Tüntetni szabad, de okait a közmédia elhallgatja

Mondhatjuk, hogy ami a pedagógustüntetéseken történt, a magyar demokrácia állatorvosi lova? – kérdeztük

Ebben minden olyan politikai motívum megtalálható, amely az orvosok, a bírák és a szólásszabadságért folytatott mostani utcai tüntetéseken a felszínre kerültek. A korábbi iskolai tiltakozásoknak vannak olyan mozzanatai, amelyek abszolút általánosak. De fontos különbség, hogy annak, mi történik az osztálytermekben, semmi köze nincs ahhoz, melyik párt van hatalmon. A többi esetben jobban „kihallatszanak” a nem-demokratikus rendszerre utaló felhangok. A közéletünk ma igen feszült állapotban van, a pártpolitikától nagyon távol álló ügyek is hajlamosak átpolitizálódni, mert az állam minden kritikát úgy fordít le, mintha a tüntetők az ellenzéki pártok csatlósai volnának. Ennek az az értelme, hogy a hatalom elmondhassa: igazából nincs is elégedetlenség a társadalom belül, csak egy szűk csoport, egy kisebbség hőzöng. Ez az oktatási tiltakozások esetén nem volt igaz, hiszen pártok alapvetően nem vettek részt a tüntetések szervezésében. Fontos azonban, hogy a tiltakozásoknak nagy szerepük van a közbeszéd alakításában. A közelmúltbeli tüntetéseknek tagadhatatlan eredménye, hogy a felvetett problémák megjelentek a médiában. Ha nincsenek ezek a tüntetések, valószínűleg sokkal kevesebb ember hall a tiltakozások korlátozásáról, vagy a bírák által megfogalmazott problémákról.

Az oktatás helyzetével kapcsolatos tüntetések ön szerint a rendszerváltás utáni időszak egyik legnagyobb tiltakozási hullámát váltották ki, számottevő eredmények nélkül. Ebből milyen következtetésre jutott?  

A tanulmányom egyik fő üzenete pont az volt, hogy érdemes az eredményeket több részre bontani. Bár a tiltakozások közpolitikai hatása korlátozott volt, de a tiltakozó szervezetek, társadalmi csoportok hallatlanul sikeresek voltak a társadalom mobilizálásában és a médián keresztül a közbeszéd tematizálásában. Csak néhány ilyen eredményt említek. 2022-23-ban, több mint 1000, az oktatással kapcsolatos utcai demonstrációt szervezetek országszerte, és nagyon fontos, hogy nemcsak Budapesten voltak jelentős tiltakozások, hanem a kisebb városokban is. A tiltakozások valamennyire hatást gyakoroltak mind a médiára, mind a közbeszédre is. Ez elsősorban a független, vagy a kormánnyal kritikus orgánumokra igaz. Amikor nagyon intenzívek voltak a tiltakozások, több cikk foglalkozott az elégedetlenek követeléseivel, és általában az oktatás témájával. Magyarországon a 2022-23-as tiltakozási hullám mellett kiállt mind a két pedagógus szakszervezet, a szülői és diákszervezetek igen sikeresen tudták mozgósítani a társadalmat. Nagyon széles körben és nagyon sok embert mobilizáltak, a sztrájkban a tanárok egyharmada vett részt, majdnem kétharmaduk pedig valamilyen más tiltakozó akcióhoz csatlakozott. Bár a tüntetések ritkán vezetnek jogi vagy közpolitikai változásokhoz, ugyanakkor erősítik a politikai részvétel kultúráját és a társadalmi kohéziót.   

Ha ilyen sikeresen tudták mobilizálni a társadalmat, akkor miért nem értek el közpolitikai hatást is?

Ez a kérdés foglalkoztatott engem is a kutatásban. Nagyjából a magyar demonstrációkkal egy időben Európában nagyon sok helyen voltak a tanárokkal vagy az oktatással kapcsolatos tiltakozások. Romániában például a pedagógusok néhány nap után elérték, hogy a kormányt tárgyalásokra tudták kényszeríteni és később érdemi megállapodás született. Ezen kívül az Egyesült Királyságban, Portugáliában, Lengyelországban szintén nagyon jelentős, hasonló megmozdulások bontakoztak ki, amelyek hatására a kormányzat képviselői viszonylag hamar leültek a tiltakozó szervezetekkel tárgyalni és alapvetően a megegyezésre törekedtek. Nálunk a hatalom fő célja az elégedetlenség – és nem az oktatás problémáinak – menedzselése volt. Első lépésként jogi eszközökkel korlátozták a tiltakozás feltételeit. Majd kilenc hónappal az első tiltakozások után, a leghangosabb néhány tanárt „kiemelték”, az elbocsátásukkal példát statuáltak, jelezték a többieknek, mi vár rájuk, ha nem hagynak fel a tüntetésekkel. Emellett a pedagógusoknak különböző fenyegető üzeneteket küldtek, amiknek egyértelmű célja volt, hogy megnöveljék a tiltakozás költségeit és kockázatait. A jogi korlátozások és a büntető eszközök alkalmazása mellett, érdemes megemlíteni egy harmadik eszközt is: a kormányközeli média szerepét. A hatalomhoz közeli médiában a tiltakozók követelései nagyon ritkán jelentek meg, ami azt eredményezte, hogy az olvasók a híreik, tudósításaik alapján nem ismerhették meg, mi áll a tiltakozások hátterében, mi az elégedetlenségek oka.

Milyen visszhangot kelthet egy tüntetés, amelyről nem számol be a média?

Pontosan erről van szó. Az elégedetlenség híre legfeljebb azokhoz jut el, akik arra járnak, vagy a környező házak ablakaiból követik figyelemmel a felszólalásokat, de a követelések szűk körben maradnak. A médiának hihetetlenül fontos szerepe abban van, hogy eljuttassa az üzeneteket a tágabb társadalomhoz. Nagyon érdekesek a számok. A kormánykritikus, vagy a független média érdeklődése alapvetően sokkal magasabb az oktatás problémái iránt, mint a közmédiáé. Abban is szerepe volt a sajtónak, hogy a pedagógus megmozdulások országossá terebélyesedhettek, mert a helyi független médiumok ebben aktívan segítettek. Amikor egy héten több mint 15 megmozdulás volt az országban – ez naponta átlagosan két tüntetést jelentett –, akkor a kormánymédiában egy százalék körül maradt a követelésekről szóló tudósítások száma, az ellenzéki médiában ez fölment 3 százalék körülire. Az ilyen tüntetések híre láthatóan el sem jutott azokhoz az emberekhez, akik alapvetően a kormánypárti médiából tájékozódnak. Nem is érthették, mi mozgatja a tiltakozókat. Mi az elégedetlenség oka? Mi viszi ki az utcára a szomszédaikat? Nyilvánvaló volt, de meg is erősítette a felmérés: idehaza végletesen széttartó, polarizált a médiarendszer. Aminek van egy olyan következménye, hogy az emberek nem tudják, vagy nem tudják pontosan megbecsülni egy tiltakozás társadalmi támogatottságát. Márpedig egy olyan bizonytalan közegben, ahol a tanárok és a szülők nem tudják, hogy a véleményükkel a társadalom mekkora része ért egyet, sokkal nehezebb kitartani. A tiltakozó pedagógusok úgy érezték, a társadalom kisebbik része támogatja az akcióikat, ami azért furcsa, mert az egyetlen ismert közvélemény-kutatás szerint majdnem 80 százalékos volt a pedagógusok megmozdulásainak támogatottsága. Ezt az ellentmondást többek között a média is okozhatta, a tiltakozásokat alapvetően hiteltelenítő beszámolók elbizonytalaníthatták a résztvevőket. 

A tüntetések talán legfontosabb követelése az oktatás szabadsága volt. Erről sem értesült a közvélemény?

A média általában azt sugallta, hogy az elégedetlenséget az alacsony bérek váltották ki. Amikor a tiltakozók követeléseit tárgyalták, elsősorban erre koncentráltak, az oktatás szabadságának kérdése háttérbe szorult. Minden társadalmi tiltakozás hátterében vannak bizonyos részkérdések, könnyebben megoldható problémák, amiket, ha teljesít a kormány, azt a látszatot keltheti, hogy teljesítette a követeléseket. Más, lényeges kérdésekben azonban a hatalom nem hajlandó engedni. A pedagógusok esetében is ez történt. Szerintem ennek két oka volt: egyrészt a tanári és iskolai autonómia visszaállítása nagyon költséges lépés lett volna és komoly átszervezéseket feltételezett, a másik „ideológiai” ok. Az elmúlt 15 évben azt tapasztalhattuk, hogy a társadalmi alrendszerek központosítása és a szereplők autonómiájának visszaszorítása volt a jellemző a kormányzati intézkedésekre.