Orbán hiába tesz Trumpra, a kapcsolatok kudarca pedig Orbán sara 

Álságos lenne megkérdezni, hogy miként alakultak az idén a magyar-amerikai kapcsolatok, hiszen tovább romlottak. Sok jele van ennek, olyanok is, amelyek konkrét intézkedésekben nyilvánultak meg – elég, ha az amerikai részről a magyar beutazókkal szemben elrendelt vízumszigorítást, vagy akár az attól a magyar kéréstől való amerikai elzárkózást nézzük, hogy tárgyalják újra a kettős adóztatás visszaállítását a két ország között, ami amúgy Magyarország hibájából szűnt meg. Ezek azonban ahhoz képest csöndes menetek voltak, amilyen szóbeli adok-kapok bontakozott ki a két ország között, azóta, hogy David Pressman elfoglalta nagyköveti posztját Budapesten. Mi történik itt? 

Azért az Egyesült Államokban nem foglalkozik minden nap mindenki Magyarországgal, csak Magyarországon hiszik azt, hogy itt Washingtonban állandóan központi téma lenne. Az USA-nak van egy pár kihívása. Nem tudom, mi lenne Európával, ha az USA nem támogatná Ukrajnát, illetve az európaiakat. Ott van a Közel-Kelet, ahol Európa labdába sem rúg. És akkor még nem beszéltünk a kínai kihívásról, a folyamatos orosz problémákról, amelyek „mederben tartása” is az USA-ra hárul. És választások lesznek. Na ehhez képest Magyarország nincs előtérben. A magyar problémát azonban politikai körökben komolyan veszik, de el lehet képzelni, hogy körülbelül mekkora energia és figyelem jut Washingtonban Magyarországra. Félreértések és sanda gondolatok elkerülése végett: nem amiatt, mintha lenéznék Magyarországot, mert egy kis ország. Dániával sem foglalkoznak. Magyarországgal többet foglalkoznak a kelleténél, sajnos negatív értelemben.

Washingtonból nézve, mi van a magyar kormány „rovásán”?

Sorolni is hosszú. Címszavakban: Oroszország, Kína, a svéd NATO-csatlakozás lassítása, az Ukrajnával kapcsolatos közös álláspont gyengítése. Ezen túl – ne szépítsük – demokraták és republikánusok egyaránt aggodalommal követik a magyar demokrácia életterének a szűkítését.

Ezek szerint Orbán abban téved, hogy ez az Egyesült Államokban csak a demokratákat érdekli?

Bizony téved. Az adminisztrációt és a Kongresszusban mindkét pártot egyaránt érdekli. De a NATO-ban is nagy figyelemmel követik, hogy mi folyik a demokrácia leépítése, a jogállamiság lecsupaszítása terén. És hogy mi közük hozzá? Ne feledjük! Amikor beléptünk a NATO-ba, akkor azt verték a fejünkbe, hogy egy értékközösségbe lépünk be. A NATO ugyanis egy értékalapú védelmi szövetség, nem pedig egy egyszerű, szerencsétlenkedő szervezet, mint amilyen az Egyesült Nemzetek. A NATO nem egy civil szervezet, egy NGO. Egy Szövetség. Így, nagybetűvel! 

Akkor Orbán abban is téved, hogy a demokrácia, a jogállamiság terén csak az EU-val szemben kell „védekeznie”?

Abszolút. És arra is felhívnám a figyelmet, hogy ez egyben egy komoly figyelmeztetés is: előbb vagy utóbb kevés lesz az, hogy Magyarország teljesíti a GDP 2-3 százalékának megfelelő védelmi fejlesztések meglétét. Be kell valljam, nem is tudom, hogyan értékeljem a magyar haderőfejlesztést, nem tudom, mi motiválja azt. Szeretném azt hinni, hogy a szövetség erősítése, de ebben korántsem vagyok biztos. Amúgy pedig a szövetség alapvető ereje a politikai egységben rejlik, a katonai erő csak egy a szempontok közül. És egy sor alapvető geostratégiai kérdésben Magyarország megítélése kifejezetten rossz.

Vajon az amerikai adminisztráció követ(ett)-e el igazságtalanságot a magyar kormánnyal szemben?

Milyen „igazságtalanságot”? Ez mind politika. Az pedig nem angol kisasszonyoknak való játék. A kapcsolat az Egyesült Államokkal nem úgy működik, hogy le-felkapcsolgatom. A doktori disszertációmat a példaként már fent is említett Dánia külpolitikájából írtam, ismerem tehát a kis ország-nagy ország relációt. Kevesen tudják – Magyarországon kiváltképpen nem –, hogy a nyolcvanas évek elején Dánia szembement a NATO közös rakétavédelmi döntéseivel, de nagyon érdekes megoldást választott erre, az úgynevezett lábjegyzet politikát. Ez annyit jelent, hogy nem akadályozta meg a NATO közös döntéseit, de mindegyikhez egy lábjegyzetet fűzött. A helyzet az, hogy ezzel pedig sokkal kevésbé akadályozta a NATO működését, mint ahogy ma Magyarország akadályozni próbálja azt. Dánia ezzel együtt is súlyos politikai árat fizetett ezért, és ezután majd' harminc éven keresztül például szóba sem jöhetett, hogy dán főtitkára legyen a NATO-nak. 

Hallani, hogy egyre inkább elegük van az amerikaiaknak Orbán Viktorból. Reálisnak tartja azokat a fel-felreppenő híreket, miszerint keményebb fellépés várható az óceán túlfeléről?

Nem szeretnék ezzel kapcsolatban találgatásokba bocsátkozni. 

És arra válaszolna, hogy milyen mozgatórugót lát a magyar kormány, a miniszterelnök oldalán? Ön szerint mi készteti Orbánt az USA elleni, jelenleg esetenként kifejezetten durva retorikai fellépésekre?

Nyilvánvalóan Orbán arra játszik, hogy Donald Trump megnyeri a választásokat, és visszatér a hatalomba. Nem azt mondom, hogy ez nem jöhet be, de ezzel együtt, a kétoldalú kapcsolatok nem függhetnek attól, hogy éppen ki ül a Fehér Házban. Ebben amúgy még csalódhat is Orbán, az is realitás, hogy még ha nyer is Trump, a kettejük közti szimpátia lehet, hogy nem lesz elég ahhoz, hogy az USA ne lépjen fel keményebben Magyarországgal szemben. Megjegyezném, hogy azért a kulisszák mögött a magyar kormányt is érdekli a kapcsolatok szűkülése. Magas rangú magyar kormányzati emberek adják egymásnak a kilincset Washingtonban. Mérsékelt eredménnyel.

De mi jöhet még?  Ne szaladjunk előre a választásokig és egy esetleges újabb Trump-elnökségig. Jelen pillanatban az látszik, hogy egyre rosszabbak a kétoldalú kapcsolatok, óriási, s már-már napi rendszerességű az adok-kapok. David Pressman a szokásoson is túlment azzal, hogy december elején az AmCham konferenciáján talán minden eddiginél komolyabb figyelmeztetést intézett a magyar kormányhoz – legalábbis, amiről a nyilvánosság értesülhetett – azzal, hogy az itt megtelepedett amerikai tőkéhez is intézve szavait, azt üzente, adott esetben ki is lehet vonulni innen. Ön mire számít, tovább eszkalálódik ez a feszültség?

Azt hiszem, objektív tudok maradni, mert Pressmant nem ismerem. Soha nem találkoztam vele, de ennek nincs jelentősége. Először is le kell szögezni: az Egyesült Államok nagykövete mindig az amerikai kormány álláspontját tükrözi. Az elmúlt három évben nem hallottam külügyminiszter szájából magyar vonatkozású kijelentéseket, a magyar kormány ilyen jellegű megszólítását. Ennek egyszerű az oka: Magyarország, az összes gáncsoskodásával, ugrabugrálásával együtt sem éri el azt a szintet, hogy a külügyminiszter ezzel foglalkozzon, az elnökről már nem is beszélve. De megismétlem: a nagykövet a kormány nevében beszél. Ebből pedig az következik, hogy komolyan kell venni azt, amit mond. És hozzáteszem: a nagykövet nem is csak a kormány álláspontját tükrözi, hanem jelentős mértékben a kongresszusét is, ahol amúgy – egy hangos kisebbség kivételével – Orbánt egyszerűen bajkeverőnek tartják.

Ezt amiatt vélik így, mert a regnáló magyar kormány az Egyesült Államoknak megy neki közvetlenül, vagy inkább a nemzetközi tevékenységét minősítik ezzel a jelzővel?

Az USA és szövetségesei között rendszeresek a nézeteltérések. Ilyen mindig előfordul, hiszen két ország taktikai érdekei nem mindig esnek feltétlenül egybe. A probléma az, hogy a stratégiai érdekek terén van különbség. Tisztázzunk valamit! Nem az a gond, hogy Magyarországnak nemzeti érdekei vannak. Aki ezt állítja, az hazudik. Nemzeti érdekei minden országnak vannak, de mások nem viszik ki a nyilvánosság elé azokat, nem képviselik az orosz vagy kínai érdekeket a NATO-ban és az EU-ban, a saját nemzeti érdekeiken túl.  A hollandok, a németek, vagy a lengyelek, de még a franciák is csak a legritkább esetben lépnek ki a nyilvánosság elé az USA-val való nézetkülönbségeikkel. Erre megvannak a diplomácia, vagy szövetségesi csatornák. Magyarország azonban a nyilvános konfrontációt választja. Ha annyira nem tetszik az a NATO és az EU, ha valóban úgy gondolja Magyarország, hogy az oroszokkal vagy a kínaiakkal könnyebb, akkor ki kell lépni a NATO-ból és az Európai Unióból. Azt kell mondani, hogy elegünk van, s távozni kell! És ezzel persze vállalni kell a következményeket. Csak előre szólok: kívül hidegebb lesz!

Gondolom, jobban tart ez a kormány attól, hogy kívülre kerül, mint attól, hogy bent marad.

Kezdek ebben kételkedni. De nehogy már valaki azt higgye, hogy egy Huxit hasonlítani fog a Brexitre! Nagy-Britannia egy fontos ország, s látjuk, milyen felfordulást okozott a gazdasági életében, a kereskedelmében, a nemzetközi befolyásában, hogy kilépett az EU-ból. Magyarország ráadásul nem Nagy-Britannia. A legnagyobb tisztelettel sem lehet azt állítani, hogy Magyarország kritikusan fontos ország lenne akár az EU, akár a NATO számára!

Folyamatosan vannak sanda – persze nem egyenes – utalgatások arra, hogy – miként Orbán fogalmazott egyszer – „Európán kívül is van élet”. Nem szólva a vitt külpolitikáról. Nem egyértelmű az irány?

Inkább a kétszínűség egyértelmű. Kérdem én, ha Orbán Viktor tényleg így gondolja, akkor miért nem elég bátor ahhoz, hogy ki is mondja: nem akar részt venni az integrációban, a Szövetségben, nem akarja, hogy Magyarország oda tartozzon. Ez nem a Varsói Szerződés. A NATO-ba és az EU-ba is önként léptünk be! Megjegyzem, magam is a megmondhatója vagyok annak, milyen nehezen nyíltak meg a kapuk. A Varsói Szerződés nem önként vállalt szövetség volt, hanem egy diktatórikus eszköz, amelynek célja az volt, hogy kordában tartsa Közép-Kelet-Európát, mégpedig az orosz birodalmi érdekek szerint. Ám a jelek szerint a magyar nép emlékezete rövid, szeretjük az ’56-os hősi történeteket, de mintha nem emlékeznénk arra, hogy az oroszok voltak felelősek a vérontásért, a diktatúráért, amit ránk kényszerítettek, mintha elfelejtettük volna, hogy mit műveltek Magyarországgal.

Mondjuk az egy dolog, hogy Orbán Viktor, a saját hatalmi érdekei mentén hergel elsősorban az EU, de részben a NATO ellen is, ám azért a társadalomnak még mindig a meghatározó – jóllehet a propagandának köszönhetően csökkenő – hányada egyértelműen EU- és NATO-tagság párti. És az ellenzék zöme is emellett van.

Ami az ellenzéket illeti, idézni szeretném egy magyar politikus barátom mondását: „a magyar ellenzéki politikusok bemennek az ATV-be, elmondják a véleményüket és azt hiszik, hogy ez politizálás”. Azt kell mondjam, hogy ellenzéki oldalon sem látok épkézláb külpolitikai megnyilvánulásokat. A helyzet rosszabb, mint ahogy gondoltam. 

Visszatérve a magyar-amerikai kapcsolatokra, végül is az kifejezetten az ön szakterülete. Hogyan ítéli meg azt, amit a magyar kormány Orbán vezényletével művel az USA ellen azóta, hogy Donald Trump elveszítette az elnökválasztást, és immár három éve a demokrata Joe Biden a Fehér Ház lakója? 

 A világ talán leghíresebb pénzügyi befektetőjének, a 93 éves Warren Buffettnek van egy nagyon nagy mondása, ami angolul a következőképpen szól: „It has never paid to bet against America. We come through things, but it's not always a smooth ride”, ami szabad fordításban azt jelenti, hogy  soha nem éri meg Amerika ellen fogadni, Amerika mindig túljut a nehézségeken, még akkor is, ha ehhez rögös út vezet. Azt már én mondom, hogy tudomásul kell venni, milyen ostobaság szembe menni az Egyesült Államokkal, bármilyen kormány is van éppen hatalmon. És ez a lényeg: bármilyen kormánya van. A magyar politika elitben azonban általában van egy látens Amerika-ellenesség, és ez érvényes a jobb- és baloldalra egyaránt, de vitathatatlanul különösen a Fideszre. A baloldal azt hiszi, hogy csak akkor kell az USA-val barátkozni, amikor annak demokrata vezetése van, a Fidesznek pedig az a mániája, hogy csak akkor, amikor Donald Trump van hatalmon. Mindez óriási tévedés! És emlékeztetőül: Biden még minimum egy évig az USA elnöke.

Csak nem azért, mert a világ vezető hatalmáról van szó?

De hiszen az USA nélkül Kelet-Európa nem szabadult volna fel! Az USA nélkül Magyarország ma egy szerencsétlen, lepukkadt, kis közép-európai vazallus ország lenne, ahol a dolgok, az élet minősége, a szolgáltatások, a kulturális élet színvonala nem a nyolcvanas évekhez, hanem az ötvenes évekhez hasonlítana! És sok minden másért is ki merem jelenteni, hogy egészen nagy félreértés van azzal kapcsolatban, hogyan kell viszonyulnia Magyarországnak az USA-hoz. Semmi esetre sem abban az elképesztő hangnemben, amit ma megenged magának.

Gondolja, hogy ők nem tudják azt, amit ön?

Inkább azt mondanám, hogy valami elképesztő kisebbségi komplexusról árulkodó magatartás lehet a mozgatórugó. Egy országot nem az tesz naggyá, hogy bajkeverőként mindenhol ott van, és lassan mindenki bajekeverőként ismeri. Egy ország úgy lesz naggyá, hogy nem elvesz, hanem hozzátesz a közöshöz. És itt a közös az Európai Unió és a NATO. Abban nincs vita, hogy a nyugati demokráciák most komoly nehézségekkel néznek szembe, abban sem, hogy ennek egy részét maguknak köszönhetik. Abban sincs vita, hogy a szélsőséges woke-kultúra ugyanannyira káros, mint a szélsőjobboldali autoriter diktatórikus szemlélet. A jelek szerint egyébiránt a két szélsőség „kézfogása” komoly gondokat okoz Európának és az USA-nak egyaránt. Abban sincs most már sok vita, hogy Európa – és hozzáteszem, az USA is – rosszul és nem elég komolyan kezelte a migrációs válságot. Én, mint bevándorló, nagy híve vagyok a – hangsúlyozottan rendezett – bevándorlásnak. De van egy nagy mondás: „he’s right for the wrong reasons”, azaz magyar fordításban: „igaza van, de nem a helyes okok vezérlik” – nos, azt hiszem, ez ebben az esetben elmondható Orbán Viktorról.

És akkor mi következik ebből?

Az, hogy ezzel együtt sem az a megoldás, hogy szét kell verni a nyugati szövetséget, szét kell verni az EU egységét, hanem éppen ellenkezőleg, erősíteni kell a NATO-t és az EU-t. Minden szempontból. Ám Magyarország pont az ellenkezőjét teszi ennek: ahol tudja, gyengíti mind védelmi a szövetséget, mind pedig az uniót. Attól tartok, a magyar lakosság úgy viselkedik, mint a kísérleti béka, amelynek a történetét jól ismerjük: bedugod egy hideg vízzel teli dunsztos üvegbe, fokozatosan elkezded forralni a vizet, a béka pedig, a fokozatosság miatt, nem érzékeli a leselkedő veszélyt és a végén megfő, elpusztul. Talán néha el kell menni Magyarországról, és akkor visszatérve, az ember látja, észleli a víz fokozatos melegedését. Mielőtt bárki megvádolna ezzel: távol álljon tőlem, hogy békához hasonlítsam a magyar népet, de ezen azért talán érdemes lenne elgondolkodni.

De nem lehet, hogy Orbánnak majd abban is igaza lesz, hogy Trump visszatér a hatalomba és akkor eljön a magyar-amerikai kapcsolatokban a Kánaán, mégpedig az ő szájíze szerinti Kánaán?

Egyáltalán nem kizárt, hogy Donald Trump lesz az USA következő elnöke. De miután Trump elnöksége a legjobb esetben is csak egy négy éves elnökség lenne, meggyőződésem, hogy Trump nélkül nincs trumpizmus. Nem osztom azt a véleményt, hogy az amerikai demokrácia halálos veszedelemben van, ugyanis Trump személye nélkül semmit nem ér a trumpizmus. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ha az USA európai típusú parlamenti demokrácia lenne – de nem az, ez egy más rendszerű demokrácia –, akkor Trump sehol sem lenne, ő nagyjából egy 5-8 százalékos pártot képviselne. De itt nem ez van, a választási logika, a választási rendszer milyensége miatt előfordulnak ilyen esetek is. Ebben a pillanatban, 2023 decemberében, meg nem tudnám mondani, mi lesz a jövő évi választások eredménye. De abban biztos vagyok, hogy ha egyszer véget ér a trumpizmus, akkor Amerika emlékezni fog arra, hogy ki ment az érdekeivel szembe, ki állt az oroszok mellé, ki volt Putyin szekértolója, ki volt Kína kapunyitója. Amerika emlékezni fog, és ez nem múlik el. És mi lesz akkor, amikor Trump rájön, hogy az ő saját érdekeit is sérti a magyar kormány? 

Mire vezethető vissza ön szerint a politikusok körére jellemző negatív hozzáállás az USA-hoz? Merthogy nem tűnik elegendő indoknak az ország érdekeinek felülírása, a fentebb már említett kisebbségi érzés, ami Orbánban és a Fideszben ön szerint megvan. 

Nem tudom megmondani! Talán elhiszi a saját retorikáját, hogy az USA hanyatlik, hogy Kína és Oroszország a jövő. A jelenlegi magyar politika egyszerűen nem érti az USA súlyát, szerepét, a politikai, katonai, gazdasági, innovációs erejét, megújulási képességét. És ebben az összefüggésben azt látom, hogy 2023-ban Magyarország egy rossz helyzetből még rosszabb helyzetbe került. Szemmel láthatóan ez kevéssé érdekli a magyar vezetést, és a világtól elszigetelődő magyar lakosság nagyon kis hányada érti csak a veszélyeket. 

Az egyértelmű, hogy hiába a szövetségi rendszerünk vezető tagja, hiába szövetségesünk az Egyesült Államok, a mai magyar külpolitika enyhén szólva sem a kétoldalú kapcsolatok javításán dolgozik.  Merthogy Orbán Viktor nem azt akarja. Szemmel láthatólag Oroszországot és Kínát preferálja.

Ez így van. Az elmúlt évtizedekben erre volt hajlam a baloldalon is, de Orbán Viktorral teljesedett ki ez a vonal. Amit a jelenlegi kormány művel, az a szovjetek iránti nosztalgia szagú külpolitika. Ide vág az a kifejezetten érdekes dolog, amiről nem is olyan régen olvastam: a miniszterelnök magára vállalta a külpolitikát. Most kimondta azt, amit persze eddig is tudtunk, hiszen tudtuk, hogy a legkisebb szemrebbenéstől minden és úgy történik a külpolitikában, ahogy Orbán Viktor akarja. De arra azért fel szeretném hívni a figyelmet, hogy most először vállalta ezzel a magyar külpolitika kudarcát is. A magyar külpolitika pedig most nagy kudarc elé néz: döntenie kell például, hogy Izraellel vagy Törökországgal tart. Ez rázós ügy lesz. Amúgy ismét bebizonyosodott: az nem megy, hogy ide is tartom és oda is tartom az orcámat, merthogy előbb utóbb a puszi helyett pofon jön. A mostani helyzetben Magyarország deklarálhatja, hogy Izrael mellett van, de arra azért kíváncsi vagyok, hogy ez miként fog működni.

Hogy reagáltak Washingtonban Orbán Ukrajnával kapcsolatos zsarolására?

Így, ahogy Ön mondja: zsarolás. Nem hiszem, hogy Orbán egyszerűen Putyin bábja lenne, de itt sokan ezt gondolják. A napokban beszélgettem kongresszusi „stafferekkel”, elsősorban republikánusokkal, akik éppen ezt kérdezték. Hogy vajon Putyin van-e mögötte? Remélem, hogy nem ilyen egyszerű a képlet, bár nem tudom. Az biztos, hogy Orbán Putyinnak nagy örömöt okozott azzal, hogy blokkolja az Ukrajnának szánt pénzeket. Ukrajnában, egy megtámadott és agyonbombázott országban ez élet-halál kérdése, Európának pedig alapvető biztonsági kérdés. Orbánnak azonban egy általa lepusztított gazdaság életben tartásához kell más pénze. Most először érzem, hogy Európában elfogyott a levegő Orbán körül és egyre komolyabban gondolkodnak azon, hogy milyen intézményi reformot valósítsanak meg, hogy Orbán ne gyengíthesse tovább az EU-t. Ezt itt is árgus szemekkel figyelik és nem Orbánnak drukkolnak.

Milyen most Magyarország megítélése az USA-ban? Nem az adminisztrációra gondolok elsősorban, azt nagyjából tudhatjuk, általában hogyan látja a politikai elit hazánkat? 

Először is, már említettem: az Egyesült Államok és annak vezető politikai körei nem Magyarországgal vannak elfoglalva. Egyébiránt pedig egy szűk szélsőséges republikánus kört kivéve, Magyarország mára szitokszóvá vált az amerikai politikai elitben. Ez nekem különösen fájdalmas, mivel azt is megélhettem, amikor Magyarország abszolút a csúcson volt, mindenki pozitív példaként beszélt róla. Ezt talán nem kellene szépíteni. Ennek a következményei majd nem rövid-, hanem hosszútávon lesznek érzékelhetőek. Emlékszem, egykor arra tanítottak, hogy az amerikai ipar, a befektetések követik az amerikai zászlót, ebből az következik, hogy előbb vagy utóbb súlyos gazdasági következményei lesznek annak, hogy Magyarország így viselkedik az USA-val. Csak szólok: van még elég sok hely a világon, ahova az amerikai tőke be tudja fektetni a pénzét, akkor miért menne egy bizonytalan helyre, egy olyanra, amellyel kapcsolatban komoly kérdések merülnek fel, abba az országba, amelyik inkább Kínával és Oroszországgal tart, miközben a Nyugatból él? Az adatokat érdemes nemcsak a számok, hanem a befektetések típusa szerint is vizsgálni. Azt látjuk, hogy az amerikai befektetések a jövőt jelentő invesztíciók, miközben – attól tartok, hogy – a kínai beruházások könnyen zsákutcába vihetik a magyar gazdaságot. Itt vannak például az akkumulátorgyárak, már csak azért is, mert messze nem vagyok abban biztos, hogy a jövő az akkumulátorgyártásé, nem biztos, hogy az elektromos autó jelenti a megoldást a világ közlekedési gondjaira. De még ha annak is bizonyul majd, nem lenne szabad, gyakorlatilag beszállítói monokultúrát kialakítani. 

Erről is szólnak a magyar-amerikai kapcsolatok.

És hova vezethet?

A magyarok úgy fognak járni, mint ahogy az örmények jártak. Mint népet, a magyart nagyon nagyra becsülik az USA-ban, okos, találékony, talpraesett, kitartó, vállalkozókedvű. Közben Magyarországról – mint egyébként Örményországról – azt sem tudják, hol van, s hogy micsoda is az. Külön fog válni a magyar és a Magyarország, ami nem jó dolog, különösen nem jó azoknak, akik Magyarországon képzelik el az életüket. 

Mondjuk ők egyre kevesebben vannak.

Valóban. Láttam egy kutatást, amely szerint tíz év múlva százból csak hat fiatal képzeli el a jövőjét Magyarországon. Ennél félelmetesebbet és döbbenetesebbet nem tudok elképzelni. Ami plusz ijesztő, hogy elég gyakran járok otthon, és egyre több területen tapasztalok süllyedést. A boltokban egyre többször kap az ember nemleges választ, amikor keres valami cikket, az áruk silányabbak, egyre többször fordul elő, hogy szűkül a választék, a szolgáltatások színvonala romlik, ami nem csoda, hiszen a magyar mesteremberek nagy része már Ausztriában, Németországban, Hollandiában, Angliában dolgozik. Emellett nem lehet elmenni, ezek az igazi értékmérők. Persze az semmit nem érzékel mindebből, aki csak nagy fekete autóval furikázik a városban. Én azonban történetesen gyalog, illetve tömegközlekedéssel járok, és az ember sok mindent lát, hall, azt is, hogy az emberek egyre lepukkadtabbak, egyre idegesebbek. Csodálom a magyarokat azért, hogy ilyen helyzetben is végzik a munkájukat, hogy a nehézségek ellenére az orvosok igyekeznek gyógyítani, az ápolók ápolni, a bolti eladók kiszolgálni, a kéményseprők kitisztítani a kéményeket...... Éppen ezért másodpercig sem mondanám azt, amit egyenesen – elnézést a kifejezésért – hülyeségnek tartok, hogy egy országnak olyan kormánya van, amilyet megérdemel. 

És végül egy utolsó, személyes kérdés. Ezekben a napokban mi az, ami a leginkább foglalkoztatja önt?

Az, hogy a Nyugat kitartson Ukrajna támogatása mellett, illetve, hogy minden erővel és minden szempontból segíteni kell Izraelt abban, hogy úrrá legyen a helyzeten, és le tudja küzdeni a Hamaszt. Ami itt az USA-ban engem még külön is foglalkoztat, az a felháborító antiszemita hullám, különösen az egyetemeken. Nagyon rossz véleménnyel vagyok például a Harvard vezetéséről, de az MIT-ről, a Columbiáról is, a sor sajnos hosszú. A szólásszabadság leple alatt nyílt antiszemitizmust engednek, eltűrik a Hamasz melletti randalírozást a campusokon, a világ legjobb egyetemein. És hogy végül visszakanyarodjak Magyarországhoz: kifejezetten zavar, hogy miközben – nagyon helyesen – a kormány kiáll Izrael mellett, a „humorizálásnak” David Pressman nevével, a „Présemberezésnek” van egy antiszemita felhangja, ami elfogadhatatlan. Nem tudok elmenni emellett...