Orbán megkapta a jól megérdemelt pofont: megfenyítették, mint egy rossz diákot

Ön szerint váratlan volt, hogy Törökország végül csak rábólintott Svédország NATO-csatlakozására?  

Hónapokkal ezelőtt lehetett már tudni – többen ezt mondtuk is –, hogy Erdoğan még a vilniusi NATO-csúcs előtt be fogja jelenteni, beengedi svédeket a NATO-ba. És ez is történt. Ennek én két fő okát láttam és látom most is. Az egyik, hogy Erdoğan mindig is be tudta bizonyítani, hogy – bár nem így tűnik, de – ha kell, rugalmas is tud lenni. 

Akkor nem volt váratlan, hogy végül csak meghúzta az oroszoknak kedvezőtlen lépést?

Sokan elfelejtik – vagy nem figyelnek rá –, hogy Erdoğannak hosszúra nyúlik vissza a története a szíriai Aszad-rezsimmel, s ebben Oroszországgal ellentétes politikát folytat. Ő ugyanis a kezdetektől az Aszad-ellenes erőket támogatta, s hogy azok még mindig léteznek és harcolnak a rezsim ellen, neki is köszönhető. Emellett Erdoğan Katarral és Szaúdi-Arábiával közösen próbálja ellensúlyozni az iráni síita befolyást a Közel-Keleten, és az iráni Síita-félholddal szemben megpróbálja létrehozni a Szunnita félholdat. Irán pedig az Ukrajna elleni orosz háborúban is Putyint segíti. Tehát ilyen értelemben sem volt váratlan a húzás.

Mindez hogyan áll egyéges képpé?

Ez együtt – s még belevenném a török gazdaság nagyon rossz állapotát is – azt eredményezte, hogy Törökország előtt csak két út áll: az egyik az Egyesült Államok, a másik pedig az EU. Megjegyzem, Oroszország két okból sem lehet Erdoğan számára opció: egyrészt stratégiai okból, másrészt pedig mert nincs pénze. Kínát pedig Erdoğan nem akarja beengedni, mivel istentelen országnak tartja, amelynek politikai berendezkedése elfogadhatatlan az általa felépíteni kívánt, a vallásnak nagy szerepet szánó állam számára.

Így jutottunk el Vilniusig?

Közben Erdoğan elérte, hogy már mindenkinek elege lett a merev ellenzéki álláspontjából, amivel két, majd már csak egy olyan ország csatlakozását gátolta, amely nagy hozzáadott értéket visz be a NATO-ba. Erdoğan elment egészen odáig, ameddig az adott geostratégiai és a gazdasági-pénzügyi körülmények lehetővé tették azt a számára. 

Azért volt még itt valami. Erdoğan a vilniusi csúcsra történt indulása előtt tartott sajtóértekezletén váratlan ötletelésére gondolok, az EU-tagság és a svéd-csatlakozás összekötésére. Amit alig pár óra múlva már el is felejtett. Az meg mi volt?

Rájött, pontosabban, figyelmeztethették arra, hogy ha így össze próbálja mosni a NATO-t és az EU-t, az mind a kettőnek problémát jelent, és azt eredményezi, hogy teljesen kizárja annak a lehetőségét, hogy valaha is EU-taggá váljék Törökország.

Azért nem csak úgy adta fel az álláspontját. Kapott is cserébe, sikerült engedményeket kiharcolnia.

Ha az F16-osokra gondol: egyrészt az USA eleve nem nagyon akarta tőle megtagadni azokat, csak éppen Washington rossz néven vette, hogy Erdoğan az orosz SZ-300-as és SZ-400-as légvédelmi rendszerekkel kokettált. Emellett tény, Erdoğan elérte azt is, hogy valamilyen szerepet játszhat majd az Izraelt, Libanont, Ciprust és Görögországot érintő nagy földgázmezőkre épülő projektben.

Mit szól azokhoz a véleményekhez, amelyek szerint Erdoğan távolodni látszik Putyintól?

Tény és való, Erdoğan az elmúlt egy hétben – bokszkifejezéssel élve – ötször is állon csapta Vlagyimir Putyint. Nemcsak, hogy rábólintott Svédország NATO-csatlakozására; de Ankarában fogadta Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt; állást foglalt amellett, hogy gyorsítsák fel Ukrajna felvételét a NATO-ba; bejelentette, hogy növeli az ukránoknak is biztosított Bayraktar TB2  közepes hatótávolságú drónokat gyártó vállalat kapacitását (ilyen lőtte ki tavaly a Moszkva hadihajót a Fekete-tengeren); közölte, hogy nyomást gyakorol Putyinra a hamarosan lejáró nemzetközi gabonaszállítási-megállapodás meghosszabbítása érdekében; s végül, de nem utolsósorban, szabadon engedte az Azovsztal védelmében harcolt, az oroszok által elfogott, majd a törököknek azzal átadott öt ukrán katonát, hogy a háború végéig nem engedik őket vissza Ukrajnába. Egy szó, mint száz, Putyin nagyon rosszul járt ezen a héten, Erdoğan ugyanis Oroszországgal szemben a NATO-t és Nyugatot részesítette előnyben.

Mindez hogyan hathat Magyarországra, konkrétabban, Orbán Viktorra, akit egyrészt Putyin bábjaként, másrészt Erdoğan követőjeként tartanak nyilván Nyugaton? 

Végtelenül sajnálatos, hogy Orbán képtelen felfogni, hol van Magyarország helye és szerepe ebben a két szervezetben és azon túl. Szokták mondani, mégpedig jogosan, hogy ha Magyarország ma kérné, nem vennék fel sem az Európai Unióba, sem pedig a NATO-ba, egészen egyszerűen nem felelne meg a két szervezet követelményeinek. Az orbáni Magyarország stratégiai jelentősége például a NATO számára ráadásul ma már egyenlő a nullával, kezdve azzal, hogy a környező államok hadseregei sokkal jobban vannak felszerelve és területileg is közelebb vannak Oroszországhoz, folytatva azzal, hogy a magyar katonapolitikai fejlesztés filozófiája megrekedt a két világháború közötti állapotban. Mindenesetre Orbánról már korábban is, de most még egyértelműbben azt állítják, hogy páriává vált, már nem csak az Európai Unióban, hanem a NATO-ban is. Erdoğan és Putyin számára pedig Orbán egyedüli politikai jelentősége az volt, hogy – az ő hasznukra – eljátssza a „hasznos idióta” szerepét. 

Mire számít mindezek után a török-magyar viszonyban? 

Erdoğannak már nem jelent semmilyen politikai előnyt Orbán. Csak addig jelentett, amíg a finn és a svéd NATO-csatlakozás kapcsán mondhatta, hogy nem ő az egyedüli, aki gátolja a bővítést. Nem hiszem, hogy Erdoğan lépéseket tenne Orbán felé, de nem is tudom, hogy szükséges lenne-e, hogy tegyen, miután rájöhetett, hogy már nem hoz a számára politikai hasznot.

És mi a helyzet Putyinnal?

Putyin nagyjából tudta eddig is, hogy mi Orbán lehetősége, mozgástere a NATO-n belül, ám minden bizonnyal azt gondolhatta, hogy még a legkisebb ellenkezés is jobb, mintha nem lenne semmilyen ellenkezés. De persze most már Putyin is rájöhetett arra, hogy Orbán elveszítette minden manőverezési lehetőségét a NATO-n és az EU-n belül is.

Pániknak tartja Orbán részéről azt, hogy három napos kormányülést hívott össze közvetlenül a NATO-csúcs utánra időzítve? 

Nem mondanám, hogy pánik, de rájöhetett arra, hogy mindent újra kell értékelni, a gyökerektől, az alapoktól kiindulva. A magam részéről azonban kétlem, hogy azzal az emberállománnyal, amellyel Orbán körbeveszi magát, bármilyen olyan politikai fordulatot, változást el lehetne érni, ami már rövid távon is pozitív fejleményeket eredményezne Magyarország számára. 

Miért?

A legnagyobb probléma az lesz, hogy – borítékolhatóan – ismét Orbán fogja uralni a tanácskozást, s miután amit kitalál, azt szó nélkül el fogják az emberei fogadni.  Mert nem csak ő hiszi el magáról, hogy nagy stratéga, a beosztottjai, az alatta lévők is egyenesen stratégiai és politikai zseninek tartják őt. Orbánban egyáltalán nem látom azt a rugalmasságot, amit mondjuk látok Erdoğanban. Arról nem is szólva, hogy Orbán belpolitikai mozgástere olyan értelemben nagyon beszűkült, a magyar gazdaság a csőd szélén táncol, hat hónap alatt felhalmozták már az egész éves költségvetési hiányt, a forint helyzete labilis, nem jönnek az uniós támogatások stb. Nem véletlen, hogy már a korábbi jobbkeze, Matolcsy György is megpróbál menekülni a süllyedő hajóról, hiszen ez is egyértelműen azt jelzi: a gazdasági és pénzügyi helyzet nagyon rossz, s ezt Magyarország önmagában nem lesz képes áthidalni.

Azt eddig is láthattuk már, hogy a Nyugaton egyre kisebb a befolyása. Történt most valami plusz, ami miatt Orbán újratervezést tarthat szükségesnek?

A momentum, hogy meg sem említették a magyar ellenkezést a svéd NATO-csatlakozás kapcsán a csúcson, nos, ez egyértelművé teszi, hogy Magyarország nem számít tényezőnek a NATO-n belül. Orbán most megkapta a jól meg- és kiérdemelt pofont: a helyére tették, megmondták neki, hogy rosszabbul jársz, ha továbbra is ellenkezel. Mint amikor megfenyítenek egy rossz diákot...

Akkor ez lehetett az utolsó csepp a pohárban?

Az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy a nagyok között megszületett a megegyezés. Mindenki beállt a sorba, még a Putyin-barátnak számító – NATO-n kívüli – Szerbia vezetése is mintha kezdene változtatni a pozíción, belátva, hogy nem lehet úgy támogatni Oroszországot, hogy ne vegyék figyelembe a nemzeti érdekeiket és a nemzetközi helyzetet. De szemmel láthatóan, Orbán realitásérzéke kikapcsolódott, s elhitte, hogy a nemzetközi színtéren is profitálhat abból, hogy itthon abszolút uralkodó.

A három napos kormányülés lehet jele annak, hogy kezd belátni dolgokat és változtat?

Attól tartok, hogy – a szellemi és mentális állapotát figyelembe véve – Orbán ezt nagyon nehezen fogja tudni feldolgozni. Éppen ezért, a belpolitikában az autoriter vonásainak további elmélyülését, a szorítás fokozódását várom. Beleértve az alatta dolgozókét is, akiknek a megfélemlítése és eljelentéktelenítése – szerintem – erősödni fog. Szeretnék ott lenni a kormányülésen, ahol minden bizonnyal igen mérgező légkört fog teremteni. Tudjuk, a mentálisan korlátolt személyiségek a sajátjaikon szokták kitölteni a frusztrációjukat. S ezért sem hiszem, hogy alapvetően a magyar érdekeket figyelembe vevő döntések fognak születni a három napos kormányülésen.