Vámos Miklós: naponta szégyenkezem, mások helyett

– Kicsit zavarban vagyok.

– Na, ne…

– Több mint ötven éve ismerjük egymást, de soha nem voltam veled ilyen interjú-helyzetben… De most, hogy hetven lettél, sort kerítettünk rá. Egyébként megvisel téged a korod? Azért kérdezem, mert az írásaidból erre is következtethetek, meg az ellenkezezőjére is…

– A szépirodalom az más; amúgy pedig nem érzem, hogy a hetven más lenne, mint a hatvan.

– A hatvanról is írtál.

– Jó, az ember ír a korról, de amit megírunk a saját nevünkben, az majdnem mindig más emberek tapasztalatát is tartalmazza. Én békében vagyok a korommal, úgy érzem, hogy méltósággal öregedtem, és nincs semmilyen panaszom.

– Esterházy úgy fogalmazott, hogy ez a legfiatalabb öreg kor…

– Ő, szegény, meg sem élte. Szerintem az életkor az csak egy szám, más alapokon dől el, hogy fiatal vagy-e, vagy sem. Addig vagy fiatal, ameddig van benned kíváncsiság, kalandvágy és egyáltalán, valamiféle nyitottság a világra. Én mind a hármat érzem. Voltaképp tehát fiatal vagyok. Noha ugye betöltöttem a hetvenedik életévemet, január végén.

– Olvastam egy interjúban, hogy ezekben a helyzetekben pókerarcot öltesz. Ez volna az?

– Nem tudom, te látod.

– Hát azt látom.

– Nem viselkedem. Nyugodtan várok.

– Hogy mire lyukadunk ki?

– Hogy mit kérdezel.

– Alapvetően rád vagyok kíváncsi. Hogy miként élsz, hogyan dolgozol…

– Egész életemet jellemezte a szerencse. Tizenkilenc éves voltam, amikor az Új Írás közölt. Az nagyon fiatal kor, nem is gondolom, hogy helyes egy tizenkilenc éves srácot beszabadítani az irodalomba. Megjelentem abban a rangos havilapban, amelyet akkoriban igen nagyra becsültek, kicsit olyannak, mint a múlt század elején a Nyugatot. Ezzel persze nem akarom összehasonlítani a kettőt, csak a személyes hatását. Az Új Írás ötvenezer példányban jelent meg, minden vállalat is járatta. Az írásom mellett lévő kicsi, igazolványkép méretű, fekete-fehér portrém alapján, az utcán megismertek. Ezt csak azért említem, hogy az idő tájt ekkora figyelem jutott az íróknak. Szóval, tizenkilenc évesen publikáltam, és azóta abból élek, hogy író vagyok, nem kellett más foglalkozásokat űznöm.

– De voltál dramaturg is.

– Az nem főállás, és dramaturgnak lenni egy írónak azért tökéletes mesterség, ha kicsit is érdekli a film, mert ott az írói képességeit használhatja, anélkül, hogy írnia kellene. Mások által írt forgatókönyvekhez szól hozzá az ember, tanulmányozza, hogyan kell szerkeszteni, dialógust írni, jelenetben gondolkozni. Vagyis minden írói képességed használod, de nem veszed igénybe az agyadnak azt a részét, amely a prózaíráshoz kell.

– És tizenkilenc éves korod óta naponta négy-öt órát írsz?

– Nem, két-három óránál többet sosem írok.

– Valahol ezt a négy-öt órát olvastam…

– Hát lehet, elsősorban azért, mert unom a kérdéseket, ezért aztán valamit csak úgy mondok. Amúgy nagyjából négy-öt órát ülök az íróasztalnál, abból a prózaírás kettő és három óra között mozog.

– Szóljál, ha most unatkozol.

– Jó. Visszatérve kérdésedre: mindig van más teendőm is. Írok könyvekről kis jegyzeteket; újabban a Fidelio című lapba. Ezt különösen élvezem, demokrata dolognak tartom: írok 2000 karaktert, és az érintett 1000-ben válaszolhat. Ahhoz én már nem szólok hozzá. Nekem ez tetszik.

– Az is, hogy nem tudsz visszaszólni?

– Nem is akarok. Ez így helyes, én elmondom a magamét, és ő is.

– Mert a vitát nem szereted?

– De igen, csak, mint tudod: de gustibus non est disputandum. Ízlésről nem szabad vitatkozni. Egyébként csak olyanokról írok, amelyek valamennyire tetszenek.

– Ez elvi megközelítés, hogy olyanról nem írsz, ami nem tetszik?

– Arról minek. Mit tudsz arról mondani?

– Pusztán amiatt, hogy te milyennek látod az adott művet.

– Kit érdekel az, hogy én milyennek látom. Azt tudnám elmondani, hogy nekem tetszik-e vagy sem. De ha én azt mondom, nekem tetszik, az egyáltalán nem jelenti, hogy az jó. Mindannyian úgy állapítjuk meg, hogy mi az, ami tetszik, hogy az életünkben elolvasott összes könyv közül volt mintegy harminc, ami nagyon tetszett, és ha olvasunk valamit, ami a harmincból valamelyikre emlékeztet, akkor az az érzésünk, hogy az jó. A Fidelioban én csak javaslatot teszek, hogy mi az, amit szerintem érdemes elolvasni itt és most.

– Ezek szerint sokat olvasol.

– Rengeteget.

– Kortárs irodalmat?

– Szűkítsük a kört kortárs prózára: ami a kortárs prózaíróktól megjelenik azt mind elolvastam. Vagy legalább elkezdtem.

– Van olyan, hogy abbahagyod?

– Van. Nem azért, mert nem jó, hanem mert arra jutok, hogy ezt ismerem, tudom, nem érdekel.

– Számítógépen írsz?

– Igen. Én voltam az első magyar író, aki számítógépet használt. A szövegszerkesztés az írógépes időszakhoz képest nagy változást jelentett. Annak előtte, volt olyan kéziratom, amelyet háromszor is le kellett gépeltetnem, hogy áttekinthető legyen.

– Egyébként sokszor átírod a regényeidet?

– Amíg el nem készül, igen.

– Mi alapján döntöd el, hogy elkészült?

– Amikor megírtam, félre kell tennem több hónapra. Utána úgy tudom olvasni, mintha más írta volna. Előfordul, hogy rácsodálkozom saját mondataimra, és azonnal ki is húzom. Tudod, a hasonlat az ördög műve. És az előjelek is. Én nem használom azt, hogy tetszik, vagy nem tetszik; nekem van egy elképzelésem, hogy mit szeretnék kifejezni, és ami lett belőle, az mennyire áll közel hozzá. Azt meg tudom ítélni, hogy volt egy eredeti gondolatom, és az írásom megfelelően kifejezi és képviseli-e.

– Sikeríróként gondolsz magadra?

– Én egyáltalán nem gondolok magamra.

– Olvasva az utolsó kötetedet, a Hetvenkedőt, abból nekem nem az derül ki, sőt inkább az, hogy teljesen magad köré van építve.

– Akkor úgy fogalmazok: nem gondolkodom magamon. De azért érzékelem magam. A hetvenkedő egy speciális eset. A kiadóm szólt, hogy a kerek születésnapomra kéne valami különleges, Gondolkodtam, eszembe jutott, hogy több mint húsz éve írok limerickeket, ötsoros kötött ritmusú és rímelésű verseket. Ezeket többnyire akkor írtam, amikor vártam valakire, a kötetben megjelent limerickek nyolcvan százalékát ebben a kávéházban. Általában megérkezem a randevúra egy fél órával korábban, eszembe jut egy gondolat… Ez egy nagyon kötött műfaj, öt sorod van, AABBA rímeléssel, a szótagszám is kötött. Ebbe a keretbe vagy bele tudom passzírozni a gondolatot néhány perc alatt, vagy nem. Az első limerickeket szalvétákra írtam, aztán itt is hagytam. Játéknak tekintettem, nem gondoltam soha, hogy publikálnám. Tehát a külvilágra való legkisebb gondolás nélkül írtam ezeket, az öncenzúra teljes mellőzésével, szabadon, boldogan, játékból. Több mint ezer ilyet írtam, és háromszázvalahány került a kötetbe.

– Miért érezted tavaly úgy, hogy az utolsó regényedet írtad meg?

– Ez egy újságírók terjesztette félreértés. A Hattyúk dala című regényem (kétezer év története) után azt mondtam, hogy történelmi regényt nem írok többé. Ha szigorúan vesszük, kettőt írtam, ha nem annyira szigorúan, akkor hármat. Az Apák könyve, amelyet sokan a legfontosabb művemnek tartanak, tíz év munkája volt, közben persze mást is csináltam. Arra készülve, hét évig csak olvastam, jegyzeteltem, nem volt még internet, ültem a Széchenyi Könyvtárban, aztán a szöveg elkészítése további három évig tartott. Kinek van mindig tíz éve egy könyvre? A Hattyúk dala „csak” öt évbe tellett, mert az anyagok felét a neten levadásztam. Amit nem, az egy raklapnyi könyv, ott vannak a garázsban bedobozolva. Meggyőződésem, hogy a Hattyúk dala igazán bonyolult könyv, a jelenből indulunk visszafelé; 2000 év története, elég nehéz az olvasóknak. Én ezt tudtam, amikor belefogtam, de úgy vagyok vele, hogy néha szabad erőfeszítésre késztetni az olvasót.

– Meglep, hogy ilyen sokáig írsz egy könyvet, mert külső szemmel úgy érzékeltem, hogy nagyon is termelékeny vagy. Van olyan év, amikor három, sőt négy könyved is kijön a piacra…

– Igen, mert a külső szem nem figyel. Ezek között bőven vannak a régi regényeim is. Csak én a régiekhez mindig hozzányúlok az új kiadás előtt, kicsit átszőrözöm, néha át is írom, biztosan meghúzom…

– Úgy tudom, negyvenegy könyved jelent meg.

– Igen, de ebben minden van: cikkgyűjtemény, színdarabok, dalfordítások, ezek csak úgy összegyűlnek. Ahogyan a limerickeket is. Igazi új könyvem két-három évente jelenik meg. Az, hogy a kiadó úgy tartja jónak, hogy ami kifogyott a boltokból, azt újra megjelentesse, helyes elv. Szerencsére mindig elfogy néhány maradéktalanul.

– Tehát akkor csak a Vámos-féle történelmi regényektől kell elköszönnünk…

– Igen. Hiszen már azóta is megjelent egy regényem, a Legközelebb majd sikerül című, amely Beethoven szimfóniákra alapozottan íródott, és most is írok egyet. De ezek nem történelmi regények, hanem rendes – mondjuk így – kortárs regények. Amit most írok, az erről a házról szól, amelynek földszintjén ülünk, a budapesti Pozsonyi út 38-ban. A regényidő a jelen, de sok szó esik az 1938-tól 1945-ig tartó időszakról. Négy főszereplője, szereplője van a könyvnek, két fiú, meg egy lány, akik harmincasok, és egy negyven körüli angol nő. Ugyancsak főszereplő maga a ház. A tervezője, Hofstätter Béla, aztán néhány híres lakója, Hatvany Lajos (egyébként ő rendelte meg, a hatvani cukorgyár nevében, nyugdíjpénztári befektetésnek), aztán Heltai Jenő. És még mások, híres és „hirtelen” emberek. Végül, de nem utolsósorban: Raoul Wallenberg, Karl Lutz és egyéb angyalok.

– De hát ez is történelem.

– Én nem tekintem történelmi regénynek azt, amelynek a témája kedvéért nem könyvekből kell összeszednem a tudást, inkább hallomásból vagy a közös és velünk élő emlékezetből.

– És a mai politikai közélet nem érdekel? Azt látom, hogy alapvető szarkazmussal figyeled, ami körülötted történik…

– Én mindent alapvető szarkazmussal figyelek, ilyen az egyéniségem. Fogalmazhatok úgy, a gondolkodásmódom tragikomikus. Én, ha valami tragédia ér, meglehet, hogy nevetni fogok, és ha jó történik velem, előfordulhat, hogy sírva fakadok. A könyveim is ilyenek. Az életem is ilyen. Szilárdan meg vagyok győződve arról, hogy minden regény az írója jellemének lenyomata. Ami pedig a politikát illeti, osztom a már említett Esterházy Péter nézetét, aki szerint amikor az íróknak szabad politizálniuk, akkor már nem érdemes. Nem hiszem, hogy dolgom volna aktuálpolitikai kérdésekhez hozzászólni, nem is képzelem magam szakembernek. Én az emberekhez értek, róluk próbálok írni. Biztos vagyok benne, hogy a regényeimből jól kiolvasható, hogy miként éltünk mi itt és most. De nem tartom szükségesnek, hogy tényleges politikai szerepet vállaljak. Közép-Európa a XIX. században, sőt már egy kicsit korábban is, abban a hiedelemben élt, hogy az írók fontos politikai szereplők. Így is volt, gondoljunk Petőfire, aki elvileg egy nemzetet rázott föl. Vannak olyan elhamarkodott állítások, hogy az 1848-as forradalom nagy részben neki köszönhető. Ebben lehet igazság. Még 1956-ban is a szocialista hatalom azt gondolta, hogy az a 30-40 igazi író – több soha nincs – robbantotta ki az akkor ellenforradalomnak nevezett forradalmat. De ez hülyeség. Az ő szavuk kicsit hangosabb volt, mint mondjuk egy kovácsé, de a kovácsok tüntettek, harcoltak, lőttek... Nagyjából, a rendszerváltozás táján, a hatalom hirtelen rájött, hogy az írók nem számítanak. Ha lehet, korrumpálják őket, az azért nem árt, hogy a tenyerükből egyenek, de nem kell túl sokat foglalkozni velük. Hadd ugassanak. Minden kormánynak ez volt az alapkoncepciója a rendszerváltás óta, csak némelyik ezt még nem mondta ki nyíltan.

– Most kimondja…

– Igen. Mintha úgy képzelnék, hogy majd teremthető egy másik irodalom, másféle színházak és filmek, amelyek az ő pártjukat fogják. Ez is képtelenség. Az a leghelyesebb az írók számára, ha minél függetlenebbül próbálnak élni. Szerintem én vagyok talán a legfüggetlenebb magyar író, mert soha nem kapcsolódtam az államhoz. Nekem nem volt állásom, én nem kértem ösztöndíjat, nem is fogadnék el, nem kértem támogatást. Úgy éreztem, egy ilyen sikeres író ne kérjen támogatást. Kérjen támogatást az, akit nem tart el az olvasóközönség. Én egyébként a családomtól is független vagyok, noha van családom, de olyan, amelyik tudomásul veszi, hogy bizonyos kötelezettségeimet meg se próbálom teljesíteni. Mert nem tudom. Mert olyan alak vagyok, akit békén kell hagyni. Végezetül pedig mázli, ha független lehetsz anyagilag. Mint mondtam, szerencsés vagyok, azt csinálhatom, amit szeretek, és megélek belőle. Tehát én független vagyok. Ha kérdezik a foglalkozásomat, Marcel Duchampra szoktam hívatkozni – ő az a képzőművész, aki kiállította a wc-csészét, és aláírta, hogy medence – , aki azt mondta magáról: lélegzőművész vagyok. Szerintem minden írónak lélegzőművészként kellene élnie, Akinek az a fő foglalkozása, hogy beszívja a valóságot, írja a regényeket, és van elég levegője hozzá.

– Azt nem fogadod el, hogy vannak, akik elől megpróbálják elszívni a levegőt?

– Biztosan. Vannak.

– És értük nem kell szólni?

– Én nem szeretem azt, amikor egy ember a saját érdekeiért szólal föl. Az írók ne a saját sérelmeikért szólaljanak föl, hanem mondjuk az ápolónők sérelmeiért. És ha senki nem szólal föl az írókért, az pech. De szerintem nem ízléses, hogy a saját vélt vagy valós sérelmeinkért petíciókat írogassunk vagy tüntessünk..

– Amúgy: voltál már tüntetni?

– Persze, többször is. Például a Milla-tüntetésen megjelentem annak idején, és meg voltam győződve arról, egy másik időszámítás kezdődik, alakul majd egy párt, fiatalok lesznek a vezetői, és ők majd szépen intézik az ország ügyeit. És – nem történt semmi. Így hát utólag úgy értékeltem, hogy kár volt odamennem.

– És azóta nem is voltál…

- De. A sajtószabadságot nagyon fontosnak tartom, demokratikus és alkotmányos jog. Volt már ezzel kapcsolatos tüntetés, ahová inkább odakeveredtem, mint odamentem.

– Mint például a Népszabadság bezárása?

– Mint például az.

– De hallatni nem akarod a hangodat a sajtószabadság ügyében?

– Kiadtak egy antológiát, adtam bele egy szöveget. Azt azért láthatjuk, hogy semmilyen tüntetés nem éri el a célját.

– Magyarországon nem.

– Külföldön sem. Hányan tüntettek Trump ellen, és milyen eredménnyel? Vagy Macron ellen? A demokrácia úgy van kitalálva, hogy négyévente elmehetsz egy kis fülkébe, és behúzhatsz egy ikszet. De utána négy évig kussoljál. Akinek ez elég, az valami félreértésben van a demokráciáról. Nem igaz, hogy ne lehetne havonta kikérni az emberek véleményét. Annak idején volt olyan táncdalfesztivál, amelyen úgy lehetett szavazni, hogy otthon fel kellett gyújtani az összes lámpát. Ma már vannak ennél fejlettebb megoldások, amelyek nem kerülnek egy fillérbe se.

– Ott van a nemzeti konzultáció.

- Azt mondtam, olyan, amely egy fillérbe se kerül. Úgy érzem, az olyan modern, túlcivilzált társadalmakban, mint amilyen a magyar is – tudom, ez viccesen hangzik, amikor annyira civilizálatlan olykor a lakosság –, már rég átvették az irányítást olyan módszerek, amelyek túlléptek az utcai kiabáláson. Amivel már nem lehet hatni, más módszerek kellenek. Természetesen érdemes négyévente ikszet húzni, de egy demokráciában ez nagyon kevés. Összességében úgy érzem, hogy azok a dolgok, amelyekben mi felnőttünk, véglegesen elavultak. Joggal kérdezhetnéd, hogy akkor mi legyen helyettük. De ezt nem tőlem kell kérdezni, én regényíró vagyok.

– Erről a korról nem akarsz viszont írni.

– Írtam. A Beethovenes regény (Legközelebb majd sikerül) ma játszódik, meg az is, amit most írok. Kilencven százalékig kész, nagyjából még egy hónap munka kell, utána jön az az időszak, amikor félreteszem. Számításaim szerint, ősszel megjelenhet.

– Mennyiben fog ez a máról szólni?

– Erősen.

– Kicsit bővebben…

– Mai cselekmény, itt játszódik, hozzám képest fiatal emberek a szereplők, vagyis olyan nemzedékhez tartoznak, amelybe én nem, és ez kihívás. De nem elkenem a kérdésedre a választ, csak még nem tudom pontosan. Azért ír az ember regényt, hogy valamit, amit érez, megértsen.

– Ezt úgy kell érteni, hogy amikor elkezded, még nem tudod mi lesz a vége?

– De, a végét tudom, azt nem, hogy a közepe pontosan milyen lesz. Az a fő kérdés, miként kezeljük például azt, hogy ülünk egy házban, amely már itt volt a holocaust idején is, borzalmas dolgok történtek benne és körülötte, mi pedig békésen figyeljük, ahogyan odakint a gyerekek játszanak. Vajon bennünk van-e a szomorú múlt, noha személyesen nem éltük át, és ha igen, miképpen? Ezen kezdtem el tűnődni, ez a témám.

– Neked mi a válaszod?

– A választ a regény adhatja meg, ha sikerül. Egy holocaust által majdnem teljesen kiirtott apai családból származom, az anyai ág sem úszta meg teljesen, de ők azért többségükben túlélték. Meg vagyok róla győződve, hogy ez az én mindennapjaimat befolyásolja. Nemcsak úgy, hogy sokat álmodom erről a korszakról, hanem úgy is, hogy szinte naponta szégyenkezem a rettenetes dolgok miatt, amelyek itt történtek.

– Ki helyett szégyenkezel?

– Azok helyett, akik elkövették, és azok helyett, akik elfelejtettek bocsánatot kérni az érintettektől és azok utódaitól.