Pálinkás József: az elmúlt öt-tíz évben tovább romlottak a tudományos kutatás feltételei

Milyenek itthon a kutatási feltételek? Megfelelőek- e ahhoz, hogy tudományos Nobel-díjat érleljenek pár év, évtized múlva?

Sajnos Magyarországon soha nem voltak meg annak a feltételei, hogy egy kutató megélhesse azt a kutatói életpályát, ami egy ilyen felfedezéshez, munkához szükséges – mert gyakran nem egyszeri felfedezésről van szó, hanem hosszú évekig eltart a kutatás. Karikó Katalin is évtizedekig dolgozott azon, ami ilyen nagy sikerhez és elismeréshez vezetett a számára. Krausz Ferenc esetében pedig végképp nem voltak meg Magyarországon még a technikai feltételei sem annak, hogy itthon hozza létre azt a berendezést, amiért Nobel-díjat kapott a társaival. Tudom, hogy lehet engem elfogultsággal illetni a jelenlegi állapotok bírálata miatt, de akkor is az a határozott véleményem, hogy nincs meg az a stabilitás, biztonság, ami a kutatói munkához, egy kutatói életpályához elengedhetetlen. A korábbi feltételek az utóbbi öt-tíz évben még romlottak is. Visszatekintve a saját életemre: olyan sokszor változott olyan sok minden... 

Hiányzik tehát a kiszámítható, stabil környezet. Az szinte közhelyszámba megy, hogy nincsenek meg a finanszírozási feltételek sem. De mi hiányzik még?

Gyakran nincs meg a szükséges kritikus tömeg sem. Értem ez alatt azt az intézményi keretet, amiben egy ilyen eredmény létrejöhet. Ugyanis a kutatók egymás közötti együttműködése is fontos tényező. Lényeges ebből a szempontból is, hogy milyen a környezet. Egy kutatónak lételeme, hogy el tudjon menni konferenciákra, ott eszmecserét tudjon folytatni a hasonló témákkal foglalkozó kutatókkal. Egy kutató ugyanis nem csak ül a szobában és hipp-hopp az eszébe jut valami. Hosszú évek alatt alakul ki az a valami, s ezalatt konferenciákra, előadásokra jár, maga is előad, ahol szembesítik gyenge pontokkal, ami után javít; találkozik másokkal; más laborokba is elmegy; stb. Magyarországon nagyon gyakori, hogy valaki egyetlen intézményben éli le az életét: ugyanoda jár egyetemre, ahol végez, ott lesz doktorandusz, adjunktus, s ott jut el a kutatói pályára. Ezzel szemben, például az Egyesült Államokban ez elképzelhetetlen, a későbbi kutató máshova jár egyetemre, máshol válik doktorandusszá, majd ismét egy újabb egyetemen lesz kezdő oktató, s egy negyedik egyetemen válik kutatóvá. Ennek köszönhetően, egy pezsgő tudományos élet részévé válik, ami Magyarországon sajnos nem így van.

Pedig mára már – köszönhetően a technikának – nagyon összezsugorodott a világ, hogy úgy mondjuk, egyetlen nagy faluvá vált. Ez sem számít ebből a szempontból?

A helyzet ebben az értelemben nagyon sokat javult, könnyebbé vált a kapcsolattartás, de az emberek fizikai kapcsolatát a digitalizáció sem helyettesítheti. Azt tehát, hogy az emberek együtt dolgoznak, együtt ebédelnek, ami alkalmat ad informális beszélgetésekre. Én ugyan nem dolgoztam sem Oxfordban, sem Cambridge-ben, de mindkét helyen eltöltöttem bizonyos időt és azt tapasztaltam, hogy a napközbeni beszélgetések, akár ebéd közben is, ugyanolyan fontosak lehetnek, mint egy-egy formális szeminárium. De persze ezen túl, van még több más tényező. Ott nincs gondjuk azzal, hogy valamiből meg kell élni, ezért nem is kell rohanniuk egy második, harmadik állásba, ráérnek beszélgetni. Persze nem minden esetben van azért így ott sem, Karikó Katalin például az Egyesült Államokban sem kapta meg ezt a biztonságot a pályája elején. Persze minden Nobel-díj és minden más nagy eredmény más és más.

Ugyanakkor az alapokat mind a két Nobel-díjasunk idehaza szerezte meg, azaz innen indultak. Az azért elárul egy-két dolgot a hazai lehetőségekről, nem?

Valóban, mindketten Magyarországon tanultak, bár Krausz Ferenc – akit jól ismerek – a doktorit már Bécsben szerezte, de ő is itt kapta meg az alapokat, az ELTE-n és a Műegyetemen, amiken elindulva kiteljesedhetett a tudományos pályája. Karikóval is tudunk egymásról. Én egyébként 1983-ban mentem az Egyesült Államokba, de visszavártak és két év múlva vissza is tértem az Atommagkutató Intézetbe, ugyanakkor Karikó kényszerből ment ki és ott is maradt. Mindkettőjük sikertörténetének nagyon örülök, de ez az ő személyes sikerük, s csak nevetek azon, ahogy mindenki próbál hozzájuk dörgölőzni...

Akkor ön úriember, mert nagyon sokan ingerülten, hogy úgy ne mondjam, dühösen fogadták, ahogyan a mai magyar vezetők – ahogy ön fogalmazott – dörgölőznek hozzájuk. De visszatérve a kérdéseimre: hogyan lehetne visszacsábítani a külföldre távozott magyar kutatókat? Önnek volt is erre kísérlete, annak mi lett az eredménye?

Valóban, az én akadémiai elnökségem idején, 2009-ben indult a Lendület program, amelynek célja a hazai és nemzetközi tudományos életben kimagasló teljesítményű fiatal kutatók támogatása, a kutatói elvándorlás visszaszorítása, a tehetség-utánpótlás biztosítása, ezzel az akadémiai kutatóintézet-hálózat és az egyetemek versenyképességének növelése volt. Máig büszke vagyok erre a programra, amelynek eredményeként visszajött körülbelül két tucat kutató, továbbá Magyarországon maradt 100-150 fiatal, akik – ma már ötvenes éveiket taposva – végzik a mai kutatások derékhadát. Ha hagyták volna, hogy a program erőteljesen kiteljesedjen, plusz az intézményeket nem kezdték volna el buta módon átszervezni, akkor ma sokkal erősebb lenne ez az egész vonal, mint ahogy a kiemelkedő kutatók magyarországi meghívására vonatkozó másik része is. Ami pedig azt illeti, a magyar tudományos életet ezer szállal be kellene kötni a világ tudományos életébe, hiszen egyébként nem tudnak részt venni a globális erőfeszítésben, ami bizonyos területeken csak úgy valósulhat meg, ha több ország összefog, ha szervesen együttműködik, s nem akadályozzák őket ebben. 

Magyarország bezárkózását immár évek óta megfigyelhetjük, vajon igaz ez a tudományos életre is? 

Sajnos, bizonyos értelemben vonatkozik arra is. Állandóan azt mondogatjuk, hogy milyen nagyszerű kutatóink vannak, ami ugyan igaz, de senki ne gondolja, hogy a magyar kutatók nélkül megállna a világ. Nem vagyunk mi annyira fontosak, éppen ezért elsősorban nekünk kell bekapcsolnunk a kutatóinkat a világba. Több európai programban is részt veszek, és általános hozzáállásként azt tapasztalom, hogy Magyarországgal, a magyar felsőoktatással és kutatóintézetekkel van valami probléma, s ezért inkább kihagyják őket az együttműködésből, anélkül, hogy utánanéznének, mit is tudna az hozzáadni a közös munkához. Például egy német kutatóközpont nem vizsgálja, hogy a szóba jöhető egyetem milyen formában működik, inkább elveti az együttműködés gondolatát. Ez nagyon nagy kára annak, hogy makacsságból eddig vitték az egyetemi átalakítást, aminek amúgy semmi értelme nincs azon kívül, hogy odaültették a saját embereiket a kuratóriumokba. Ráadásul ma már egyfajta apátia látszik eluralkodni az egyetemeken, a kutatóintézetekben, s – mint már utaltam rá – a bizonytalanság nem tesz jót. A bizonytalanság mindig, mindenütt, ezen a téren is kárt okoz. Legalább úgy, mint a pénzhiány és az ideológiai doktrináció – hogy megemlítsem még a kutatói tevékenység folytatásának néhány más hazai hiányát.

Megvan-e napjainkban az alapja annak, hogy tíz-húsz-harminc év múlva kinőjön egy Karikókkal és Krauszokkal fémjelzett új tudós generáció Magyarországon? 

Az alapját nem látom, de azért kizártnak nem tartom, mert van néhány jó iskola még Magyarországon, s az egyetemeken is néhány jó kutatóműhely, de az az életerős természettudományos képzés, ami megvolt még a hetvenes években, az ma már nincs. Engem jó tanárok tanítottak minden természettudományos tárgyra, ahogy Karikót és Krauszt is – ezzel szemben ma egy csomó középiskolában nincs biológia-, kémia-, fizikatanár. Pedig, ha megkérdezne akárkit, bármelyik Nobel-díjast, azt fogja mondani, hogy az általános- és főleg középiskolában alapozták meg a tudomány iránti érdeklődésüket. Az egyetemekre ezeken a területeken már olyan fiataloknak kellene bekerülni, akiket hajt az érdeklődés, akik a nap 24 órájában akarják tanulni a választott ismereteket. 18 éves kor után ez már nem fog kialakulni. Elég sokáig tanítottam fizikát és fizikatörténet, s tudom, nagyon hamar kialakult az ez iránti érdeklődés a legnagyobbakban, akik később már nem nagyon tettek mást, mint amit fiatalon választottak. Inspirálni kell a fiatalokat, és sajnos ezt a mai magyar közoktatás nem tudja, pontosabban csak nagyon kevés embernek tudja megadni. Pedig tízezerből ha egy-kettő lehet, akinek az érdeklődése, a tehetsége, és a szerencséje lehetővé teszi, hogy ilyen elismerést kapjon.

Milyen hatással lehet az, hogy az idén két természettudományos Nobel-díjasunk lett nekünk, magyaroknak?

Önmagában is inspiráló lehet két, a magyar közoktatásban végzett friss Nobel-díjas, de ez nem változtat azon, hogy alapvető változásokra lenne szükség a magyar közoktatásban, ma ugyanis a rendszer nem alkalmas arra, hogy ilyen embereket neveljenek ki. Egyébként pedig ez a két Nobel-díj is azt bizonyítja, hogy az a helyes tudománypolitika, ha az állam az alapkutatásokat támogatja, s nem abból a téves elképzelésből indul ki, hogy nekünk csak az alkalmazásokkal kell foglalkoznunk. Krausz kutatásai is alapvetően alapkutatási kérdésekre irányulnak, az elektronok mozgására, arra, hogyan mozognak az atomon belül – s persze ennek is van alkalmazása. Mint ahogy Karikóék kezdeti kutatásai –   miként lehet valamit megváltoztatni, hogy ne okozzon gondot az élő szervezetben – jutottak végül el a vakcina kifejlesztéséig. A helyes tudománypolitika az, hogy az állam az alapkutatásokat támogatja, a vállalatok pedig válogathatnak, és oda vihetik a szakembereket, akik az adott technikai technológiai feltételek mentén alkalmazott kutatásokat végeznek.