az átalakítás kapcsán, tehát volt hivatkozási alap az ellenállásra. A mostani brutális lenyúlásnál viszont ezt már – így vagy úgy, de – kizsarolták az egyetemi szenátusból s erre hivatkozva állíthatják, mintha mindezt az egyetemek kérték volna.

– Így igaz! Elvégre a nagy Sztálin és Rákosi alatt is mindent a munkásosztály kért, meg a munkáslevelezők a Szabad Nép levelező rovatában: a termelés fokozását, a kommunista szombatokat és vasárnapokat, a rekvirálásokat vagy a nagy pereket, ahol az imperialista ügynökökkel végre leszámolhatott a hatalom. Ez a legócskább populista duma, legyinteni rá! Viszont az sajnos nyilvánvaló, hogy a szenátusok beleegyezésével történt mindez – ám ettől még súlyosabb a helyzet. A félelem, az egzisztenciális szorongás, a kiszolgáltatottság, a szemünk előtt lejátszódó és példázatnak szánt esetek: tudományos műhelyek, sajtóorgánumok stb. egyik napról a másikra történő szétverése a rettegés állapotát idézte elő, s civil kurázsi híján, innentől kezdve a hatalom, mint kés a vajban…  

– Mindez azt a rémképet is előrevetíti, hogy az eddig általános érvénnyel elfogadott egzakt tudást is nivellálják, elértéktelenítik, lealacsonyítják...?

– Ha – teszem azt – Petőfivel, a Mohácsi vésszel, vagy magyar nyelvészettel, néprajzzal, azaz szigorúan magyar tárgykörrel foglalkozom, ismernem kell a nemzetközi tudományos trendeket, a legújabb történettudományi, szociológiai, kultúrantropológiai, nyelvészeti, irodalomtudományi módszereket, kutatási eljárásokat, nemzetközi eredményeket. Orbán ráadásul a saját fejére húz csörgősipkát, ugyanis egyfelől nem győzi hangsúlyozni, hogy a kommunista népi Kínától kapott, s temérdek saját pénzből megvett csecsebecse ajándék, a kínai egyetem egyáltalán nem a kínai ideológia hordozója, s semmi sem jön át rajta keresztül a kedves kínai kommunista eszmeiségből. Tehát a kínai egyetemen ideológiai szempontból szeplőtelen, benne csak a tiszta tudomány zümmögése hallik. Másfelől viszont Orbán elvárása alapján a magyar egyetemeken annál meghatározóbbá válik a kuratóriumokba beültetett ideológiai „tiszták” révén az elvárt nemzeti világnézet – ráadásul kizárólagosan –, hisz ezért kerülhet a kuratóriumokba csak fideszileg és nemzetileg garantáltan megbízhatónak nyilvánított ideológiahordozó személyiség. Amúgy, ha már szóba jött a Fudan: aki nem érti, hogy a mai világban nem a Huntington módján leírt civilizációs háború folyik, nem lövészárokból tüzelünk egymásra, s nem szuronyos puskával vezényelnek rohamot, hanem pont úgy, ahogy ezt Kína teszi, az egész világra gyakorolni próbált agresszív nyomulásával, s olyan „kínai falovak” offenzív fölhasználásával, amilyen a Fudan. És akkor még nem szóltunk arról, hogy Kína – bizonyos ázsiai hagyományokat újratöltve – remekül igyekszik felhasználni gyarmatosító politikája érdekében az adósrabszolgaság tradícióját. Mennyivel is leszünk adósai az oroszoknak és a kínaiaknak? Egyszerű a képlet, egy kisiskolás is képes megoldani a feladatot, s rájönni arra, hogy generációkon át, még az ő dédunokáját is beleértve, milyen mértékben válik adósává az ország – annak minden együtthatójával – a nagy népi Kínának, örök hálával illetve ezért a nemzeti-keresztény Orbán-hatalmat.  

– Tudósként, egyetemi tanárként miként vélekedsz arról, hogy a kollégáid lényegében kollektívan, „önként és dalolva” besétáltak a modellváltó csapdába? 

– Ez a legnagyobb emberi és szakmai fájdalmam, három évtizeddel a rendszerváltozás után. Azt látom, hogy hallgat az ország, hallgatnak az egyetemek, hallgat a Magyar Rektori Konferencia, mindenki némán lapít, legfeljebb innen-onnan hallik egy-egy halk és bizalmas sóhaj. Mindennek részben tudjuk az okát: a fent említett megfélemlítés, a totális ellenőrzöttség, az egzisztenciális fenyegetettség, valamint a civil kurázsi és a szolidaritás teljes hiánya. 

– Na de mégsem az ötvenes években élünk.

– Persze, a diktatúra épp úgy változtatja az arcát, megjelenését, ahogy mondjuk a görög demokráciához képest a mai demokráciáknak is más az öltözetük. Viszont vannak döbbenetesen hasonló elemek, helyzetek, szituációk, s egészen kísérteties az, hogy mennyi azonos mentalitás- és habitusbéli esettel találkozni, amelyeket már jól kiismerhettünk a '90-es évek előtti évtizedekből. Az önámítás, az önigazoló magatartás, az unalomig ismert lózungok, a még mindig jobb, hogy én vagyok ott, s nem az a másik, a belülről bomlasztás illúziója, a megannyi ócska árulás, megfelelés, bizonygatás, a „kis” kompromisszumok, az „elkerülhetetlen” kiegyezések – szóval a világ e táján folyton ismétlődő lapjai a történelmi képeskönyvnek. A mindeneket igazgató félelem és a remegés még a szakmai öntudatot is képes lecsendesíteni, elhalkítani, s ebben az üvöltő csöndben természetessé, rutinszerűvé válik annak tudomásulvétele, hogy igaz módon megszólaltatni a történelmet kizárólag az erre a célra hatalmi szóval létrehozott, s elnevezésében is büszkén ezt hirdető, csinosan kistafírozott Veritas Intézet, vagy a Magyarságkutató Intézet, meg az összes többi kormánytröszt képes. Úgyhogy inkább nem látunk, nem hallunk, s nem hallatjuk a hangunkat. Nagy a létért való küzdelem, a struggle for life, kevés a hely, egyetemi oktatónak, kutatónak, újságírónak, megrendelésre dolgozó szobrásznak és filmesnek, hát nem csoda, ha idehaza az EU-s pénzekből és preferált kőbányák termékeiből még a damaszkuszi utat is körforgalommá sikerült átalakítani.