Weltner János: az egészségügy rendbetételének első lépése a szakszerű karbantartás

Január elején már 20 kórház jelentett be leállást, most újabb tucatnyi intézmény jelezte, hogy nem tud ellátni bizonyos betegeket. Hova vezet, hogy egyre több kórházban áll le mind több ellátás?

Azt, hogy vezet-e ez bárhová, nem tudom. Azt tudom, hogy az érdekelteknek le kéne ülniük egy bezárt házikóba, és csak akkor jöhetnének ki, ha már összeállítottak egy akciótervet, amit minden érdekelt elfogad, és hajlandó részt venni a végrehajtásban. Az, hogy igazán senki nem foglalkozik olyan szinten a problémákkal, hogy azok tartósan meg legyenek oldva, nem vezet sehová. 

Legfeljebb betegek maradnak ellátatlanul…

Na, de szólnak a betegek bármit is? Ez a néma gyereknek az anyja se érti a szavát helyzet. Se a nővérek, se az orvosok, se a kórházi villanyszerelők önmagukban nem tudják megoldani ezt a kérdést, ha a társadalom jelentős része nem szeretné, hogy  megoldást nyerjen. Így nem megy. 

Mit tehet a beteg egymagában?

Szól például a szomszédnak, hogy együtt menjenek tüntetni. 

Takács Péter, a Belügyminisztérium egészségügyért felelős államtitkára azzal próbált az első leállási hullám idején mindenkit megnyugtatni, hogy „általában az aktív fekvőbeteg osztályok 60-65 százalékos kihasználtsággal működnek, a helyettesítésre kijelölt intézmények pedig fogadják a betegeket”…

Erre lehet akciótervet építeni. Ha elfogadom, hogy általában az ágykihasználás optimálisan 80 százalék, az az intenzív osztályon és a traumatológiai osztályon 50 százalék körüli legyen, akkor úgy kellene összevonni a kórházakat, hogy ez megvalósuljon. Az, hogy decemberben létrehozták a Közbeszerzési és Ellátási Főigazgatóságot (KEF), azt jelenti, hogy minden kórházépület üzemel. Akkor is, ha van benne ágy, akkor is, ha nincs, akkor is, ha fekszik beteg az ágyon, akkor is, ha nem. De az épület üzemel, mert azt a központ üzemelteti, költi a pénzt a kihasználatlan kapacitásra. Ennek semmi értelme nincs. Ezért mondom én azt, hogy a hozzáértőknek, az érdekelteknek meg kellene állapodniuk abban, mi a kivezető út. Mert nyilvánvalóan több lehetőség van, és azok közül azt kellene kiválasztani, amelyben az érdekeltek a leginkább megegyeznek, vagy aminek a végrehajtásában leginkább hajlandók együttműködni. 

De milyen kivezetőutak közül lehet választani? Mert számomra úgy tűnik, hogy a magyar egészségügy összeomlott, a szánkból éneklik ki a sajtot, az állami egészségügy helyett pedig marad a magánellátás…

Mondok egy nagyon durva példát. Akinek volt kutyája, az tudja, hogy kétféleképpen lehet megtanítani dolgokra: az egyik a verés, a másik a jutalomfalat. Tehát valamilyen érdekeltséget kell kelteni, ami vagy büntetés, vagy ösztönző jellegű. A HBCs (Homogén betegségcsoportok) finanszírozási rendszer erre van kitalálva. Azért alkalmazzák világszerte, mert nagyon kemény érdekeltséget kelt a költséghatékonyság és mérethatékonyság iránt. Ezért használják Németországtól Ausztrálián át Amerikáig. Mi a hazánkban ezt időben bevezettük és amikor egyszer már meg akarták szüntetni, maguk a kórházigazgatók szavaztak úgy, hogy maradjon, mert ez az, ahol nekik mozgásterük van, és tudnak alkalmazkodni a változó körülményekhez. Nem is szűnt meg, de minden árnyalatú kormány segítségével sikerült lerohasztani ezt a rendszert.

Egyrészt a karbantartás elmaradásával, másrészt az ellentétes szabályoknak, mint a teljesítményvolumen-korlát (TVK, ami megszabja, hogy egy kórház egy adott egészségügyi ellátásból egy hónapban mennyit végezhet el – a szerk.) és a területi ellátás kötelezettségének beépítésével. Ezek filozófiája ellentétes a HBCs filozófiájával, ezért kioltották a HBCs keltette elvárt érdekeltséget. Mivel pedig a legerősebb hatása a költségvetési pénznek, magyarán a TVK-nak volt, ezért az összes többi hatásra a kórházak – ahogy a rendelőintézetek sem – nem figyeltek oda. A rendelőintézetek pontrendszerére ugyanaz igaz, mint a fekvőbetegek HBCs-jére. 

Mit kellene tenni ennek a helyreállításáért?

Ahhoz, hogy ezt helyre lehessen állítani, az évtizedek óta elmaradt szakszerű karbantartást kellene elindítani. De nem indítják el, mert gyors megoldást keresnek. A gyors megoldás pedig költségvetési pénzek tekintetében nem létezik. Mert vagy odaadok rengeteg pénzt, és nem érdekel, hogy jól használják-e fel, vagy sem – ami a költségvetési érdekekkel nyilvánvalóan szembemegy –, vagy úgy adom oda a pénzt, hogy a felhasználás optimális legyen. Ehhez viszont pontosan kell tudni, hogy mire mennyit kell adni ahhoz, hogy az működjön: ne legyen alulfinanszírozva, ne legyen túlfinanszírozva. Ennek pontosan ismert a technikája, egy minisztériumi bizottság dolgozta ki több menetben, többször. Csakhogy az állam soha nem hajtotta végre ennek a bizottságnak a javaslatait. Ezért ma az úgynevezett HBCs-áraknak semmi közük nincs a valósághoz. Ezért nincs érdekeltség, és ezért a központi igazgatóság bátran fenntarthat a mi pénzünkből olyan kórházakat, amelyeknek az ágykihasználása vagy ilyen, vagy olyan.

Az ágykihasználás egyébként a korszerű egészségügyben nem külső, hanem belső minőségügyi mérőszám. Nincs jelentősége. Minden kórháznak annyi ágyat kell üzemeltetni, ahányat meg tud tölteni olyan beteggel, ahányat a NEAK finanszírozni fog, és aminek az ellátására természetesen megvan a személyzete. Ha egy János Kórházban két osztály akár csak részlegesen nem működik, amiből az egyik a kardiológia – ami nem túl rosszul finanszírozott szakma –, akkor az egész János Kórház költséghatékonysága romlani fog. Mert a használatból kivont épületeket, kórtermeket nem bontják le, azért azok ott vannak, és nem szabad engedni lerohadni. Csak éppen nem termelnek bevételt. Ezt semelyik autógyár, és semelyik zöldséges nem engedheti meg magának. Úgyhogy a kivezető útról lehet dönteni – ahogy az ukrajnai háborúból kivezető útról is lehet –, csak ahhoz az kell, hogy az érdekelt felek egyetértsenek abban, hogyan és merre. 

Azért van itt még valami, ami a nagy átalakításban csípi az ember szemét. Az egyik, hogy Takács Péter államtitkár azt mondta, a betegeket nem éri kár, még ha például 130 kilométert is kell utazni az ellátásért a helyettesítő kórházba, mert a kormány emelt az utazási költségtérítés összegén. Így szerinte azt sem éri anyagi kár, akinek távolabbra kell mennie kórházba.  A MOK nemrég megválasztott elnöke, Álmos Péter korábban pedig azt mondta, föl kell készülni arra, hogy marad a magánellátás. 

Álmos Péter nem ezt mondta, csak azt, hogy aki tud egy kicsit félretenni a magánellátásra, az tegye meg. De azt nem mondta, hogy: „hajrá magánellátás”. Azért a Magyar Orvosi Kamara elnöke, úgy is, mint egy klinikán dolgozó szakember, pontosan tudja, hogy a magánellátás a lakosság töredékének elérhető, a többieknek meg nem. 

Akkor legalább ő ezt figyelembe veszi. De miért nem teszi ugyanezt Takács Péter, illetve a kormány is?

Én nem tudom, hogy mit tesz ez ügyben a kormány. Azt tudjuk, hogy a kormánynak az előző választás előtti hatalmas pénzosztása, és a részben ennek következményeként fellépő infláció és forintértékromlás – ami sajnos még mindig érzékelhető – hozzájárult ahhoz, hogy most az egészségügy bajban van, és a kormánynak – ezzel együtt pedig a közfinanszírozott egészségügynek – jelentős költségvetési hiánya van. Akkora hiánya, amit maga sem látott előre. Ennek a költségvetési hiánynak a kiegyenlítését azokon a szektorokon próbálja behajtani, amelyek gyengék ahhoz, hogy ellenálljanak. Úgy néz ki, hogy az oktatás elég gyenge, az egészségügy gyengébb, a szociális ellátás, meg a nyugdíjrendszer még ezeknél is gyengébb. Ezek a nagy rendszerek biztos, hogy kárvallottjai lesznek ennek a költségvetési hiánynak. Az, hogy ezt a kormány nem kommunikálja, stílus kérdése. 

Az idén megint választási év van…

Igen. Azt nem tudom, hogy az idei választások mit fognak hozni. Nálunk a választópolgárok nem programokra, nem az ország jelenére és jövőjére szoktak szavazni, hanem valamelyik pártnak drukkolnak. Ugyanúgy, ahogy egy focicsapatnak drukkolnak, és nem érdekli őket a valóság. 

De hát a saját bőrükön érzik a lehetetlenségeket…

A lakosság bizonyos mértékig felelős önmagáért, meg azért is, aki a szomszédjában lakik, de úgy látszik, nem érzi át a választás felelősségét, vagy nem tudja, mit kellene tennie. Az ellenzéki pártoknak a jelszavak helyett pontosan azt kellene nekik elmondaniuk, mit miért kell helyre tenni, és azt, hogy pontosan miből is teszik majd helyre – például – az egészségügyet.