Telihay Péter a színházi fáklyalángokról

Egy magyar rendezőnek jobb sora van Szlovákiában, Romániában vagy Szerbiában, mint itthon?

Amióta újra szabadúszó lettem, egyetlen felkérést kaptam Magyarországon Szikora Jánostól, hogy rendezzem meg a székesfehérvári színházban a Mikvét. Több munkám nem akadt idehaza. Viszont meghívtak Nagyváradra Hamletet rendezni, Újvidéken pedig szerbekkel és magyarokkal  bemutattuk a Hairt. Dolgozhattam Szlovákiában is, most éppen a pozsonyi rádónak készítünk hangjátékot, egy fiatal szlovákiai magyar író, Száz Pál Fűje sarjad a mezőknek című csodálatos könyvéből.  

A nyolcvanas években a határon túli magyarok vándoroltak hozzánk: számukra az anyaország akkor a szabadságot és az anyagi biztonságot jelentette. Most fordult a kocka? 

Így is mondhatjuk. Például a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen nagyon sok magyarországi honfitársunk tanul és tanít. A szomszédos országokban a rendezők munkáját is jobban megbecsülik: van egy színt, ami alatt – közmegegyezés szerint – nem szokás fizetést adni.  Ez összefügg azzal is, hogy kint a színháznak nagyobb a presztízsük, jobban odafigyelnek arra is, hogy a járvány miatti színházbezárásokat a szakma egzisztenciálisan túlvészelje. Például a korlátozások idején a román társulatok tagjai a teljes fizetésüket megkapják. Nálunk a Covid első hulláma alatt sem volt ez így, ugyanis több hazai társulatnál megszűnt a közalkalmazotti viszony. Előfordult, hogy a vállalkozóként foglalkoztatott művészek bér helyett csak előleget kaptak, amit később le kellett dolgozniuk. 

A hazai előadóművészek közül a szabadúszók vannak a legnehezebb helyzetben: ha nem tudnak játszani, egy fillért sem kapnak. Máshol ezt hogyan oldják meg?

A szlovák és a cseh kormány már tavasszal létrehozott egy olyan központi pénzalapot, amely alanyi jogon nyújtott támogatást a jövedelem nélkül maradt, független alkotóknak. Én a pozsonyi viszonyokat ismerem jobban: hasonló alapból nyújtanak most is segítséget azoknak, azoknak, akik erre rászorulnak. De van más különbség is. Szlovákiában az egész lakosságot letesztelték, sőt, decemberre tervezik a következő országos tesztelést. Ennek is köszönhető, hogy a különböző intézményeket nem kell olyan hosszú időre bezárni, például a mozik és a színházak hamarosan kinyithatnak. 

Csak a munka miatt ment külföldre vagy más oka is volt?

Nehezen bírom az itthoni légkört, az egyre hisztérikusabb szellemi közeget. Ötvenöt éves vagyok, és annyi érdekes dolog, izgalmas kultúra van a világon, amit szeretnék megismerni. Egészen más a Hairt rendezni Szerbiában, ahol minden családot közvetlenül sújtott a jugoszláviai háború borzalma. Nagyon más az ottani emberek temperamentuma is. Ha nem érdekli őket az előadás, az első felvonás közben felállnak és elmennek. De ha tetszik nekik, a végén őrjöngve tapsolnak. Ez nagyon felemelő. A kinti élmények segítenek abban, hogy megőrizhessem a belső nyitottságomat és stabilitásomat.  

Említette korábban, a szomszédos országban nem történhetne meg az, ami nálunk az SZFE-vel. Az sem, hogy a miniszterelnök által kinevezett kancellár érvényteleníti a tanulmányi félévet, és hónapokra bezárja az iskolát.

Ez valóban nem történhet meg, mivel máshol nem létezik ez a típusú kancellária rendszer. Ez volt az Orbán-kormány egyik első lépése, amellyel korlátozták az egyetemi autonómiát. Az általam ismert országokban a felsőoktatási intézmények, a színművészeti főiskolák is állami fenntartásúak, de az állam nem szól bele az intézmények belső ügyeibe. Önállóan gazdálkodhatnak, a tanmenetüket is maguk alakítják, nincs föléjük rendelt kormányzati ember, aki irányítsa őket. Sokkal komolyabban veszik a felsőoktatás és a kultúra szabadságát. A színházak életébe sem avatkozik be a politika, bár akadtak erre próbálkozások másutt is. Például a kilencvenes évek végén Meciár be akarta vezetni Szlovákiában, hogy a színházak egy központi gazdasági-politikai felügyelet alá kerüljenek. Erre az egész ottani színházi szakma fellázadt, országos sztrájk indult, és a művészekkel együtt, a közönség is utcára vonult. A hatalmas tiltakozó hullámok végül visszavonulásra kényszerítették a Meciár-kormányt. 

Nálunk ez egyelőre elképzelhetetlen. Miért fontosabb a színház ügye határon túl, mint itthon?

Történelmi magyarázatokra nem vállalkoznék. De az tény, hogy a szlovák és a cseh színházak társadalmi tekintélyét az is megalapozta, hogy már a rendszerváltásnál is komoly közéleti szerepet vállaltak, katalizátorai lettek a demokratikus átalakulásoknak. Prágában egy író, Vaclav Havel körül szerveződtek az ellenzéki erők. Pozsonyban a Nemzeti Színház és a többi teátrum is sztrájkokat szervezett, szembefordult a korábbi kultúrpolitikával, és ezzel hozzájárult       politikai változásokhoz. Magyarországon a rendszerváltás kevésbé zajlott viharosan, a civil társadalom alig vett benne részt. Mi opportunistábbak vagyunk. A politikának pedig főleg az utóbbi tíz évben sikerült a magyar társadalmat olyan mértékben atomizálni, amelyre a szomszédainknál nincs példa. Szlovákiában vagy a cseheknél nincs kultúrkampf. Romániában a magyar nyelvű kisebbségnek a lélekszámánál jóval nagyobb kulturális hatása van. De bárkivel beszéltem ott, mindenki azt mondta: kifejezetten jó a románok és a romániai magyarok közötti kulturális viszony, a magyar színházak szívesen meghívnak román művészeket és fordítva.

Határon túl tehát a felsőoktatásban nincs modellváltás: azaz nem játsszák át az egyetemi közvagyont magánalapítványoknak. Nálunk viszont Szarka Gábor, az SZFE kancellárja már az intézmény akkreditációjának megvonásával is fenyeget. 

Ez egészen elképesztő. Ráadásul üres fenyegetés, mivel a kancellárnak az akkreditációhoz semmi köze. Az számít, hogy az iskolában van-e elegendő doktori fokozattal rendelkező tanár, és milyen tantervvel oktatnak. Vidnyánszky Attila kuratóriumi elnök nem szívjóságból nyilatkozta, hogy az SZFE tanárai tovább vihetik az osztályaikat. Szerintem Vidnyánszkyéknak egyelőre nincs annyi doktori végzettségű oktatójuk, akikkel létrehozhatnák a saját egyetemüket. Ráadásul az akkreditálásnál nagyon szigorú uniós követelményeknek is meg kell felelni. Az Orbán-kormány 2014-ben úgy alakította át a felsőoktatási törvényt, hogy a művészek a Kossuth-díjjal együtt automatikusan a doktori címet is megkapják. Így lehetett Vidnyánszkyból is professzor a kaposvári egyetemen. De ez is hungarikum: a magyar állam kitüntetésével járó doktori címet az Európai Unióban sehol nem ismerik el. 

Vidnyánszkyék szerint, az SZFE-n csak egy szűk baráti kör taníthat, és a nemzeti keresztény szellemiség teljesen hiányzik onnan. Ön is így látja? 

Én soha nem tanítottam az SZFE-n, de sok ott végzett fiatallal dolgoztam együtt, és ezek nagyon tehetséges, kreatív, a világ iránt abszolút érdeklődő emberek. Ami nyilván annak is köszönhető, hogy az egyetemi képzésük alapos és sokirányú volt. Lehet, hogy a belsős tanárok bizonyos színházi műhelyekhez köthetők, de mindannyian széles látókörű, nyitott gondolkodású művészek. Nem igaz, hogy az SZFE zárt, kirekesztő közeg. Azt pedig, hogy nemzeti keresztény szellemiségű színházi képzést kell folytatni, értelmezni sem tudom, akkora hülyeség. A színházi alkotómunka alapja a szabad gondolkozás. Próbák közben a szereplők lelki motivációit és egymáshoz való viszonyukat elemezzük. Nem lehet keresztény, muszlim vagy más vallási alapon rendezni és játszani. A színpadon csak az számít, hogy valami hiteles, őszinte vagy sem. 

De ha a keresztény értékekre hivatkozás csak alibi, akkor miről szól az SZFE körüli botrány?

Hatalmi térfoglalásról. A kormány lojális emberei elérkezettnek látták az időt, hogy a hazai kultúrának ezt a rendkívül fontos bástyáját is megszerezzék maguknak. Szánalmas, gyerekes akarnokság ez, hiszen azt sem tudják igazán, hogy mit is akarnak kezdeni ezzel az egyetemmel. Nincs programjuk, nincsenek terveik, azon kívül, hogy ez is legyen az övék. Én mégis abban bízom, hogy mindaz, ami most a színházi szakmában történik, esélyt adhat a változásra is.

Mire gondol?

A szakma válsága régóta tart: elkezdődött a Marton-és a Gothár üggyel, a Vígszínház körüli botránnyal, a tao megszüntetésével, a tavaly őszi színházi demonstrációkkal, majd az állami és fővárosi fenntartású színházak kettészakításával, ami még mélyebb politikai megosztáshoz vezethet. És most itt az SZFE hatalmi lerohanása, amihez hozzájön a járvány is. A kényszerszünet lehetőséget adhatna arra is, hogy végre a saját szakmánkról kezdjünk beszélgetni: mi a szerepük a színháznak mai társadalomban, milyen közös értékek kötnek össze minket.

Elkezdődött már ez a párbeszéd? 

Egyelőre csak veszekedések és egymásnak feszülések vannak. Ugyanakkor az SZFE diákjai – mint a fáklyaláng – utat mutatnak nekünk ebben a nagyon sötét gomolygásban. Csodálatos eleganciával, fantáziával és intelligenciával vitték eddig is az ügyüket, és küzdeni fognak tovább az egyetemük autonómiájáért. És ez mindannyiunkat arra figyelmeztet, hogy a saját szakmai, emberi felelősségünkkel itt az ideje szembenézni.