Új korszak kezdődik Kötcse és az ottani találkozó(k) történetében

A politikai elemzők minden évben felteszik a kérdést: miért tartják fontosnak a kormánypártok politikusai a kötcsei és a tusványosi találkozókat? „Amikor ezen gondolkodunk, úgy érzem, néha nem figyelünk oda a hagyományok fontosságára” - fejtette ki kérdésünkre Zsiga Bulcsú, a Méltányosság Politikaelemző Központ kutatója, és hozzátette: a politikát sokszor az értelmiségi körök tematizálják, és ez már így volt az emlékezetes 1943-as szárszói találkozón, a rendszerváltás környékén az MDF lakiteleki találkozóin, de ide sorolta azokat a szárszói „sátoros” találkozókat is, amelyeken Farkasházy Tivadar a baloldali és liberális politikusokat ültette közös asztalhoz. Ezek a fórumok arra szolgáltak, hogy egyfajta kohéziót teremtsenek az adott politikai közösségen belül. Hagyományként Magyarországon is inkább a népi és urbánus, MDF-es, vagy SZDSZ-es értelmiségi gyülekezések voltak jellemzőek, ám ezeknek nem volt folytatása a rendszerváltás után. Ezek a bizalomra épülő politikai találkozók nemcsak a viták rendezésére, hanem a stratégiák egyeztetésére, valamint hosszú távú politikai irányok kijelölésére is szolgáltak. 

Az idén 24 alkalommal megtartott kötcsei piknik ezt a küldetését nagyon sikeresen betölti, fontos szerepe van abban, hogy az elmúlt évtizedekben ez látványosan kitapintható összetartozássá lett, ez a belső kohézió a Fidesz egyik legnagyobb erőssége. Zsiga Bulcsú emlékeztetett azokra a fontos bejelentésekre, amelyek ehhez a találkozóhoz köthetők. Példaként a 2009-ben meghirdetett „centrális erőteret” említette, amikor Orbán Viktor kimondta, Magyarországon hosszú távon olyan politikai berendezkedést képzel el, ahol nincs a klasszikus értelemben vett kétpólusú váltógazdaság, nincs bal és jobboldal, a Fidesz egy nagy, központi erőtérként tartja kézben a politikai életet. A kisebb pártok pedig ehhez képest a politikai „játéktér” peremén maradnak. 2023-ban a kormányfő bejelentette, hogy kormányzása akár 2034-ig is tarthat, és erre bemutatott egy 15 pontos tervet, amelyben hosszútávú irányvonalat vázolt fel. A politológus ebbe a sorba sorolta a tusnádfürdői beszédeket is, mert valamennyin elhangzottak olyan értékelések, amelyek egy éven keresztül foglalkoztatták a politikai közbeszédet. 

Nemcsak a párton belüli viták miatt, hanem azért is, mert a média és az ellenzék kiemelt figyelemmel követte ezeket. „Sokáig az volt a találkozók misztikuma, hogy a résztvevők nem engedtek senki másnak betekinteni a fideszes „boszorkánykonyha” titkaiba, a politikai újságírás pedig kénytelen volt szivárgó információk, elcsípett félmondatok alapján tájékoztatni a közvéleményt” – jegyezte meg a kutató. Az idei találkozó ebben gyökeres változást hoz, a zárt szellemi műhelyből „látványkonyha” lesz, amelyben a kormányfő a nyilvánosság előtt fejti majd ki, mit vár a következő, kritikusnak ígérkező választási időszaktól. Ez egyszerre átláthatóbbá és informatívabbá teszi a politikai folyamatokat, várhatóan versenyt is teremt a médiatérben. 

Mi indokolhatta ezt a fordulatot? Egyetlen okot lát erre az elemző: a helyzet pikantériáját. Magyar Péter bejelentése, hogy ugyanakkor, ugyanoda maga is találkozóra hívja a követőit, ahol be fogja mutatni azokat a munkatársait, akikre későbbi politikai vagy kormányzati szerepvállalóként számít. Ez egy olyan fontos kommunikációs döntése a Fidesz kihívójának, amelyet már jó ideje hiányol a közvélemény. Talán ezen a hétvégén eloszlatják a feltételezést, miszerint a Tisza csupán egyszemélyes politikai formáció. Ma még nem látni Magyar körül azoknak a szakterületeknek a leendő gazdáit, akiknek ismerete nélkül nehéz volna megítélni esetleges későbbi kormányzóképességüket.

Zsiga Bulcsú a baloldali ellenzék kritikájaként említette, hogy az elmúlt tizenöt évben képtelenek voltak megteremteni azokat a belső fórumokat, amelyek alkalmasak lehettek volna a kormánypártokkal szemben valamiféle hasonló belső kohéziót teremteni. „Nem ismerték föl annak a fontosságát, hogy azok az értékek, amelyeket a rendszerváltás után képviseltek - a liberalizmus, vagy a szociálliberalizmus, lehet bárminek nevezni -, megújulásra szorultak volna. Csak sóvárogva figyelték a kötcsei összetartást, ahelyett, hogy megkeresték volna a közelben egy másik falu másik kúriáját.” Számos okot említett, de a legfontosabbnak a szervezeti kultúra hiányát nevezte, ami egyenes úton vezetett a pártok 2010 utáni fragmentációjához. Míg a rendszerváltás körül még a liberális értelmiség dominálta az ellenzéki gondolkodást és cselekvést, a baloldali és liberális pártok 2014 után képtelenek voltak megtalálni egymással a közös hangot. Hiányzott a kompromisszumkészség is, ami miatt az összefogást szorgalmazó kezdeményezések rendre zátonyra futottak. Voltak ugyan halovány próbálkozások, mint például a szárszói találkozó újjáélesztése, de a DK, az MSZP, az LMP, a Párbeszéd, és később a Jobbik végső soron nem találta meg a közös hangot, azt a platformot, amely képes lett volna egyesíteni a választói támogatást. 

„Az okok között megjelenik a megújulás hiánya, a generációváltás problémája és a szellemi-elvi rugalmasság hiánya, amely végül ellehetetlenítette a szervezett belső párbeszédet, a stratégiai egyeztetéseket is” – állította az elemző, és rámutatott azokra a fontos különbségekre is, amelyek a generációs dinamika terén a kormánypártok és az ellenzék között kimutathatóak. Bár a Fideszben is bekövetkezett az öregedés, a párton belül egészen az előző választásokig sikeresen integrálták a fiatalabb generációkat, ezáltal biztosítani tudták a belső stratégiai folytonosságot és megújulást. Ezzel szemben az ellenzékben az egykori rendszerváltó nemzedék helyzete máig megoldatlan. Nem sikerült a politikusok körében a generációváltás, nem tudtak új szellemi köröket sem létrehozni, így a baloldal 2010 után fokozatosan elvesztette integráló erejét, s vele együtt a társadalmi befolyását is.