Szekeres Imre: az Orbán-kormány nem tesz meg mindent, hogy megvédje Magyarország biztonságát

A vilniusi NATO-csúcs és a Prigozsin-show után arra készülhetünk, hogy a XXI. században végig jelen lesz Ukrajna, illetve rajta keresztül Európa és Oroszország feloldhatatlan ellentéte és katonai szembenállása. Ismét bebizonyosodott, hogy a történelem nem ért véget, és ez ismét százezrek életébe került. Az ellentmondásos kelet-európai történelmi háttér, a politikai, gazdasági érdekviszonyok, és a sokrétű felelősség a konfliktus eszkalálásáért lehetetlenné teszi, hogy bármilyen megoldás elfogadható legyen egyidejűleg Ukrajna és Oroszország számára.

• Nagyhatalmi garancia sem jöhet szóba, hiszen Oroszország számos nemzetközi szerződést megszegett, amelyben nemzetközi jogi ígéretet tett Ukrajna szuverenitásának és területi integritásának tiszteletben tartására.

• Az EU sem fogja felvenni Ukrajnát a háború vége előtt, és ráadásul utána sem tekinthet el a tagsági feltételektől, és attól sem, hogy Ukrajna felvétele nem előzheti meg a régóta várakozó balkáni államokét.

• Ukrajna ugyanakkor nem fogadhatja el, hogy lemondjon a nemzetközi szerződésekben rögzített területeiről, mert az ukrán társadalom és az állam szétesne, és ki lenne téve további orosz agressziónak.

• Oroszország viszont nem mondhat le a Krímről és az eddig elfoglalt területekről, illetve a két „népköztársaság” még el nem foglalt részéről, mert az viszont az orosz állam dezorganizációjához vezetne.

Azok, akik az USA érdekeit szolgáló proxy-háborúnak tekintik az orosz-ukrán konfliktust, úgy gondolják, ha az ukránok szavazhatnának, akkor a többség támogatná, hogy legyen vége a háborúnak, cserébe beáldozva Krímet, a négy megyét és a majdani NATO-csatlakozást. Arra nincs válaszuk, hogy ha az ukránok kiírnák a népszavazást, miért ne omlana össze az ukrán hadsereg, szabad utat engedve az orosz megszállásnak és egy bábkormány felállításának.

És arra sincs válaszuk, mi lenne a garancia arra, hogy Oroszország később nem támadja meg a megcsonkított, katonailag semleges Ukrajnát Odessza elfoglalása érdekében. Azok, akik szerint olyan robosztus katonai erőre kell Ukrajnának szert tennie, hogy egyedül képes legyen visszafoglalni Krímet és a megszállt területeket, Oroszország pedig mondjon le a birodalmi gondolkodásról és legyen része egy új európai békerendszernek, nem számolnak azzal, hogy ez iszonyatos véráldozattal járna.

Minthogy várható volt, a vilniusi NATO-csúcson sem tudtak csodát tenni.

A NATO tagjai között komoly vita volt a vilniusi csúcs előtt arról, hogy Ukrajna támogatása milyen módon történjen: a NATO-tagság felajánlásával, a tagság felé vezető út megkönnyítésével, a NATO-Ukrajna-kapcsolatok elmélyítésével vagy (a svéd és az izraeli esethez hasonló) nagyhatalmi biztonsági garanciák biztosításával. Az Egyesült Államok, Németország és a NATO dél-európai tagjai nem támogatták, hogy a NATO olyan elkötelezettséget vállaljon, amit azután nem tud teljesíteni, vagyis a feltétel nélküli tagságot a háború utánra. Lengyelország és a balti államok viszont azzal érveltek, hogy a NATO-tagság megadásával Oroszország felhagyna azzal, hogy befolyása alá gyűrje vagy vazallus állammá tegye Ukrajnát. Azzal persze ők is tisztában voltak, nincs esély arra, hogy ez most megtörténjen, hiszen az nyílt konfrontáció lenne a NATO és Oroszország között, ezért azt képviselték, hogy a NATO vállaljon kötelezettséget a háború utáni csatlakozásra.

Vilniusban világossá vált, hogy a NATO nem fog közvetlenül védelmet nyújtani Ukrajnának, de támogatni fogja önvédelmi harcát. A háború vége előtt nem fogadja tagjává Ukrajnát, és mint szövetség nem ad biztonsági garanciákat számára. Úgy tűnik, a vilniusi csúcsról szóló nyilatkozatokból, hogy a NATO jelenleg jóval gyengébbnek tartja Oroszországot, mint egy évvel ezelőtt, a madridi csúcs idején, sőt egyesek szerint Ukrajna már napjainkban is elég erős ahhoz, hogy megakadályozza az orosz haderő további ukrajnai terjeszkedését.

A vilniusi csúcs így tehát nem vállalkozott többre, mint tagjainak politikai egységét demonstrálni azzal, hogy a jelenlegi NATO-főtitkár Jens Stoltenberg hivatali idejét egy évvel ismét meghosszabbították, felmentést adtak Ukrajnának a MAP (Membership Action Plan) követelményei alól – ami egyébként nem formális feltétele a csatlakozásnak –, és emelték az Ukrajnával való kapcsolatok szintjét. Persze a NATO-tagság mint perspektíva a háború kimenetelétől függően tárgyalási alap lehet Oroszországgal, amiért viszont súlyos árat kellene fizetni, mert ezzel a NATO lemondana arról, hogy bármely állam maga döntsön a NATO-hoz való csatlakozásáról.

Ugyanakkor a vilniusi csúcson született elhatározás, hogy magasabb szintre emelik a NATO és Ukrajna kapcsolatát, hasznos Ukrajna számára, mert ez a hírszerzési információk megosztását, magas szintű kiképzési és védelmi tervezési, fegyverkezési-hadiipari, haditechnikai együttműködést jelent.

A teljes cikk a hvg.hu oldalán olvasható.