Önmagunkat gyarmatosítottuk
„Ha Európa bármiféle gazdasági háborúba kezd, akár Kínával, akár Amerikával, naivság volna azt gondolni, hogy majd mi valamiféle semlegességi álláspontra helyezkedve, ki tudunk abból maradni. Egyenesen nevetséges a feltételezés” – mondja Inotai András közgazdászprofesszor. A Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Kutatóintézetének korábbi vezetőjével Orbán Viktor kijelentése kapcsán beszélgettünk. A miniszterelnök szerint „Nyugat épp most veszíti el a gazdasági háborút, de Magyarország, ahogyan sikerült kimaradnia az orosz-ukrán háborúból, ehhez hasonlóan ki fog maradni a háborús gazdaságpolitikából is”. Ezzel utalt a legújabb tézisre, miszerint az ország „gazdasági semlegességére” törekszik, miközben az Egyesült Államok és Európa viszonya immáron tartósan megbomlott, mély kereskedelmi ellentétek osztják meg a szövetségeseket, s Nyugat-Európa is vélhetően gyökeres átalakulás előtt áll, éleződnek a nyugati világ Kínával kapcsolatos ellentétei.
Tényleg gazdasági háborúra készülnek a nyugati országok a keleti világgal szemben? És ha igen, kimaradhat belőle Magyarország?
Bármiféle előrejelzését borzasztó nehéz adni, mert a mai világban akár egyik percről a másikra is bármi előfordulat. Egy biztos, ha eszkalálódik a kereskedelmi háború, akkor az egyik fél lépésére a másik fél is válaszolni fog, aminek nagyon gyorsan mindenki a vesztese lesz. Az is, aki az eszkalációt elkezdte, és az is, aki folytatja. Ezek a veszteségek nem állnak majd meg a kereskedelem, a pénzügyek, meg a gazdaság területén. A háttérben beindul egy ma még felmérhetetlen politikai láncreakció, olyan biztonságpolitikai problémák kerülhetnek felszínre, amikre ma még senki gondolni sem mer.
Olyasmi, mint ami a sci-fi filmek rémálmait idézi?
Olyasmi. Annyira össze vannak láncolva egymáshoz az egyes népek gazdasági érdekei, hogy ha ebbe belenyúl valaki, akkor elindulhat a láncreakció. Aki foglalkozik a világgazdasági folyamatokkal, pontosan tudja, hogy az egyoldalú gazdasági függőségek rendkívül veszélyesek és komoly biztonságpolitikai, pénzügyi kockázatot is jelentenek. Ezt az egyes országok azzal próbálják kivédeni, vagy legalább is mérsékelni, hogy több lábra állítják a gazdaságukat. Erre az Európai Unó is kidolgozott egy úgynevezett kockázatmentesítési programot. Ez nem azt jelenti, hogy elvágják magukat a világgazdaság többi szereplőjétől, hanem megosztják a kockázatokat, ami elsősorban a Kínával való kapcsolatokra igaz. Kína nagyon gyorsan kapcsolt, politikailag és kölcsönökkel „bevásárolta magát” azokba az országokba, ahonnan a jövő szempontjából kulcsfontosságú ritka fémek beszerezhetők, ezzel olyan pozícióba került, hogy mind az exportját, mind az importját képes kontroll alatt tartani. Megteheti, hogy azokat a saját termékeit, amelyeket stratégiailag fontos cikknek tart, nem engedi kivinni, s ezzel kedvező gazdasági tárgyalási pozíciókat biztosíthat magának.
Ezt megteheti Kína. De a mienkéhez hasonló méretű ország?
Magyarország annyira ki van szolgáltatva a nemzetközi kereskedelemnek és a nemzetközi gazdasági folyamatoknak, hogy nincs beleszólása a „nagyok” vitáiba. Ebből akarunk kimaradni? Ennyit a magyar szuverenitásról, meg a gazdasági függetlenségről! Aki ilyet mond, az a népet hülyíti. Legyünk függetlenek? Rendben, de akkor Józsi bácsi holnap nem fog kenyeret venni, holnapután nem lesz áram, orvosi szolgáltatás. Semmi. A világ árutermelésének a 0,12 százalékát állítjuk elő, ami valamivel több, mint az egy ezredrésze a világtermelésnek, s ennek is a 80 százalékát exportáljuk. Az egy másik kérdés, hogy az elmúlt 14 évben miért kellett belemennünk egy ilyen mértékű földrajzi és strukturális függőségbe, mint amivel egyik oldalon a német autóiparhoz, a másikon a kínai akkumulátorgyárakhoz láncoltuk magunkat. Ennyi idő alatt ezernyi lehetőség lett volna megosztani, több lábra állítani a magyar gazdaságot, a termelési struktúrában növelni a hazai hozzáadott értéket, beépíteni a hazai kis- és középvállalatokat egy modern termelési láncba. De nem ezt tettük.
A hazai kínai beruházásokhoz Kínából hozzák még a szerelőcsarnokok pilléreit is…
Így van. És a gyárakat kínaiak építik, vendégmunkások dolgoznak rajta. Az unióban, konkrétan Németországban, de máshol is, vannak olyan szabályok, hogy bejöhet a kínai tőke, de a termelésnek 40-50 százalékát – Németországban a 40 százalékát – hazai hozzáadott értékből kell létrehozni. Nálunk nulla százalék az elvárt hozzáadott érték! Ami az építkezéseken van hozzáadott érték, azt a vendégmunkások termelik meg, akik ráadásul még a tébét sem fizetik Magyarországon. Ennyit a szuverenitásról. Ami itt folyik 14 éve, az öngyarmatosítás. Nem a kínaiak gyarmatosítanak minket, ők csak kihasználják a lehetőséget. Mi önként sétálunk be ebbe a csapdába, amiből nem is tudom, hogyan lehet majd kimászni.
Már nem lehet leállítani ezt a folyamatot?
Ebből már nagyon nehéz kifarolni, visszafordítani is csak óriási költségek árán lehetne. Nem tudom, hogy alkalmas-e egyáltalán a magyar társadalom arra, hogy ezt a folyamatot leállítsa és megváltoztassa. Ha egyszer úgy döntene, talán több évtizedes kemény küzdelem árán sikerülhetne.
Reménytelennek látszik…
Az is. Ezért is veszélyes, ha Európa bármiféle gazdasági háborúba kezdene akár Kínával, akár Amerikával. Annyira rájuk épültünk, hogy ebből kimaradni, valamiféle semlegességet megpróbálni, képtelen ötlet.
