Orbán magánya
Már az Egyesült Államokat is bejárta a hír – na, azt nem állítom, hogy a Fehér Házig jutott -, hogy Orbán Viktor mily magányosan üldögélt a VIP-páholyban a frissen felavatott Puskás, leánykori nevén Népstadionban. Hogy a miniszterelnök maga döntött úgy, hogy leválik mindazoktól, akik szintén abban a szerencsében részesültek, hogy legalább a közelében lehettek a Vezérnek, vagy csak a televíziós közvetítés torzított; én magam csak az a képet láttam, amit az állami tévé mutatott nekem.
Márpedig – ezt egy régi felvételről tudhatjuk – ez a média csak akkor emelheti Orbánra a kamera szemeit, ha arra külön engedélyt kapnak. „Mutathatjuk a miniszterelnököt” – hallhattuk abban a régi közvetítésben, s nincs okunk kételkedni abban, hogy ez ma sincs másként. Ebből viszont az következik, hogy pontosan azt akarták – tudják kik? – láttatni velünk, hogy a kormányfő magányos, vagy egyedül akarja nézni a meccset. Egyedül akart gyönyörködni a stadionjában. Illetve: ez mégsem teljesen az övé, hiszen a dunaszerdahelyi énekeseknek fejtette ki, hogy a Puskás tízmillió ember focipályája. Pontosabban arról beszélt, hogy ha tízmillió ember nem tud megépíteni egy stadiont, akkor csukjuk be a boltot.
Hogy ez a mondat pontosan mit jelent, arról talán nem is érdemes gondolkodni, feltehetően semmit. Pláne, hogy a dunaszerdahelyiek, akiknek Orbán erről beszélt, az Ismerős Arcok nevű erősen jobboldali együttes Nélküled című dalát adták elő, amely éppen nem tízmillió, ha nem a határon túl elő további ötmillió magyarról szól, megerősítve a Fidesz elnökének többször elhangzó mondását: egy vérből vagyunk.
De most nem is ez az érdekes, már csak azért sem, mert ha Kövér Lászlót hallgatom, akkor nem biztos, hogy azt érzem, hogy szerinte is egy vérből valók lennénk. De talán maga Orbán sem gondolja így, ha az ellenzéket veszi a szájára. Térjünk vissza inkább a magányosságra. Nem akarom pszichológiai kérdésként kezelni az ügyet, elsősorban azért, mert nem vagyok pszichológus.
Ezzel együtt reális azt firtatni, hogy miért ült oly egyedül Orbán? Eljutott már odáig, hogy nem bízik senkiben? Ugye tudjuk, hogy minden olyan vezető, akik egyszemélyi vezetést valósít meg – hívják ezt személyi kultusznak is -, előbb utóbb bizalmatlanná válik mindenkivel szemben. De aki erre a szintre jut, az nem épít a saját háza mellé egy stadiont, ahol bárki megfordulhat. Vagy éppen fordítva: az ilyen szimptómák egyik jele, hogy saját falujában épít stadiont? Vagy külön neki adnak elő egy színdarabot, mint legutóbb Kaposvárott? Persze ott sem volt egyedül, nem láttam, így az is lehet, hogy a mellette lévő székeken is ült valaki, valakik, akik valahogy mégis benne vannak a bizalom körében. Ezzel együtt: már nem állunk messze Bástya elvtárstól, vagyis attól, hogy egyedül szeret – szabad – úszni a medencében.
Persze ne szaladjunk el idáig, inkább csak tűnődjünk el azon, hogy vajon szabad-e következtetéseket levonnunk az ilyen jelekből is. Az olyanokból, ha valaki stadiont épít a falujában, a háza mellé, ha futballistaként akar szerepeli egy reklám-filmben, ráadásul a sajátjának tekintett vári erkélyről rúgja a labdát - Orbán futballista volt, ezért nem sértem meg azzal a kérdéssel, hogy hányadikra vették fel a jobblábas kapáslövést -, ha magányosan ül egy általa megálmodott stadion díszpáholyában, és ha azzal kedveskednek neki, hogy egy frissen felújított színház premierje előtt előadják neki az aktuális színdarabot. Jelek ezek, vagy a hatalom velejárói?
Biztos vagyok benne, hogy lesz olyan kommentelő, aki úgy véli, hogy ezek a kérdések csak az én torz szemléletemből fakadnak.
