Orbánnak már semmiféle gátlása nincs abban, hogy miként szerezzen meg magának valamit

– Azt mondtad az előbb, még az interjún kívül, hogy nem csinálsz olyat, amit nem szeretsz, és mégis politizálsz, pedig – olvashatóan – nem szereted ezt a politikát, ami ma körbe vesz bennünket…

– Igazából nem politizálok, az ugyanis egy olyan aktivitást jelentene, amely eleve sok időt és energiát igényel, és ehhez én már nem vagyok elég fiatal. Magamnak inkább egyfajta közvetítői szerepet gondolok. Fenn vagyok a Facebookon, és azt látom, hogy az általam fontosnak tartott emberek többnyire megjegyzésekkel reagálnak az eseményekre, én pedig ezeket megosztom, olykor reagálok magam is. Ez nagyjából két-háromszáz emberrel való közvetlen kapcsolatot jelent. Ez tehát egy normális szerep, vagyis azt állítom, hogy én csak annyira politizálok, mint egy átlag állampolgár.

– Én azért ennél többet gondolok rólad, hiszen a kommentárjaid nem hagynak kétséget arról, hogy mit gondolsz a mai magyar politikáról…

– Hát remélem, hogy nem. Egyébként Pilisborosjenőn, ahol élek, tagja vagyok egy helyi csoportnak, és nagyon pártolom azokat a fiatalokat, akik amúgy sokfélék, de egyben azonosak: meg akarják újítani a megmerevedett struktúrákat, amelyek jellemzik ennek a falunak a vezetését. Mert minden helyi demokrácia normálisabbá, elfogadhatóbbá teszi a társadalmi életet. Miért beszélek erről? Mert ebben a csapatban olyanok is vannak, akikkel én egyáltalán nem értek egyet, legalább is a legtöbb fontos kérdésben különbözik a véleményünk. Nem rejtem véka alá a múltamat, a politikai tevékenységemet – sajnos kevesebb eredményt tudok felmutatni benne, mint aktivitást –, de tudom, hogy aktívabb jelenlétem nem jelentene feltétlenül jót a szervezetnek. Már csak azért sem, mert noha vannak olyan tagjai, akik az országos politika másik oldalának szereplői. Ennek az egyesületnek az a koncepciója, hogy a nagypolitikát mindenki tegye le a falu határában – noha tudjuk, hogy ez lehetetlen vágy.

Az országos politika mindenképpen bemászik közénk. Olykor személyesen is; a csapat egyik tagja a legkomikusabb miniszterünk ügyvédje, ezért aztán (kimondom a nevét: Kósa Lajos), megjelenik fontos közösségi eseményeken. Mi tagadás, ezt nagyon nehezen tudom elviselni. Olyannyira, hogy rá is kérdeztem: fontos-e, hogy ez az ügyvéd úr a Kósán keresztül idehozza nekünk a Fideszt. De megnyugtattak, még az ügyvéd úr is: senki nem akarja, hogy ebben a faluban a Fidesz látványosan teret nyerjen. A kormánypárt logikája ugyanis az: amit meg lehet szerezni, azt meg is kell szerezni, amit meg nem, ott inkább a háttérből próbál mozgatni. És éppen itt az én morális kérdésem: vajon kell-e egy igazi önkormányzatnak igazodni a kormányhoz, vagy akár semlegesként teret adni egy párt uralmi törekvéseinek.

– Azt állítod, hogy a Fidesz azt a települést, amelyet nem tud megszerezni békén hagyja. Budaörs, illetve Wittinghoff Tamás példája nem éppen ezt bizonyítja… Mondhatjuk, a hatalom megszerzése, vagy megtartása érdekében olyan irányt vett ez az önkormányzati választási kampány, ami gyomorforgató…

– Valóban így van. Budaörsről csak annyit, hogy annak a városnak a jelentősége sokkal nagyobb, mert az a település arra ad példát, hogy képes a helyi vezetés valódi önkormányzatként működni, és az ott élőket képviselni. A Fidesznek – igazad van – már semmiféle gátlása nincs, illetve magának Orbánnak, vagy annak a maffiának, amely uralja az országot; nekik semmilyen gátlásuk nincs abban, hogy miként szerezzenek meg valamit. Mindent akarnak: a múltat, a javakat, valamennyi emblematikus értéket, giccsel töltik fel a magyar kultúrát, és kisajátítják a közös teret mindenhol, ahol csak lehet. Budapest határában egy ilyen jól gazdálkodó önkormányzat, mint Budaörs, ahol a vezetők liberálisan gondolkodnak, vagyis a szolidaritásra éppen akkora súlyt fektetnek, mint a szabadságra, pont olyan szálka az orbáni hatalom szemében, mint Iványi Gáborék egyháza. Iványiék is arra igyekeznek példát adni, hogy miként lehet egy egyház független a regnáló hatalomtól. Ezért akarják őket eltaposni.

– Vannak, akik, lázadoznak. De mire megyünk ezekkel a tüntetésekkel?

– Annyi embert nem lehet elvinni a tüntetésekre, hogy az számottevő befolyással legyen az eseményekre. Itt a sokaság az Orbán-manipulációk eszköze. Én soha nem hittem abban, hogy a demokrácia a többség hatalma. Nem: a demokrácia a kisebbség védelme, mégpedig azon kisebbségé, amely éppen akkora esélyt kér magának, mint bármelyik többség. A többséget a mai kurzus úgy szerzi meg, hogy az emberek legalantasabb ösztöneire játszik. Ezt szolgálják a Fidesz által gyártott ingyenes pletyka-újságok. Volt már ilyen a múlt században, játszom is egy ilyen témájú darabban, a Spinozában, de a „hálószoba-titkok” tematizálása akkor nem működött ilyen méretben. Mostanra azonban, úgy látszik, bemászhatnak az emberek otthonaiba. Én azért reménykedem abban, hogy a magánügyek mocskos tálalása nem fogja befolyásolni a választói akaratot. Hogy átlátnak az emberek ezeken az akciókon, hogy pontosan tudják: mindenkit be lehet valamivel sározni, végül is emberek vagyunk, de hogy ezt ilyen módon, ahogy ezt Wittinghoff esetében tették, kamerával, titkosszolgálati eszközökkel, nos, remélem, ezt a többség elutasítja.

Mindenesetre annyit feltétlenül elérnek az ilyen merényletekkel, hogy elkezdjenek az emberek tartani attól, hogy visszatérnek azok az idők, amikor a titkosszolgálatok, ha nem volt ok valakit lejáratni, letartóztatni, akkor teremtettek. Akkor egy-egy házkutatásnál nem csak arra kellett figyelni, hogy mit visznek el, hanem arra is, mit tesznek oda. Azt hittem, ez örökre véget ért, de nem; most is a lepedőinket vizslatják. Nemcsak a célszemélyek, de azok is elkezdenek szorongani, akiknek semmi okuk nem volna rá, hiszen azt tapasztalják, hogy a hűbérurak és szolgáik bármit megtehetnek velük, úgy érzik hogy a mindenható hatalom mindent lát. Orwelli idők ezek.

– Te tanítasz a Színművészeti Egyetemen….

– Óraadó vagyok…

– Csak azt akartam kérdezni, hogy olyan bátor az egyetem, hogy odaenged téged a katedrára?

– Ó, nem én vagyok az egyetlen ott, aki vállalja a véleményét. Az oktatók többsége megteszi ezt, legtöbbjük szabad szellemű művész. Nem tudnák elviselni az agyuk, a szívük, a művészetük megszállását. Látják, mi történik az oktatás, a tudományos kutatás területén, mi folyik a köztereken ízlésrombolásban. Amit a kormányzó és köre tesz, az az értelmes ember szemléletét és közérzetét sérti, ezt pedig egy igazi művész nem tudja elviselni. Nem engedheti, hogy festett kulisszákat húzzanak a korunkra kérdező kritikus színház elé, hogy áltörténelmi giccsek roncsolják jövő művészeink tudatát.

– Már látom az egyes kommentárokat: azt fogják ideírni a cikk végére, hogy Fodor Tamás bezzeg jól érezte magát annak idején, a diktatúrában…

– Pont, hogy nem éreztük jól magunkat, én sem. Ennek kifejezést is adtunk – ha egyáltalán adhattunk, és nem ítéltettek szilenciumra. A Stúdió K-t például csak 1978-ban rehabilitálta a pártlap, éppen Molnár Gál Péter segítségével, aki korábban ugye esténként két cikket írt az aznap látott előadásokról: egyet az újságba, egyet pedig a III/III-as főcsoportfőnökségnek. Én például 1972-től nem léteztem még a szaksajtóban sem, csak a Woyzeck nemzetközi sikere hozta el a „feloldozást”. Egyébként az a társadalom bomlófélben volt, aggkorát élte, ez viszont, amiben most élünk, egy állandóan épülő, szörnyeteg állam. Akkor bízhattunk abban, hogy annak egyszer vége lesz, most viszont nagyon kicsi a remény, nem látjuk azt az utat, azt a lehetőséget, amely megteremti egy emberi társadalom alapjait.

– Nem vagy túl optimista…

– Hosszú távon persze az vagyok, mert az ember azért ezt nem nagyon tűri, de rövid távon pesszimista vagyok. Mert ameddig ezek ott fönn szét nem eszik egymást, minden így marad. Most arra nincs kilátás, és nem is szeretném, hogy az emberek amiatt lázadnának fel és döntenék meg ezt a hatalmat, mert olyan rosszul élnek, hogy azt már nem tudnák elviselni. Erre az eshetőségre azonban a rezsim – minden pazarlása és korrupciós gyakorlata mellett is – odafigyel. Igaz, annak az árán, hogy ahol csak tudja, becsapja a népet – például az álságos rezsicsökkentéssel.

– Mi a magyarázata annak, hogy a művészvilág jelentős része behódolt, vagy hallgat?

– Ez utóbbi a gyakoribb, a behódolók nem igazán jelentősek. A politikai kinevezettek közül is sokan igyekeznek középre húzódni, és lehetőséget adnak azoknak a művészeknek, például Alföldi Róbertnek vagy a Mohácsi testvéreknek, akiknek a progresszivitását a közönség, a szakma és a kritika elismeri. A hallgatagok közül pedig többen azért viselkednek így, mert azt gondolják, hogy a szavuk nem érne sokat, a többiek pedig egyszerűen át vannak ejtve, vagy a napi megélhetés megteremtése mellett, egyszerűen nem bírják erővel. Én – szerencsére – elég jó helyzetben vagyok, nem szaladok a munka után, a munka szokott megtalálni engem. És miután a véleményemet nem titkolom, tudják, hogy kit kérnek fel. Ha tehát az előadás nehézsége vagy a karakter ilyen fickót kíván, akkor hívnak. Vannak persze, akik rokonszenveznek a gondolkodásommal, de az is lehet, hogy velem tudják felmutatni a saját függetlenségüket. Szóval, én megengedhetem magamnak, hogy ne vállaljak el olyan munkát, ahol a megbízók vagy mondanivalójuk, esetleg színvonaluk számomra nem elfogadhatóak. Elő is fordult ilyesmi. Másként: kis tál lencséért nem adom el magamat. De például minden további nélkül igent mondtam a Katolikus Rádió felkérésére. Móricz Rokonok című művét dolgozták fel rádiójátékká. Egy olyan darabét, amely pontosan azt mutatja be, ami most itt van, ebben az országban.