Robog az úthenger
Megállíthatatlanul menetel a kétharmad, nem kegyelmez senkinek, elsöpör mindenkit, aki az útjában áll. Ami még nem az övé, megszerzi majd azt is. Csak idő kérdése, a mesterterv megvan hozzá. Legutóbb a renitens színészeket és rendezőket zabolázta meg, előtte a tudósokkal törölte fel a padlót. Apátia van, amerre a szem ellát, mélységes közöny, mintha mindenki beletörődött volna mindenbe. Csak a ma létezik, a holnap senkit sem érdekel.
Ott folytatják a derék urak, ahol abba sem hagyták. Párbeszéd továbbra sem lesz, mert nincs kivel. Akikkel szóba állnak, azok ugyanazt mondják, mint ők, a többiek pedig nem számítanak.
A hatalom mindent megtehet, mert az emberek még mindig nem látják át, hogy az ő bőrükre megy a játék. Aki nem dohányzik, azt nem bántja a dohánymutyi, aki nem beteg (már, vagy még), azt hidegen hagyják a várólisták. Akinek nincs iskolás gyereke, unokája, vállat von, mert azt hiszi, hogy nincs köze ahhoz, ami az oktatásban történik.
Folytatódik a szabadságharcnak kinevezett ámokfutás, nem leszünk gyarmat, és tiszteletet követelünk a magyar embereknek. És pénzt persze, dögivel, de ezt már nem írjuk rá a plakátokra. A miniszterelnök ugyan újabban már azt is letagadja, hogy az unió a tehetősebb tagországok befizetéseiből segíti ki a magyar költségvetést. A német, a francia, a holland adófizetők pénzének egy részét adják ide nekünk, magyaroknak. Mi meg nem azzal viszonozzuk a támogatást, hogy hatékonyan és átláthatóan használjuk a pénzüket, hanem azzal, hogy több tiszteletet követelünk. Csak a tőlünk elvett pénzt kapjuk vissza, mondja Orbán. Ez most a legújabb mantra, ezt ismételgeti a kormányhoz közeli média, látástól vakulásig.
Vannak persze, akiknek bejött az élet. Az egykor kollégiumi társak például jó boltot csináltak. Áder, Orbán, Kövér – ma ők a három legfőbb közjogi méltóság Magyarországon. Csoda hely lehetett az a kollégium, amelynek talaján ennyi kivételes koponya szökkent szárba.
Megszokjuk majd, és egyszer még tán büszkék is leszünk a mi úthengerünkre. Milyen szépen száguld! Állunk az út szélén, integetünk, és hálásak leszünk, hogy mi még nem kerültünk alá.
