Spiró György: Szinte már egy értelmiségünk sincs (1.)

– Azt mondja rólad Takaró Mihály – aki ugye most egy fontos embere a kormánynak –, hogy téged ő nem tart magyar embernek…

– Olyasmit mondott, hogy alig-alig tart embernek.

– És ez mit jelent?

– Ő tudja, hogy mit jelent.

– Így gondolkodik rólad a mai kulturális kormányzat?

– Ezt tőlük kell megkérdezni. Sosem érdekelt, hogy minek tartanak. Az sem érdekelt, hogy amit csinálok, az megjelenhet-e vagy előadják-e. Jó iskolám volt ebből a szempontból a pályám kezdetén. 16 évesen kezdtem drámát írni, és 16 évig semmi reményem nem volt arra, hogy bemutassák őket. Életem első tizenhat írói éve teljes reménytelenségben telt. Amikor elkezdték játszani a darabjaimat – 1978-ban –, akkor arra gondoltam, hogy az életem végén megint lehet majd egy tizenhat éves periódus, amikor megint nem fognak játszani, vagy nem fogják a könyveimet kiadni. Istenkém – gondoltam –, belefér.

– Ezt komolyan mondod?

– Nem voltam teljesen hülye fiatalon. Amikor elkezdtem dolgozni egyetem után, már ismertem Petri Györgyöt, és láttam, hogy öngyilkos, önelégető lírai életmódot választott magának. Bennem is felmerült, vajon nem ez lenne-e az észszerű. Pár év alatt mindent kisajtolni magamból, és kész. Szóltak érvek mellette. Nem is tudom, miért, mégis úgy döntöttem, hogy inkább beásom magam, és megpróbálom sokáig kibírni. Attól kezdve, hosszú távon működtem. Valószínűleg közrejátszott, hogy nem vagyok lírai alkat. Egy lírikus nehezen tudja befolyásolni a saját személyiségét, de ha valaki a nagy, objektív műfajokban dolgozik, tehát drámákban és prózában – mint később kiderült, inkább prózában voltam tehetséges, ezt nem sejtettem az elején –, akkor lassan, ráérősen, körültekintően vacakol, és bízik benne, hogy van idő. Nem akartam az irodalomból megélni, tudtam, hogy mindig lesz valamilyen normális polgári foglalkozásom. Kedvtelésből írtam a dolgaimat, nem kellett elsietnem semmit.

– Nem tartod magad írónak?

– Nem akartam profi íróként működni, az életmódomat illetően műkedvelő voltam. Úri dilettáns.

– De nem vagy az.

– Megtanultam a szakmát, de úgy éltem, mint egy dilettáns. Volt fő foglalkozásom – általában egyszerre több is –, és mellette írtam. Nem befolyásolt, hogy közlik-e, nem közlik, nem érdekelt, hogy előadják-e vagy sem, legfeljebb az, ha volt egy kis sikere az adott művemnek vagy sem.

– Úgy beszélsz, mint akit nem is nagyon érdekelt ez a dolog…

– Az érdekelt, hogy meg tudom-e csinálni, meg tudom-e formálni, amit szerintem fontos lenne megírni. Az, hogy mit szólnak hozzá, kevéssé befolyásolt.

– A darabjaidat ma is játsszák. Téged ez sem érdekel?

– Hogyne érdekelne! Kíváncsi vagyok, mit tudnak belőle csinálni a színházban. De ha könyvet írok, azt nem tudják átírni. Az olyan, amilyen. A sikernek hogyne örülnék. De a kudarc nem tör le.

– Azt sugallod, hogy nem érdekel, mi vesz körbe téged, miközben a drámáid nem erről szólnak…

– Persze, hogy érdekel, magyar állampolgár vagyok. De nem hivatásos íróként éltem le az életemet, hanem mint tanár, dramaturg, tudományos kutató, műfordító. Szóval, éltem az értelmiségiek lehetséges életét. Tehát nagyon is befolyásolta az életemet, hogy mi történik körülöttem. Arra már kamaszkoromban rájöttem, hogy csak olyan dolgokról szabad írnom, amelyeket valamelyest belülről ismerek. Amit, vagy amihez hasonlót nem tapasztaltam meg, annak nem érdemes nekifognom. A középkorról azért nem írtam soha, mert azt a fajta lelkiséget, amely azt a kort jellemezte, nem tudom előcsiholni magamból – nem olyan a kor. De ami körülvesz, ami az érzelmeimet és az indulataimat befolyásolja, azt ábrázolhatom. Úgy láttam, a Kádár-korszakban eléggé olyan a világ, mint a Szentszövetség megkötése – tehát 1815 után –, meg is tudtam írni Az Ikszeket.

– És, ami ma történik, az foglalkoztat?

– Mindig olyasmivel foglalkozom, ami a számomra most aktuális.

– Ma mi az aktuális számodra? Azért is kérdezem tőled, mert a KESMA főszerkesztője…

– Nem tudom, ki ő.

– Úgy hívják, hogy Szakács Árpád…

– A nevét már láttam.

– Szóval azt mondja, hogy majd’ minden színész politikai propagandista…

– …ezt mondja?

– Igen, és azt is, hogy tűrhetetlen, ami a színházakban folyik, miközben a kormány kitömi őket pénzzel…

– Engedd meg, hogy erre ne válaszoljak. Inkább kacagok.

– Tudsz rajta kacagni?

– Hát persze.

– Én nagyon nem tudok, mert ez az ember ma közel ötszáz újság főszerkesztője, a kormány embere.

– A XX. században végig szoktak volt lenni ilyenek.

– De most a XXI.-ben vagyunk.

– Ez a XX. folytatása. Az az állítólag rövid évszázad szerintem a krími háborúval kezdődött 1853-ban, és ma is tart. Vannak történészek, akik a napóleoni hadjáratoktól számítják ezt az időszakot. Lehet némi igazuk. A tendenciák nem érnek véget egy-egy rendszerváltással, akár még egy-egy világháborúval sem. Főleg a trendeket próbálom meglátni, és megtippelni, hogy ami ma van, a folyamat korábbi időszakaiban minek felel meg.

– És minek felel meg?

– A Nagy Francia Forradalom óta kialakult gondolkodásmódok, az ipari forradalom újabb szakaszai a polgári társadalom jelenségei. Mi a fejlettebb nyugati világhoz tartozunk, és még mindig a legfejlettebb ötven állam között vagyunk, noha csúszunk lefelé. Még mindig nem olyan rossz hely Magyarország, mint lesz. Vagy nem lesz – nincs még eldöntve.

– Ez mitől függ?

– A világtendenciáktól. A nagyhatalmak játékaitól. Az óriásvállalatoktól.

– A mi belső életünk azért független ezektől?

– Egy része igen. Valamennyire van szabad kezük a magyar kormányoknak, de csak erősen korlátozottan. Vannak olyan döntések, amelyek kihatnak 100-150 évre, és vannak olyanok, amelyek hatása két-három esztendő után eltűnik, és más jön helyettük. Az ideológiai erőfeszítések többnyire nem tartanak sokáig, vagy ha mégis, kiüresednek, a lelkiséget nem befolyásolják, legfeljebb a cinizmust erősítik. A stratégiai döntések között azonban vannak olyanok, amelyek nagyon súlyosan befolyásolják a következő nemzedékek életét. 1956 mindenképpen befolyásolta az életünket, és ami jó történt Magyarországon később, a mai nappal bezárólag, az annak köszönhető, hogy volt 1956. '56-ot nem határozta el senki, összeadódott millió ellentmondó folyamatból és akaratból. Van azonban olyan stratégiai lépés, amely konkrét személyekhez köthető. 1958-ban például úgy döntött a legszűkebb magyar vezetés, hogy Magyarországot energetikailag hozzáköti a Szovjetunióhoz. Ezt a döntést még legalább száz évig fogjuk nyögni, ezt a terhet semmilyen magyar kormány nem tudja lerázni. Nagyon súlyos döntés volt, Mohácshoz hasonlítanám. 1958 után minden olyan kísérletet elfojtottak, amely vagy a részleges magyar ellátásra, vagy a kelet-európai országok energetikai együttműködésére épült volna. Ha megépült volna a dunai vízierőmű Visegrádnál, feltétlenül a mi kelet-európai önállóságunkat erősítette volna. Sajnos rengeteg jó szándékú, diktatúra-ellenes ember bedőlt annak a hazug propagandának, hogy ezt az elképzelést a szovjetek erőltetik ránk, ezért nagy tüntetéseket szerveztek, és az egész projektet leblokkolták. Persze értettem: ha egy szakmai kérdés bekerül a politikai erőtérbe, a szakmaiságnak vége. Ha a vízierőmű megépült volna, nem lenne szükség Paksra. De még sorolhatnám a kelet-európai együttműködés lehetséges programjait, amelyek nem valósultak meg. Mindig volt erejük akár Keletről, akár Nyugatról, vagy éppenséggel mindkét irányból, hogy ezeket az észszerű kezdeményezéseket elfojtsák.

– Ezzel azt is mondod, hogy Orbán Viktor oroszbarát politikája, és az orosz energetikához való kötődése nem önmagától való…

– Nem önmagától való, hanem az 1958-as döntés következménye. Orbán még meg sem született akkor. Amit mondani akarok: ezek meghatározó döntések nagyon súlyosak tudnak lenni. Az is nagy döntés volt, hogy Szent István a nyugati kereszténységet választotta, holott akkorra a magyarság többsége már felvette a kereszténységet Keletről. Lett is belőle egy hatalmas polgárháború. Szent István döntése hosszú időre meghatározta, hogy a fejlettebb, erősebb európai országok közé tartozhat a magyarság, persze konfliktusosan – ahogy létezni egyáltalán lehet. A törökök kiverése óta, a nagy- és középhatalmak játékszerei lettünk, de azért maradt némi önállóságunk. A kultúránkba és az egészségügyünkbe nem szólnak bele. Nem érdekli őket, ezen belül mit csinálunk.

– A mai kormánynak van lehetősége bármiben olyan döntést hozni, ami hosszú időre meghatározóvá válik?

– Nem látok ilyet.

– Akkor tulajdonképpen, amit látunk, az egy sodródás?

– Koncepciótlan sodródás, amit a magyar kormányok a rendszerváltás óta egyöntetűen tanúsítottak. Azért nem szoktam minden egyes ideológiai tébolyra reagálni, mert az infrastruktúrát tekintem elsődlegesnek. Magyarország elvileg modern európai állam, és hogy valóban modern lehessen, azért a reformkor óta hihetetlen erőfeszítések történtek. Úgy látom, hogy a rendszerváltáskor – de voltaképpen már előtte is – elég csuszamos lejtőre került az ország, az pedig, hogy megpróbálják-e visszatartani a gyors lebucskázástól, vagy még rúgnak bele egyet-kettőt, hogy gyorsabban zuhanjon le, egyáltalán nem mindegy.

– Miről beszélsz most? A gazdaságról, kultúráról? Miről?

– A rendszerváltáskor gazdaságilag lefelé menő pályára kerültünk, mert kiestünk a másodlagos piacból, a szovjetből, ahol nem volt nagyon rossz a pozíciónk, sőt, ’56 miatt, a Szovjetunió a havanas-hetvenes években már nem rabolt ki minket, hanem inkább tömött minket hitelekkel. Amikor ez a szovjet hitel elhalt, Kádár eladósította az országot Nyugatra. Bizonyos területeken lett egy viszonylagos modernizáció, amit azonnal szétvertek, amikor a másodlagos (szocialista) piac megszűnt, és bekerültünk az elsődlegesbe, a kapitalistába. Azóta a kapitalizmus farkastörvényei érvényesülnek, az ideológia mindegy, az csak színjáték. Rákerültünk a bérrabszolgaság pályájára, amire a többi volt szocialista ország is. Vannak persze részleges kivételek, például Lengyelország, amelynek négyszer akkora a saját piaca, mint a mienk. A lengyelek – sajátságos helyzetüknél fogva – a protestáns németek és a pravoszláv oroszok között rendelkeznek egy katolikus nemzetvallással. Nekik mindig igyekezniük kellett ezzel a két külső erővel szembeszállni. Magyarországon – a lengyelekkel ellentétben – volt komoly reformáció és ellenreformáció, vagyis a nemzeti kereszténység megteremtése nem volt és ma sem lehetséges, és valahányszor megpróbálták akár protestáns, akár katolikus részről, kudarcot vallottak vele. A magam részéről ezt a vallási sokszínűséget jobban szeretem, mint az egyetlen vakhit uralmát. Szent István óta Magyarország tisztán német érdekszféra, vagyis nem lehet olyan magyar politikát folytatni – kivéve, ha az oroszok itt vannak, és egyébként valamennyire itt is vannak –, amely szembemegy a németekkel. Minden magyar kormánynak a németekkel kell szövetségben lennie. Ez a dolog gazdasági része. A szellemi része azonban ránk van bízva. A XX. században a magyar szellemi tőke gyarapodása ki volt téve a polgárháborús hisztériának, amivel a gazdasági igazságtalanságot elfedték a Horthy- és a Rákosi-korszakban is. Vagy faji kirekesztést vezettek be, vagy osztályalapút. Aztán már csak az előző nemzedékeket akarják leváltani, lehetőleg minél hamarabb, és nem várják meg, amíg kihalnak. Rengeteg hibát követnek el a párhuzamos struktúrák kiépítése közben.

– Ezek koncepcionális hibák?

– Nem koncepcionális, csak hát az agresszív sietséggel vele jár, hogy amit a reformkor óta felépítettek az eleink, azt hagyják lerohadni. Csak azt tekintik a magukénak, amit ők hoztak létre. Márpedig amit nemzedékek építettek, azt egy-két évtized alatt nem lehet mással pótolni. A felszabadulás után azt mondogatták, hogy csak egy csőcselékünk van, és vidáman átvették a kisnyilasokat a kommunista rendőrségbe. Ugyanígy csak egy értelmiségünk van, bár inkább már annyi sincs. Amíg nyitva vannak a határok, addig a fiatal értelmiség legjobbjai elmennek.