A jó zene ma már kevés – TikTok helyett valódi rajongók

Mikor kezdődött a kapcsolatod a zenével?

Nagyon korán.
Általános iskolában kezdtem, harmadik–negyedik környékén. Volt egy nagyon jó ének–zenetanárom, István bá’, akihez gitárra jártam. A gitár viszont nem lett igazán az én hangszerem: nem volt türelmem leülni skálázni. Áttértem énekre, az első zenekaromban az énekes kiszállt, és valakinek át kellett vennie a szerepét. Elkezdtem szöveget írni, énekelni, majd jött a zongora, magántanárok, és végül Kőbánya. Papíron „szórakoztató zenész 2” és „ének tanár” vagyok – bár még soha senki nem kérte számon.

Mikor érezted először, hogy ez több, mint hobbi?

A felismerés egy nyaraláson jött. Már a BKF-es PR-marketing szakra jártam, és rájöttem: engem ez egyáltalán nem érdekel. Ott ültem a tengerparton, és eldöntöttem, hogy megpróbálom a kőbányai felvételit – úgy, hogy kottát olvasni sem tudtam. Egy hónap alatt felhoztam magam olyan szintre, hogy felvettek. Ott lett világos, hogy ez a hivatásom. A második nagy váltás a Down for Whatever indulása volt. Ott éreztem: ez már nem hobbi.
Ez munka, struktúra, vállalkozás – feladatokkal, felelősséggel.

Az induláskor milyen volt a kapcsolatotok a közönséggel?

Nagyon személyes. Az elején nem volt más eszköz: mi mentünk a közönség után. Volt olyan, hogy Kecskeméten játszottunk, és egyesével ráírtunk több száz emberre Facebookon: „Szia, XY a Down for Whateverből. Pénteken itt játszunk, tökre örülnénk, ha eljönnél.”

Mindenki kapott egy szeletet a listából. Akkor lehetett ilyet csinálni: nem tiltott a Facebook, és a személyes megszólítás működött. És persze koncert után mindig kimentünk beszélgetni – ez azóta is alap.

Mi változott azóta?

Minden.
A közösségi média ma már kikerülhetetlen, és egyre kevésbé kiszámítható. Régen, ha egy eseményre 800 ember kattintott, tudtad, hogy 300–400 meg is jelenik. Ma 900 visszajelölésből lehet, hogy 150 lesz ott.

A platformok szétforgácsolják a figyelmet. Instagram, TikTok, Facebook, YouTube – fogalmad sincs, hogy ugyanazok az emberek vannak-e mögöttük. A személyesség illúziója megmaradt – csak máshogyan. A közönség azt érzi, hogy ismer, mert látta a backstage posztot, de lehet, hogy még egyszer sem beszélgettünk élőben.

Melyik platform működik szerintetek a legjobban?

Ez is változik.
Három éve YouTube-hirdetésből rengeteg embert értünk el – rockzenekarként ez akkor újdonság volt. Most talán az Instagram az, ami a legerősebb. A Facebook inkább az események tere – ott még mindig eldől, ki jön koncertre.

A TikTok a legnagyobb kérdőjel. Kurva nehéz ott hiteles tartalmat gyártani anélkül, hogy bohócot csinálnál magadból. És ami még rosszabb: a TikTok-nézőből szinte soha nem lesz koncertlátogató. Ezért mondom, hogy ma már nem elég jó zenét írni. Az csak a minimál feltétel. A promóció teszi láthatóvá.

Torzította az online világ a rockzenekar–rajongó kapcsolatot?

Igen, de kettős értelemben.

Egyrészt közelebb hoz:
Látják, mit csinálunk, hallják a friss demót, reagálnak öt perc alatt.

Másrészt távolít:
Sokan azt hiszik, ismernek – csak azért, mert követik a sztorikat. Ennek semmi köze ahhoz, hogy valójában ki vagy. A valódi kötődés mindig a koncerten jön létre.

Mi számít szerinted hiteles kommunikációnak egy mai rockzenekarnál?

Önazonosság.
Nem akarunk olyat posztolni, ami nem mi vagyunk. Azt látom sok helyen, hogy minél több, annál jobb.
Nálunk a minőség fontosabb, mint a mennyiség. A koncerten ugyanolyan embernek kell lennem, mint a socialon – nem lehet persona-váltás két platform között.

Mit gondolsz: a zene ma még a zenéről szól?

A mainstreamben? Nem. Ott marketing dönt. A rockban még van tere az eredetiségnek, de az is csak akkor látszik, ha megtalálod a módját, hogy eljuttasd az emberekhez. Régen azt mondták: „a jó zene utat tör magának”. Ma azt mondom: a jó zene csak esélyt ad, hogy utat törj neki.

Van elvárásotok magatokkal szemben? Nagy áttörés, gyors siker?

Már nincs.
Megtanultuk, hogy a lassú építkezés az egyetlen út. Jobb minden évben egy kicsit előrébb lenni, mint három évig hatalmasat menni, aztán eltűnni. Láttunk eleget, akik így jártak. Meg kell becsülni azt a 50–100 embert, aki minden koncertre eljön. Ők az igazi tőke.

Mi a jó kommunikáció lényege egy rockzenekar számára?

Legyen ugyanaz a színpadon, a stúdióban és a képernyőn. A dalok sokszor olyan dolgokat mondanak ki, amiket az ember civilben nem mer: gyász, düh, félelem, szerelem.
A közösségi médiának ehhez kell kapcsolódnia – nem eljátszani valamit, hanem továbbírni a történetet.

Van különbség a magyar és a nemzetközi kommunikáció között?

Óriási.
Kint egy csapat dolgozik egy zenekaron. Social manager, fotós, videós, marketinges – a zenész zenél. Itt mindent mi csinálunk: dalt írunk, klipet forgatunk, posztolunk, jegyértékesítést intézünk. Ez egyszerre hátrány és előny. Nincs mögöttünk gyár, de pontosan tudjuk, kihez szólunk.

És a végső üzenet?

A jó zene ma már kevés – de a rajongó még mindig minden. Ha valakit meg tudsz szólítani élőben, az tízszer többet ér, mint száz véletlen TikTok-néző.