Orbán orosz rulettje – a mi fejünkön a pisztoly
Fekete lepellel barikádozta el magát Orbán Viktor 21. évértékelőjén. Tette ezt annak ellenére, hogy ünnepi bejelentésekre készült; hétpontos családvédelmi programja, valamint az egynyelvűség letörésére szánt elképzelése igazán nem indokolták, sem a gyászhangulatot, sem a védekezést. Annál is inkább, mert folyamatosan minden magyarhoz beszélt; tulajdonképpen a minden magyarból csak az ellenzéket vonta ki; ők feltehetően nem magyarok és nem is tehetségesek.
Próbálom megfejteni az egész beszéd lényegét, illetve a hatalmas ígéretek időzítését, hiszen nem állunk parlamenti választások előtt, az önkormányzati voksolásig majd’ háromnegyed év van még hátra, akkor vajon miért éppen most: Gondolhatnánk arra, hogy egy kormányzás folyamatos, tehát a nagy bejelentéseket nem kell a ciklus végére időzíteni, de pontosan tudjuk, hogy ez nincs így. Lehetséges lenne, hogy Orbán az Európa parlamenti választásokat olyannyira fontosnak tartja, hogy erre külön belpolitikai programot dolgozzon ki?
Nos, a válaszunk: igen. Orbán, ha már kártyajátékosként beszélt az évértékelőn, hagyjuk is ott őt a játékteremben: mindent egy lapra tett fel. Úgy is fogalmazhatunk: egy számra rakta fel a rulett asztal mellett az összes pénzét. Azzal ugyanis, hogy mit mondott a magyar gazdaság helyzetéről, illetve miként próbálta azt láttatni, illetve hogy kormányzása elmúlt tíz évét a felemelkedés történeteként írta le, nem érdemes foglalkozni. Még azzal sem nagyon, amit a magyar ellenzékkel művelt; amiket mondott, amikre néhány szóban már a bevezetőben reagáltam, igazán nem méltóak egy miniszterelnöki értékelés szövegéhez. De még egy magát komolyan vevő pártelnökhöz sem. Komédiásként szólt az ellenzékről, ami persze még hagyján, de hogy szocialista-náci szövetségről beszéljen, miközben, ezeket a nácikat ő hozta be a közéletbe, ráadásul akkor mutatta nekik barátságos arcát, amikor EU-s zászlót égettek, enyhe amnéziára is utalhatna, ha nem tudnánk, hogy ez itt a politika. Semmire ne emlékezz, amit te követtél el, de mindent hozz elő, amit az ellenfeled. Tudjuk, és látjuk, hogy Orbán – teljes csapatával – abba az irányba akarja tolni a magyar választót, hogy a formálódó ellenzéki együttműködés nem egyéb, mint a náci-kommunista együttműködés, amely romlást hoz az országra, hozzájárul ahhoz az európai tendenciához és akarathoz, hogy porrá legyen - idézet Orbántól –a magyar nemzet.
Ha egyébként az egész beszéd struktúráját nézzük, akkor azt kellene gondolnunk, hogy egy kapkodó, széteső, helyenként vádaskodó, olcsón szellemeskedő szöveggel állunk szemben, amelyet persze a helyi közönség gyakori tapssal jutalmazott. (Feltűnően sok fiatalt ültettek be a hallgatóság soraiba; hja kérem gondolni kell a tévénézőkre…) Szétesőnek gondolhatnánk a szöveget, ha csak úgy egymás után felsorolnánk a miniszterelnöki beszéd témáit. Kezdte Orbán az elmúlt tíz év összefoglalójával („a felemelkedés története”), beígérte, hogy a harcot folytatjuk, és győzni fogunk újra meg újra, felszólította a nemzeti tőkéseket, hogy vállalkozzanak külföldön is, hogy aztán haza hozhassák a profitot, kiegyenlítve ezzel a külföldiek által kivitt összegeket; néhány mondattal visszamenőlegesen és előremenve is felszámolta a magyarországi szegénységet (a baloldal tette őket tönkre); aztán felvázolta a magyar ellenzék mozgását, amelyet Soros György irányít és pénzel, beleértve az álcivileket is, miközben saját magukat rendes hazafinak minősítette; itt szólt a náci-szocialista kézfogóról , otromba és ósdi viccet engedve meg magának (az ellenzék talpig úriemberekből áll, de mi van a talpuk fölött (hangos nevetés, vastaps); megemlítette, hogy dimenzióváltás van éppen a magyar gazdaságban és vannak helyek, ahol 40 százalékos a bérnövekedés egy év alatt; újra kiállt a magyar szabadságért, mert egyes külföldiek nem nyughatnak, újra internacionálét akarnak, és ez a külföld nem más, mint Brüsszel; elsorolt megint egy sor olyan vádat a bevándorláspárti Brüsszellel szemben, amelyet már régen megcáfolt mindenki; újra szólt a kevert népességről, és megint Sorosról, akinek helytartója is van immár a holland Timmermans személyében (boldogítsa inkább a hollandusokat – így Orbán); majd a végén rátért az ígértekre, a családtámogatási programra, a nyelvtanulás ösztönzésére, és az egészségügy 700 milliárdjára (Semjén elismerően gratulált a nézőtéren Káslernek, az szerényen bólintott.)
Ha tehát így, csak kronológiában tekintjük át az évértékelőt, tényleg nem mondhatunk mást: a miniszterelnök kissé szétesett. De nincs így. Itt minden mondat és minden ígéret, igen az Európai parlamenti választást szolgálta. A bejelentett program is. Ne vitassuk: nagyszabású elképzelés az, amit hallottunk, és bár nem tudjuk, hogy mennyibe kerül ez a magyar adófizetőknek, de ha a javukat szolgálja ne kukacoskodjunk. Higgyük el, hogy pontosan kiszámolta a tárca a költségeket, és meg is van rájuk a fedezet. De még mindig ott tartunk: miért most, miért a májusi választásra időzítve.
Nos, tudjuk, Orbán nagy játszmába kezdett: a szélsőjobb – ha nem is mondja ki így – vezetője akar lenni Európában, azt szeretné elérni, ha Néppárt is ebbe az irányba fordulna. Ahhoz, hogy személye felértékelődjön, itthon nagy fölénnyel kell nyernie, hogy minél több – a Néppárt számára nélkülözhetetlen – képviselőt tudjon küldeni az EP-be. Ehhez pedig olyan programot kell kihirdetnie, amely a magyar családok többségét pozitívan érinti, és amelynek eredményeként tömött sorokban fognak elvonulni, hogy a Fideszre szavazzanak. És ezért Orbán minden pénzt képes megmozgatni, kiváltképp, ha nem a sajátjáról van szó. Így persze nem olyan tisztességes rulettezni, de ez a beszéd a legkevésbé szólt a tisztességről. Fekete lepel vette körbe, hogy ne is láthassuk, mi folyik a színfalak mögött.
A többség nem is látja?
