Válaszlevél Magyarország miniszterelnökének
Tisztelt Miniszterelnök Honfitársam! Azért írok Önnek, mert megkaptam a levelét, amelynek végén azt írta, hogy az én véleményem most is fontos az Ön számára, ezért azt kéri, hogy töltsem ki és küldjem vissza a mellékelt kérdőívet. Közlöm Önnel, hogy kérésének csak részben tudok eleget tenni. A kérdőívet nem töltöm ki, és nem küldöm vissza, viszont kérésének eleget téve, megosztom Önnel a véleményemet.
Azzal kezdeném, hogy Ön és társai velem nem egyeztettek arról – sem 2010-ben, sem soha máskor –, hogy lenyúlják a magán-nyugdíjpénztárakban tartott megtakarításainkat. Hogy szétosztják a földeket, a trafikokat, a kaszinókat a csókosaiknak, bedöntik a forintot.
Nem volt szó arról, hogy a Nemzet Gázszerelője, aki elmondása szerint okosabb, mint Zuckerberg, Magyarország egyik leggazdagabb emberévé válik. Nem volt szó a Nemzet Vejének (Ön bizonyára tudja, hogy kire gondolok), példátlan mértékű vagyonosodásáról. Nem egyeztettünk soha a Magyar Tudományos Akadémia szétveréséről, a CEU elüldözéséről, a színházi világ átstrukturálásáról, sem pedig a legújabb agymenésről, a magyar popzene társadalmasításáról. (Utóbbi, ha volna szabad bátorkodnom, mit jelent?)
Ha valóban érdekli a véleményem, elmondom azt is, hogy nem értek egyet azzal, hogy lebontották a jogállamot, megszállták ügyészséget, a bíróságot, az alkotmánybíróságot, és évi mintegy 100 milliárd forintért hazugsággyárrá alakították a közmédiát. Olcsó államot ígértek, ám ehelyett minden eddigi kormánynál többet költenek miniszterekre, államtitkárokra, helyettes államtitkárokra, miniszteri biztosokra, megbízottakra, kancellárokra.
Velünk, magyarokkal, senki sem állapodott meg arról, hogy pénzt vesznek el az oktatástól, az egészségügytől, a kultúrától. Hogy számolatlanul építik a stadionokat, amelyek futballt csak nyomokban tartalmaznak, milliárdokat tolnak azokba a futballakadémiáknak nevezett pénznyeldékbe, amelyek gyakorlatilag alig képeznek a labdarúgás legmagasabb osztályában bevethető futballistát.
Nem állapodtunk meg arról, hogy szabadságharcot vívnak a nevünkben. Összevesznek mindenkivel, akivel eddig jóban voltunk, s helyettük régi-új barátokat keresnek a mesés keleten. Mintha nem volna e derék despoták nélkül is épp elég bajunk.
Nem állapodtunk meg abban sem, hogy egy múltba néző, árvalányhajas, koszlott, leharcolt országot hagynak a gyermekeinkre. Akik persze nem kérnek ebből, és ezért, aki csak tehette közülük, már a messzi távolból figyeli az Önök kormányzásnak csúfolt ámokfutását. Nem volt szó arról, hogy visszaviszik Magyarországot a középkorba, és egy bezárkózó, minden idegenben ellenséget látó, önmagától is undorodó országot építenek.
Mikor állapodtunk meg arról tisztelt Miniszterelnök Honfitársam, hogy Önök átírják a múltat, és hogy Horthyból hőst, de legalábbis – az Ön szavaival – kiváló államférfit kreálnak?
Ki és mikor bízta meg Önöket azzal, hogy csókosaik betegre keressék magukat? Emlékszik még tisztelt Miniszterelnök Honfitársam, hogy mit mondott 2010-ben, néhány héttel a választások előtt egy Abonyban tartott lakossági fórumon pártjuk akkori alelnöke, a ma már csak kerületi polgármester, Pokorni Zoltán? „Mindenkinek meg kell értenie, hogy ha kormányra kerülünk, nincs több lopás. Annak, aki először belenyúl a kasszába le lesz vágva a keze”. Hogy áll most ez a projekt, tisztelt Miniszterelnök Honfitársam, tudna erről valamit mondani? Mutassák a kezüket!
És most, bocs: mi lenne az a 13 kérdés, amelyekről konzultálni szeretne velem?
