Tudatosan mutatja magát a kormány a Horthy-korszak örökösének

Miután Lázár János a vasárnapi borongós eső ellenére is lelkes kenderesi emberek előtt az ő nagy szülöttükről kijelentette, hogy „kivételes államfő, igaz magyar hazafi és hős katona” volt, a Telex újságírójának kérdésére már úgy pontosított, hogy az „objektív értékelés várat magára”, és hogy ő „Antall József '93 előtti mondásait tartja mérvadónak Horthyról”. (Azzal a kijelentésével lepett volna meg mindannyiunkat igazán, ha Antall ’93 utáni mondásait tartaná annak, de szellemidézéssel a jelek szerint még nem foglalkozik a kormány.) 

Lázár jól hangzó finomítását azonban érdemes kontextusba helyezni, hiszen Antall Józseftől nem maradt fenn olyan idézet, amelyben kritikátlanul méltatta volna Horthyt, miként azt Lázár János tette meghatott hallgatósága előtt. Sőt, az sem egészen egyértelmű, hogy immáron 30 évvel nemcsak Horthy Miklós újratemetése, hanem Antall József halála után is lehet-e egyáltalán a néhai kormányfővel megegyező álláspontra helyezkedni ebben a továbbra is érzékeny kérdésben. 

Szűcs Zoltán Gábor, aki Az antalli pillanat című könyvében elemzi a miniszterelnöksége harmadik évében elhunyt politikus Horthy-rendszerhez fűződő viszonyát, óvatosságra int bennünket azzal kapcsolatban, hogy az egykori kormányfő Horthyról tett kijelentéseit az adott kontextusból kiragadva értelmezzük. Antall József ugyanis abból a fikcióból indult ki, hogy a ’45-'47 között meglévő magyar politikai hagyományokból és a hazánkkal párhuzamokat mutató német-osztrák történeti fejlődésből kikövetkeztethető, hogy politikai szuverenitásunk elvesztése nélkül hová juthatott volna el ’90-ig a magyar pártfejlődés. Egyrészt úgy vélte, hogy egy kétpártrendszer felé, másrészt három, 1990-ben még releváns politikai hagyományt azonosított, amelyből építkezni akart: a kereszténydemokratát, a liberálist és a népit (és egyik sem engedte volna meg a Horthy-rendszer feltámasztását).

Kérdésünkre Szűcs Zoltán Gábor arról is kifejtette véleményét, hogy mennyire lehetnek érvényesek ezek a gondolatok napjaink politikai valóságában. „Azt gondolom, hogy az antalli víziót ’90 után sem értették és erősen vitatták is, és ma már politikailag nem is különösebben releváns. 1990 után még sok szempontból az volt. […] Akkor még nem egy nem létező Magyarországról szólt, mint sokan gondolták, hanem egy részben létezőről.” Az nem volt érvényes feltételezés, hogy ezzel a vízióval politikai többségre lehetett volna szert tenni. „Lehet ma Antallra hivatkozni számos kérdésben, de senki nem tud visszatérni ehhez a nagy [az Antall által azonosított] örökséghez. Lehet kritizálni Antall Horthy-képét, mert ez már a '90-es években sem volt egy konszenzusos kép, de hogy Antall miért gondolkodott úgy, ahogy, arra viszonylag jó mentségei vannak” – fogalmazott Szűcs Zoltán Gábor.

A politológus ugyanakkor tudatosan nem kívánta kommentálni Lázár János nyilatkozatát. Ahogy egy korábbi írásában megfogalmazta, „az orbánista forradalom egyik leginkább szembeötlő tulajdonsága nyelvhasználatának cinikussága, nyers instrumentalizmusa”. Az üggyel kapcsolatban azért nyilatkozott mégis, mert Antall Józsefet jelentős rendszerváltó politikusnak tartja, aki méltatlanul alulértékelt a közbeszédben. 

Turbucz Dávid történész Antall József Horthy képéről írt tanulmányának összegzésében azt írja, hogy ő akkor a mérsékelt méltatók közé tartozott, aki igazságos megítélésre törekedett, „ám ennek – legalábbis a történészi mércével nézve – nem tudott megfelelni. Megszólalása inkább az 1945 utáni Horthy-kép, illetve az ellenzék véleményének túlkompenzálása volt”. Antall József ugyanis a minapi lázári, vagy korábbi orbáni Horthy méltatásokkal szemben, amikor a kormányzót dicsérte, kitért a korszak tragédiáira és bűneire is. Egyértelműen távol állt tőle az antiszemitizmus, hiszen a holokausztot „a magyar történelem évezredes útjának, évezredes hagyományainak meggyalázásaként” értelmezte, ami „különleges gyalázata a történelemnek”. A történettudomány azóta többé-kevésbé konszenzusos Horthy-képével Antall azzal került ellentmondásba, hogy az elismerésre méltó folyamatokból nagyobb szerepet tulajdonított Horthy Miklósnak, mint az a valóságban volt, a bűnök terén pedig kisebbítette tényleges felelősségét. Ez részben abból is fakadhatott, hogy Antall József a Horthy-rendszer belső (!) ellenzékét jelentő népi, jobboldali politikai hagyomány (családi) örököse, ugyanakkor túlkompenzálta a Horthy-ellenes leegyszerűsítő véleményeket (amire reflektált is). Viszont az árnyalt történettudományi munkák ismeretében a néhai miniszterelnök is finomíthatta volna a kormányzóról alkotott véleményét.

Ezzel szemben egy teljesen más politikai hagyományra épít az Orbán-kormány különösen 2022 után – erre már Stefano Bottoni hívja fel a figyelmünket. A NER-t megalapozni igyekvő ideológiai magyarázatok azért is találhatják meg a Horthy-rendszert, mert azt tudják a legsikeresebb jobboldali politikai korszakként értelmezni. A történész az idén megjelent Orbán Viktor Magyarországáról írt A hatalom megszállottja című könyvében idéz egy általa fontosnak ítélt Békés Márton-i rendszerértelmezést 2022-ből, amelyben a mai politikai erőviszonyokat egyértelműen a Horthy-korszakéhoz hasonlítja. Akkor „a kormánypárt központi szerepe érvényesült”, miközben ellenzéke ideológiai okokból nem tudott egyesülni. Békés szerint a cél a konszenzusos hegemónia megteremtése, amely Orbán ötödik ciklusával teljesedhet ki.

Ezeket a sorokat olvasva már egyáltalán nem tűnik véletlenszerűnek Lázár markáns kijelentése, sőt Stefano Bottoni úgy érzi, hogy „2022 után néhány belső tudati korlát le is dőlt. Ők most sokkal bátrabban vállalják a nem demokratikus politikai hagyományokat is.” A történész szerint az Orbán-kormánynak a Horthy-rendszerről alkotott képében a kulcs a kizárólagos nemzeti érdekérvényesítés. „Csak mi tudjuk. Csak mi akarjuk. A többiek vagy nem akarják, vagy nem képesek rá. Csak mi. Csak bennünk lehet bízni. Mi vagyunk az egyetlen lehetséges legitim erő, és ezért is vagyunk hatalmon” – jellemezte Orbánék politikai önképét Bottoni. Szerinte ezzel a szerepértelmezéssel hárítják el a demokráciadeficit problémáját.

Stefano Bottonit ezért nem is lepte meg Lázár „hitvallása”, legfeljebb az, hogy a kormány dönthetett volna úgy is, hogy egy ilyen ünnepségen, a kenderesi megemlékezésen magas szinten nem képviselteti magát. Ami azonban a történészt igazán aggasztja, az Horthy háborús tevékenységének a megítélése. „A legijesztőbb üzenet az, hogy ez egyben Horthy háborús szerepének is a jóváhagyása. Mert Horthy sok minden volt, de egy biztosan: rettenetesen pocsék háborús vezető. Mindenki követhet el akár még végzetes hibákat is, de ahogy Horthyék a háborús szerepet értelmezték Jugoszlávia megtámadása után, 1941-től kezdve, az egy katasztrófasorozat nemzeti szempontból. Önsorsrontó. Ezt átminősíteni kiváló államférfiúságba, és példaértékűnek nevezni, az nagyon kemény. Ez konkrétan a tények megfordítása” – vallotta meg aggodalmát Bottoni.