Visszaélésre ösztönöz az ajánlási rendszer, a kaució lehetne a megoldás

A múlt szombaton indult a választási kampány, kitódultak az utcákra a pártok, a jelöltek, egymás mellett csábítgatták az ajánlóíveik aláírására a választópolgárokat. Akik szép számmal mentek is pultokhoz, s sokan közülük nem is csak egy párt, jelölt pultjához. Már pár órával a rajtpisztoly eldördülése után érkeztek is az első győzelmi jelentések, ez is, az is arról számolt be a közösségi oldalán, hogy máris összegyűjtötte a szükséges számú ajánlást. Szinte akkora versenyként kommunikálták a pártok, s a jelöltjeik az ajánlók összegyűjtését, mintha magát a választást nyerték volna meg.

De valójában van-e tétje annak, hogy ki, milyen gyorsan (vagy lassan) gyűjti össze a szükséges ajánlásokat? A lényeg úgyis az, hogy időre meglegyenek, hogy a jelölt neve felkerülhessen a szavazólapra. Mindezek fényében, mire jó a nagy versengés az ajánlásgyűjtés rajtját követő első órákban, napokban? László Róbertet kérdeztük.

„A pillanat uralása...egy napig hír, eggyel sem több, sem kevesebb” – reagált tömören kérdésünkre a Political Capital választási szakértője, aki szerint ilyenkor egy rövid ideig sikerkommunikációként használják, de ennél fontosabb, hogy a saját aktivistáikat lehet ezzel lelkesíteni, számukra jelent fontos visszajelzést, a legtöbb választó pedig pár nap múlva már nem is emlékszik rá.

Kamujelöltek kiszűrésére sem alkalmas az ajánlás

Az egyértelmű, hogy a komolyabb pártok úgyis összegyűjtik a megfelelő számú ajánlást – vetettük közbe, hozzátéve: a kamupártok kamujelöltjeinek pedig – legalábbis az eddigi választások tanúsága szerint – „segítenek”, jobb esetben csak az, hogy más párt számára gyűjtik egy adott párt aktivistái az aláírásokat, rosszabb esetben a trükközések, csencselések, ajánlóívek másolása stb..

Tanulságos felfrissíteni például a 2018-as országgyűlési választások után az Átlátszó felhívására az olvasóktól kapott beszámolók eredményét: a portál olvasói 18 olyan párt nevéről számoltak be, amelynek biztosan nem írtak alá ajánlást, mégis szerepelt a nevük és személyes adataik a jelöltek ajánlóívén. Hogy még elborzasztóbb legyen az eredmény: volt olyan olvasó, akinek a neve és az adatai 14 párt ajánlóívén is szerepelt (a választási irodától kikért információk szerint).

Vagy hivatkozhatunk a HVG-re, amely a többi között arról írt, hogy már 2014-ben is több esetben kiderült, hogy az ajánlások összegyűjtésének idején csomagban adják-veszik az állampolgárok személyes adatait, amelyeket több párt jelöltjének ajánlóívére bemásolnak. Aztán 2018-ban is, már jóval az aláírásgyűjtési időszak kezdete előtt megjelentek olyan ajánlatok, amelyek a még 2014-ben gyűjtött ajánlások, személyes adatok „újrahasznosítását” árulták jó pénzért. Volt, aki élt is ezzel, csak nem mindenkinek sikerült: a 2018-as ajánlásgyűjtés hajrájában például a rendőrök egy komplett aláírásgyárra csaptak le a IX. kerületben. Az ingatlanból 36 embert állítottak elő: jó órabérért az egyik párt íveiről a másikra írták át az adatokat, és külső adatbázisokból is másolgatták az ajánlóívekre a neveket. (Megjegyzés: a témában kifejezetten tanulságos megnézni Partizán „Rablópártok” című filmjét.)

A kaució sokkal jobb lenne

Van-e egyáltalán értelme az ajánlásra épülő jelöltállítási rendszernek? Már csak azért is adekvát lehet a kérdés, mert rengeteg – dokumentált és igazolt – visszaélés történt a választópolgárok által ezekre az ajánlóívekre leadott adataival – vetettük fel, rákérdezve arra, hogy vajon ma is úgy gondolja-e ennek a problémának a megoldását, mint amit 2009-ben a Political Capital egy tanulmányában javasolt a jelölti kaució bevezetéséről.

„Az ezt is tartalmazó tanulmány valóban 2009-ben készült el, de mi már 2007-ben is javasoltuk ezt” – helyesbített a választási szakértő, aki változatlanul kiáll amellett, hogy ez is lehetne a probléma megfelelő megoldásának része. A lényeg, hogy a választópolgárokat ki kellene venni ebből a folyamatból, mert folyamatosan visszaélnek az adataikkal. Helyette kauciót javasoltak és javasolnak ma is, ami ellen az a fő ellenérv, hogy milyen csúnya, antidemokratikus dolog anyagi helyzethez kötni az indulást, pedig a valóság az, hogy minden komolyan vehető jelöltnek nulla forintba kerülne az indulása, hiszen alacsony teljesítmény – mondjuk egy százalékos eredmény – felett visszakapnák a biztosítékként letett pénzt – fejtegette. „Éppen, hogy most forognak fekete pénzek a jelöltállításhoz szükséges ajánlások gyűjtése során, akkor csak fehér pénzek lennének a folyamatban” – szögezte le, rámutatva, hogy a végén nulla forint lenne az egyenleg. (Megjegyzendő, hogy megegyezik az állami támogatás visszafizetésének a küszöbével a Political Capital által javasolt egy százalékos eredmény, ami a javaslat szerint a kaució visszaadásának feltétele lenne.)

Mivel a csalás átszövi a jelöltállítási folyamatot, valójában az, hogy egy jelölt leadott 500 ajánlást, az vagy mért egy tényleges társadalmi támogatottságot, vagy nem – folytatta a kaució melletti érveit, kiemelve azt is, hogy ezzel megszűnne az adatmásolás, aminek a lebukási veszélye napjaikban nulla százalék.

A választókat nem tévesztik meg, de pénzlenyúlásnak jó

„Olyan könnyű visszaélni ezzel, kiváltképpen azok a kamupártok folyamodnak ehhez az eszközhöz, amelyek üzleti vállalkozásnak tekintik a választást” – mutatott rá László Róbert, akinél rákérdeztünk arra, hogy csak nem Gattyánékra gondol? „Nekik más a motivációjuk, nem a pénz, hanem a zavarkeltés a kormánnyal elégedetlen, de nem elkötelezett szavazók körében” – reagált a választási szakértő.

 „Amíg a központi kampánypénzek ilyen könnyen ellophatók, addig persze a kaució bevezetése sem hozna áttörést. Első körben legalább a kampánytámogatással való alapos beszámolási kötelezettséget kellene megteremteni,” – ezt egyébként 2013 óta hangoztatja a Political Capital, a Transparency Internationallel karöltve, de a törvényalkotó több mint nyolc éve süket a javaslataikra.