Reformra szorul Magyarországon is a közszolgálatinak nevezett média

Mihez lehet kezdeni a jelenlegi magyar közmédiával egy esetleges kormányváltás után?​

Ami a BBC esetében történt, azt nem lehet összehasonlítani a magyarországi közszolgálatinak mondott médiaviszonyokkal. Londonban egy belső vizsgálat derítette ki, hogy a szerkesztők bizonyos híreket politikai megfontolások alapján „átdolgoztak”, meghamisítottak. Nem a közvélemény felháborodása szorította önvizsgálatra a BBC vezetőit, hanem a belső munkatársak szakmai meggyőződése tiltakozott ez ellen. Ha a saját médiafogyasztásomból indulok ki, azt kell mondanom, ha bekapcsolok egy rádiót, pontosan tudom, mire számíthatok, milyen típusú műsorok, beszélgetések vagy zenei blokkok jönnek, mikor lesznek a hírek. Ez a fajta kiszámíthatóság és kényelmi funkció szerintem hosszú távon is alulértékelt erőssége a rádiózásnak. A közszolgálati rádiózás szempontjából is van ennek jelentősége: a hallgató rutinjait támogatja, nem igényel külön figyelmet, keresgélést. A szakirodalom és a sajtóelemzések napjainkban nem a „rádió végét”, hanem a közszolgálati rádiózás radikális átalakulását vetítik előre. Frekvenciaalapú formában szűkül a mozgástér, de a digitális, platformalapú közszolgálati szolgáltatásként továbbra is indokolt és védhető a létjogosultsága. A jelenlegi formák, a hagyományos adóstruktúra, a politikailag sebezhető finanszírozás, az erős állami kontroll ugyanakkor világszerte túlhaladottnak tekinti, jó esetben csak erős reformokkal gondolja életben tartani a közmédiumokat. 

Kizárólag a „lenni vagy nem lenni” kérdéséről szól ma a vita?

Inkább azt mondanám: a „hogyan lenni” a kérdés. Az igazi kihívás ma az, miként lehet a rádiós tartalmakat több platformon életben tartani. Meg kell találni azokat a formátumokat, amelyek a frekvencián elhangzó adásokon túl podcastek, rövid videók vagy egyéb online formák formájában is elérhetővé teszik a műsorokat. Ez nemcsak technikai kérdés, hanem tartalomstratégia is. Másképp kell gondolkodni az időtartamról, a tempóról, a szerkesztésről. Ezek a változások az egész rádiós szektort kihívások elé állítják. Nem gondolom viszont, hogy a közszolgálati rádiózás esélyei önmagukban rosszabbak lennének, mint a kereskedelmi rádióké. Ha képes értékes tartalmat, fontos beszélgetéseket, jó dokumentumműsorokat és hangjátékokat készíteni, akkor azoknak igenis van jövőjük, ha nem is kizárólag a hagyományos frekvenciás műsorszórásban, hanem például podcast formájában. A közpénzből létrehozott minőségi hangkínálat társadalmi szempontból biztosan megtérül.

Nem vágja ketté ez a fejlődés a hallgatóságot, ha a fiatalok interneten, a vidéki idősebbek hagyományosan rádión tájékozódnak?

Ez a generációs különbség szinte minden technológiai váltásnál megjelent. A fiatalabb korosztályok jellemzően gyorsabban állnak át az új platformokra, az idősebbeket pedig nehezebb meggyőzni. Ezen lehet szomorkodni, de valójában ez a normális működés. Látjuk, hogy az internetes hírfogyasztás ma már lényegében minden korosztályban jelen van, de kétségtelen, hogy vannak társadalmi csoportok, például az idős, vidéki, gyakran alacsonyabb iskolázottságú háztartások, ahol továbbra is a hagyományos televízió és rádió dominál. Fontos azonban, hogy a „vidéki lakosságot” sem szabad homogén masszaként kezelni, ők ugyanúgy tagoltak, mint egy budapesti vagy megyei jogú városban élő közönség. Különböző jövedelmű, képzettségű, érdeklődésű emberek élnek ezekben a kategóriákban. Az biztos, hogy az idősek elérésében a hagyományos médiumok – a rádió, a lineáris tévé – szerepe nagyobb, ugyanakkor látunk sikeres átállásokat és alkalmazkodásokat is. Jó példa erre a Klubrádió, amely frekvencia nélkül maradt, mégis képes volt megőrizni és mozgósítani a közönségét az online térben is. A hallgatók nemcsak követik, hanem adományokkal is életben tartják a rádiót, ráadásul így külföldről is hallgathatóvá vált, amire korábban nem volt lehetőség. Ezt persze nem kell túlértékelni, de megmutatja, hogy megfelelő tartalommal és közösséggel új, másfajta közönség is megszólítható. Az ilyen rétegződés mindig velünk lesz, ezen alapvetően nem nagyon lehet változtatni, és talán nem is kell ezen külön bánkódni.

A magyar közszolgálati rádió és televízió állapotára ma sokan csak legyintenek, tudomásul veszik, ilyen lett. Egy politikai váltás esetén ez a finanszírozási rendszer fenntartható lenne, vagy valami radikálisan másra volna szükség?

Ami a jogi-politikai kereteket illeti, a jelenlegi közmédia-rendszer – az MTVA és a Duna Médiaszolgáltató – kétharmados szabályozási környezetben működik. Ha komolyan vesszük az alkotmányos kereteket, akkor ezeknek a lebontása vagy mélyreható átalakítása kétharmados parlamenti többséghez kötött. A finanszírozás szabályai is lényegében ebbe a körbe tartoznak. Ugyanakkor politikailag ma már nehezen vállalható volna, hogy ha bárki kormányra kerül, egyszerűen fenntartsa azt a modellt, amelyben évente körülbelül 160 milliárd forintnyi adóforrást fordítunk olyan közmédiára, amely egyoldalúan egyetlen párt politikai érdekeit szolgálja. Egy változást hirdető kormány számára ez gyakorlatilag politikai öngyilkosság lenne. Ugyanakkor tudomásul kell venni, hogy minden, a rendszer reformjában gondolkodó politikai erő számára kulcskérdés, mi történik a propagandával. A probléma bonyolultságát mutatja, hogy nagyon nehéz olyan megoldást találni, amely jogilag teljesen tiszta, és közben eredményes is. A jelenlegi közmédia működéséről szakmai alapon elég egyértelmű dolgok mondhatók ki: a mostani formájában semmilyen európai vagy nemzetközi értelemben vett közszolgálati normának nem felel meg. Sem a tájékoztatási funkcióját, sem a kulturális küldetését nem teljesíti olyan módon, ami a „közszolgálati” státuszt indokolná. Ha úgy tetszik, a szó „természetjogi” értelmében nem érdemli meg a kiemelt, védett státuszt. A nagy kérdés az, hogyan lehet ezt a normatív felismerést politikai valósággá alakítani?

Az ellenzéki nyilvánosságban sokszor halljuk, hogy el kell venni a pénzt a közmédiától, és átadni az egészségügynek, oktatásnak. Mit gondol erről?

A „vegyük el tőlük a pénzt” jelszó érthető reakció, de szakmailag ennél jóval bonyolultabb a helyzet. Először is, ma nem látjuk tisztán, hogy a közmédia miért kerül pontosan annyiba, amennyibe. A költségszerkezet, a műsorok és a működés valós költségei nem átláthatóak. Léteznek olyan módszerek és szakemberek, akik például műsortípusonként képesek volnának meghatározni a reális műsorperc-költséget, amiből viszonylag pontosan fel lehetne építeni egy olyan költségvetést, amely valóban indokolható, de nem pazarló támogatást nyújtana a közszolgálati médiának. Meggyőződésem, hogy egy ilyen reális, szakmailag megalapozott büdzsé meg sem közelítené a jelenlegi évi 160 milliárdos nagyságrendet. Lényegesen olcsóbban, lehetne lényegesen jobb minőségű közmédiát csinálni. A mostani rendszer részben a kormányzati propagandagépezet fenntartásáról szól, ráadásul ehhez még társulnak a közvetlen kormányzati kommunikációra, hirdetésre költött óriási összegek is. Ezek a propagandapénzek – akár a közmédián keresztül, akár azon kívül költik el őket – szerintem egyetlen fillérig rossz helyen vannak. Bármilyen más közpolitikára fordítva, jobban hasznosulnának. Ez önmagában még nem jelenti azt, hogy a közszolgálati médiaszolgáltatást meg kell szüntetni, a lényeg inkább az, hogy a teljesen átláthatatlan, a nagy valószínűséggel túlárazott működési módot kell felszámolni úgy, hogy közben a közszolgálatiság funkciója – a hiteles tájékoztatás, a kulturális küldetés, a társadalmi sokszínűség bemutatása – megmaradjon.

Ha feltételezzük, hogy sikerül jogilag és finanszírozásban is reformot elérni, van-e elég szakember egy új, valóban közszolgálati szellemű közmédiához?

Szakmai felkészültség tekintetében nem vagyok pesszimista. Jelenleg is dolgoznak olyan újságírók Magyarországon, akik képesek lennének egy pártatlan, szabálytisztelő, színvonalas közmédiát működtetni. A problémát inkább az jelenti, hogy számszerűen elegen vannak-e ehhez? A legtöbben a független szerkesztőségekben dolgoznak, sokan közülük olyan generációhoz tartoznak, amelyik soha életében nem tapasztalt meg normálisan működő közszolgálati médiát. Bennük nincs meg az a fajta szakmai „álomkép”, hogy a közmédia a szakma csúcsa, ahová érdemes életpályában gondolkodva eljutni. Az idősebb, 50 feletti újságíró-generáció egy része még így tekint a közmédiára, és rengeteg energiát tenne bele, ha valódi reformról lenne szó. De ettől még nem látszik, honnan lehetne egy teljes, a közmédia minden ágát kiszolgálni képes, kompetens szerkesztőségnyi stábot összeállítani. Külön probléma, hogy akik ma a közmédiában tartalmat gyártanak, a saját napi munkájukkal bizonyítják, hogy nem a közszolgálatiság normái szerint dolgoznak. Nehezen elképzelhető, hogy ugyanazok az emberek egyik napról a másikra hiteles, független közszolgálati újságírókká váljanak. Ha egy új közmédia létrehozásához a független szerkesztőségektől „szívnánk el” a legfelkészültebb embereket, akkor azt kockáztatjuk, hogy a független médiarendszer gyengülne meg. Ez egy nagyon nehéz dilemmája bármilyen jövőbeni átmenetnek.