Orbán villámháborút indított

Sokan érzik úgy, az Orbánhoz és rendszeréhez törleszkedők közül, hogy eljött az ő idejük, a demeterszilárdok ideje. És bizonyos értelemben így is van: ők jutnak megkerülhetetlennek hitt pozíciókba, ők osztanak pénzt, ők döntenek műhelyek sorsáról.

Orbán nem ért a kultúrához – mondják –, igazából nem is érdekli őt. Azt azonban szeretné, akarja, hogy egyetlen olyan alkotás se szülessen, amelyben bírálják a rezsimjét, vagy olyan mondatok hangzanak el, könyvek, versek készülnek, íródnak, amelyekben – ha áthallással is – kritika éri a Vezért, a kormányt.

A kultúrkampfot már több mint egy éve hirdette meg a miniszterelnök, és a folyamat el is indult – például az Akadémia tönkretételével –, de lassabban haladt, mint ahogy azt Orbán szerette volna.

Az önkormányzati választások nagyvárosi és fővárosi kudarca kényszerhelyzetbe hozta a Fideszt (Fidesz=Orbán Viktor); emiatt ugyanis fennáll annak a veszélye, hogy a színházak irányítása teljesen kicsúszik a kezükből. Olyan igazgatók kerülhetnek a teátrumok élére, akik – szerintük – túlzott szabadsággal dolgoznának.

Ezért kapaszkodnak bele ilyen görcsösen a Gothár-skandalumba, és próbálják teljesen fölforgatni a kulturális életet. De – természetesen – az esetet arra is igyekeznek felhasználni, hogy a Borkai Zsolt keletkeztette hullámokat más irányba tereljék, hisz' ne feledjük: januárban választás lesz Győrben, nem adhatnak az ellenzék kezébe erkölcsi muníciót. Így jelenik meg a kormánypárt retorikájában a zaklatószínházak kifejezése, amellyel viszont az egész szakmát sikerült magukra haragítani.

Az egész szakmát? – tűnődöm el saját szavaimon, túl az első lelkesedésen, amelyet a felett éreztem, hogy már húszezren aláírták azt a tiltakozó petíciót, amely a kormányzati szándékot akarja leállítani. Aztán eszembe jut, hogy ebben az országban még nem fordult elő, hogy egy teljes szakma kiálljon a saját érdekeiért, a szabadságáért; ezért is tehettek meg velük bármit. Ezért tart ott a magyar újságírás is, ahol, ezért a pedagógusok, ezért a nyugdíjasok és még sorolhatnám.

A kormányzati túlhatalommal szemben, alig-alig tud a társadalom felmutatni sikert. E téren talán csak az internetadó százezres demonstráló tömege emelhető ki. Pedig ez a színházak elleni támadás – mondja egy beszélgetésben Schiffer János, egykori kultúráért felelő főpolgármester-helyettes – sokkal durvább lépés, mint az internetadó. Ott „csak” egy adót akartak emelni, itt viszont a szabad művészetet akarják megroppantani.

Szerinte kifejezetten kontraproduktív a lépés; egy ilyennel már most elveszítették a 2022-es választásokat. Addig azonban hihetetlen károkat fognak okozni. Nem tudnak – hallom Hamvay Péter kollégám szavait –, szerinte ugyanis lehetetlen vállalás a kultúra, a szabad művészet megfojtása. Ez soha, senkinek nem sikerült, állítja a hvg tényfeltáró újságírója. A két optimista mondat reményt is adhatna: reményt 2022-re és reményt a mára, de vajon a félelem és az opportunizmus nem tudja-e legyőzni ezt a reményt? Ha eddig nem állt ki önmagáért egyetlen szakma összessége sem, miért történne meg most? Ha a Népszabadság bezárása ellen – annak idején – mindössze háromezer ember ment ki az utcára, miért váltana ki nagyobb ellenállást a színházak elleni merénylet?

Rövid két hónap alatt bizonyossá vált – amitől persze tartottunk is: az önkormányzati választások váratlan ellenzéki sikere nem az ígért konszolidáció irányába viszi a kormányfőt. Ellenkezőleg: még inkább elvadul és gyorsítani akar. Számára a vereség nem arra volt figyelmeztetés, hogy rossz irányba megy, hanem arra, hogy be kell zárni minden olyan ajtót, amely lehetőséget biztosít az ellenzéknek. Politikailag és kulturálisan is. És nem mintha konkrét apropóra lett volna szükség a diktatórikus lépések kiterjesztésére, de mégis csak egyszerűbb, ha van ilyen; sokakat meg lehet téveszteni azzal, ha a Gothár-ügyet mint az eltúlzott szabadság jelét tudja felmutatni.

Szomorú, hogy immár teljesen szürreális világba jutottunk; a rendszerváltás harmincadik évébe érkezve, sikerült ebből az országból egy félelemmel telített, békétlen, többnyire meghunyászkodó, saját érdekeiért ki nem álló társadalmat csinálni.

A Fidesz megpróbálja teljesen diszkreditálni a politikai ellenfelet; szándéka szerint újra szétforgácsolni az ellenzéket, hogy aztán külön-külön, végképp elgyengülve hulljanak a semmibe. Budapest és sok-sok nagyváros elvesztése rohamtempóra készteti Orbánt; nem kiegyezésbe, hanem villámháborúba kezdett.

Bukása – hosszú távon – elkerülhetetlen. De mit jelent a hosszú táv? És mit jelent addig rombolásban? Orbán ebbéli szabadsága azon múlik, hogy nekünk mennyire fontos a saját szabadságunk, a demokráciánk? Hétfőn a színházak szabadságáért tüntetés lesz;  ha most is csak háromezer embernek lesz ez fontos, nem, hogy marad minden a régiben, a kormánypárt újabb fegyvereket fog bevetni a villámháború megnyeréséért. Azt kellene megértenünk: nincs időnk! Közös feladatunk, hogy megállítsuk a rombolást!