Önkormányzati elvonások: döntés van, de pénz az ablakban
Az önkormányzatok működésére fel kell építeni egy új struktúrát, ahogy az 1990-ben, a rendszerváltáskor is történt. Így összegezte a Hírklikknek a jelenlegi helyzet ellentmondásait Péteri Gábor közpénzügyi kutató. Emlékezetes, a Kúria múlt heti döntése egyértelműen kimondta, hogy az állam törvénytelenül vont el jelentős pénzösszegeket, köztük a szolidaritási hozzájárulásokat az önkormányzatoktól, ugyanakkor a konkrét 800 milliárd forint visszafizetéséről még nincs jogerős döntés: minden érintett önkormányzatnak külön kell polgári peres úton érvényesítenie igényét. Maga a jogerős bírósági döntés tehát precedenst teremtett, de automatikus visszautalás nem történt, Budapest esetében például a fővárosi önkormányzat kártérítési pert indít a jogtalanul elvont összegek visszaszerzéséért. A Kúria döntése csak az eljárási utat nyitotta meg, a visszafizetés mértékét és időpontját a későbbi ítéletek, valamint az állammal szemben indított kártérítési perek határozzák meg.
Visszakaphatják-e valaha az önkormányzatok a kormánytól az elvett mintegy 800 milliárdot?
Nem ma kezdődött ez a konfliktus. 2017 óta évről-évre nőtt a kormányzat „étvágya”, azóta mindig szorítottak egyet-egyet az anyagi présen. Korábban is volt egy úgynevezett beszámítási rendszer, amikor az állami támogatások összegébe beszámították azt, ha egy településen bizonyos szint fölött termelődik az iparűzési adó, akkor azt az államtól járó támogatások kiutalásakor figyelembe vették. Ezt mindenki tudomásul is vette, de akkor kezdődtek a problémák, amikor az úgynevezett szolidaritási hozzájárulás címén az elvonások mértéke annyira megnőtt, hogy jó néhány önkormányzatnál meghaladta az állami támogatások összegét. Ezzel megsértették az önkormányzati törvénynek azt a rendelkezését, amely kimondta, hogy az önkormányzatok maguk rendelkeznek a saját bevételeikkel. Budapest akkor „lázadt fel”, amikor az elvonások olyan mértéket öltöttek, amelyből úgy tűnt, a főváros finanszírozza az államot és nem fordítva. Van ennek egy másik oldala is. A szolidaritási hozzájárulásból elvont milliárdokat az egyes önkormányzatok közötti egyenlőtlenségek kiegyenlítésére kellene fordítani, de a költségvetési törvény ezeket a forrásokat már „más finanszírozási célok teljesítéséhez” rendelheti. Máig nem lehet tudni, hogy mondjuk 2025-ben a befolyó 360 milliárdból ki és mennyit kap. A Nemzetgazdasági Minisztérium arról nem ad számot, hogy a pénzt az önkormányzatok, vagy mások kapták-e meg.
Úgy tűnik, ezt a két problémát – a mértéket és a visszaosztási elv átláthatóságát – a Kúria is elismerte, de az ítélet az elvont pénzek sorsáról nem rendelkezik.
Ennyiben furcsa és hiányos ítélet született. Beérték annyival, hogy megállapították a jogsértést, de azt a problémát, ami az önkormányzatok számára a legfontosabb lett volna – az elvonások sorsát – megkerülték. Az idén született egy másik kormányrendelet is, egy újabb csavar, ami ebben az évben további 65 milliárdot von el az önkormányzatoktól az iparűzési adóbevétel többletének terhére, a „versenyképes járások program” támogatására. Tehát van az „alapelvonás”, a szolidaritási hozzájárulás, amelyhez hozzá kell adni még 65 milliárdot, amelyet minden járás területén visszaosztanak az önkormányzatoknak. Ezekről a forrásokról elvileg a járás polgármestereinek fóruma dönthet, meghatározhatnak támogatandó projekteket, de a döntést fel kell küldeniük a KTM-be, ahol majd Navracsicsék rábólintanak, vagy megvétózzák. Ez sincs összhangban az önkormányzati törvénnyel, mert nem választott testület dönt az adóbevételekről. A pénzt éppen ezen a héten kezdték levonni.
Már nem lepődünk meg azon, ha a kormány valamilyen bírósági döntést meg sem „hall”. Ez az anyagi mohóság egyik-másik önkormányzatot be is döntheti. Szándékosan?
A 2010 óta lezajlott folyamatot nézve, azt mondom, nem lehet ezt sem kizárni. Kezdődött a feladatok elvonásával, aztán a Covid idején a bevételek megcsapolásával folytatódott, újabb és újabb forrásokra tették rá a kezüket, aminek az egyik legutóbbi csúcspontja a MOHU létrehozása volt. A hulladékkezelés és újrahasznosítás az önkormányzatok számára fontos bevételi forrás volt. Ezek ugyanannak a politikai szándéknak, a tudatos elszegényítésnek az egyes lépései.
Látna ebből a helyzetből kiutat? Egy kormányváltást követően mennyi időre volna szükségük az önkormányzatoknak, hogy e fojtogatás után ismét levegőt kapjanak?
Ha azt nézzük, hogy ez a folyamat tizenöt éve tart…
Ne mondja, hogy újabb tizenöt év kell a talpra álláshoz is!
Aki belülről ismeri az önkormányzatok helyzetét, pontosan tudja, hogy maga a kormányváltás nem old meg mindent. Nem csak a pénzügyi problémákra kell megoldást találni. Abban mindenki egyetért, hogy nem lehet visszatérni a 2010 előtti modellhez sem. A korábbi és a jelenlegi rendszer ismeretében ki kell dolgozni egy harmadikat, egy működőképesebbet. Nyilván lesznek benne gyorsan megléphető elemek, úgy, mint a szolidaritási hozzájárulási rendszer átalakítása, de attól, ha bezárnák a tankerületeket és az iskolák visszakerülnének az önkormányzatokhoz, a közoktatás irányítása nem kerülne a helyére. Szó sincs erről. Sok függ attól, milyen lesz egy jövőbeni finanszírozási és szervezeti modell, ezen már néhány szakértő dolgozik. Formálódnak elképzelések a jogtudományi műhelyekben, az önkormányzati szövetségek is nyolc-tíz pontban próbálják megfogalmazni a maguk elvárásait. Egyszóval a szakmai körökben van mozgás, csak még nem állt össze a kép.
Egy kormányváltás után mennyi pénzre volna azonnal szükségük az önkormányzatoknak, hogy levegőhöz jussanak?
Ez attól is függ, hogy egy kormányváltás után az új vezetés mit tervez a korábban elvont feladatokkal. Visszaadják-e az iskolákat, a kórházakat, a településrendezési jogosítványokat az önkormányzatoknak, vagy sem? Jelenleg a települések a GDP 5-6 százalékával „gazdálkodnak”, 2010 előtt ez annak a duplája volt. Mi lesz az uniós forrásokkal? Szabad utat kapnak-e a korábban elmaradt beruházások? És akkor még csak arról beszéltünk, hogy a mai feladatok fenntartásához mennyi forrást kellene visszaadni. Korábban a helyi költségvetések egynegyedét általában fejlesztésekre fordították, most ennek a töredékére sem futja. Már említettem, fel kell építeni egy új struktúrát, ahogyan 1990-ben, a rendszerváltás hónapjaiban is egy asztalnál ültek a jogászok, a földrajzosok, meg a pénzügyesek, mire kialakítottak egy valóban az önrendelkezésre alkalmas, demokratikus szervezeti modellt. Rövid életű volt. Remélem, kezdhetjük megint elölről.
