A heccelődés majomszokás, a tréfa emberi
Az emberi humor egyik aspektusa már a főemlősökhöz sorolt cerkófmajmoknál, makákóknál, páviánoknál, valamint az emberszabású (Hominoidea) gorilláknál és csimpánzoknál is megfigyelhető. A heccelődésnek is nevezhető tréfás ugratás az összes fajnál a társas érintkezés szerves része. Az embercsecsemők már a beszéd elsajátítása előtt is képesek a tréfára.
Ezt a Kaliforniai Egyetem (Los Angeles) három antropológusa az elmúlt csaknem száz év etológiai szakirodalmában leírtak és saját megfigyeléseik alapján állítja.
Johanna Eckert, Sasha L. Winkler és Erica A. Cartmill a Biology Letters folyóiratban megjelent tanulmányában azt írja, hogy az emberek között a világ minden táján a társas interakciók közé tartozik az ugratás: skálája a hecceléstől a szívatáson át a kötözködő zaklatásig viszonylag széles – olvasható a Qubit honlapján.
Szerintük az ugratás az agresszív és a játékos elemek olyan keveréke, amely többféle módon is befolyásolhatja a heccelő és a heccelt kapcsolatát.
Amennyiben az agresszió dominál, az ugratás ellenséges kötekedéssé, sőt zaklatássá fajulhat, így a kapcsolatban súlyos károkat okozhat, tartósan károsíthatja azt. Ha viszont az ugratás játékos és humoros, kölcsönösen élvezhető interakció lehet a kipécézett számára is, és mindez komoly elkötelezettséget alakíthat ki a résztvevők között. Ennek megfelelően, az ugratásnak szerepe lehet a magasabb státusz megszerzésétől a társadalmi normák érvényesítésén át, a konfliktusok megoldásáig, illetve az interperszonális kapcsolatok erősítéséig.
A nyilvánvalóan agresszív kötekedéssel ellentétben, a játékos ugratás mindig kétértelmű: a heccelő és a heccelt részéről is feltételezi az empátiakutatásokban gondolatolvasásnak (mind-reading) nevezett képességet. Ahhoz, hogy a játékos kötekedést az elköteleződést erősítőnek (szakszóval: affiliatívnak), ne pedig agresszívnak lehessen értelmezni, az ugratónak bizonyos mértékben meg kell értenie a célszemély viselkedését, és meg kell jósolnia a várható reakcióit is.
A befogadónak hasonlóan pontos következtetéseket kell levonnia, pontosan értelmeznie kell az őt ugrató szándékát úgy, hogy eközben figyelmen kívül hagyja a sértőnek tetsző elemeket. A kutatók emlékeztetnek arra, hogy ennek alapján, a játékos ugratás olyan kognitívan összetett viselkedési forma, amit általában csak az idősebb embergyermekek és a serdülők tekintenek potenciálisan pozitív társadalmi interakciónak.
A játékos ugratás másik fontos aspektusa – ha jól sül el – a kölcsönös mulatság. A kutatók szerint, a heccelés közös humorforrásként bizonyítottan erősíti a csoporton belüli kötelékeket, így kihat a magasabb társadalmi-kognitív képességekre, és nem mellesleg, releváns a humor evolúciós eredetének és funkcióinak megértésében.
Az antropológusok fogságban tartott orangutánok kommunikációját tanulmányozva figyeltek fel egy embercsecsemőknél is leírt viselkedésre: az egyik egyed egy tárgyat nyújt társának, majd amikor a másik elvenné azt, hirtelen elrántja előle. Az átvert orangután azonban furcsa mód nem haragszik meg, és nem is bosszankodik, csak leejti a tárgyért nyújtott karját. Ráadásul, az orangutánok (gorillák, cerkófok, makákók és csimpánzok) ezt a furcsa átvágócskát újra és újra megismétlik, néha megcserélve a szerepeket.
