„A zenélés itthon egy logikai matekpélda: hogyan jöjj ki a legkevésbé szarul a dologból” – Monori Dominik
Lehetőségek, turnék, új dalok és közben folyamatos mérlegelés. Mert ma nemcsak az a kérdés, merre tovább, hanem az is, hogy miből. Miközben a hazai rockközönség jelentős része még mindig a harminc évvel ezelőtti riffekbe kapaszkodik, az Escape My Shadows frontembere, Monori Dominik a modern, elektronikus hangzással és a kőkemény anyagi realitással küzd.
Szerinted a te generációd máshogy közelít a rockhoz, mint a szüleinké? Náluk ez még a nagy, közös lázadásról szólt.
Ez egy olyan kérdés, amivel szerintem nagyon küzdünk zenekari szinten. Apáinknál, akiknél régen mekkora dolog volt ez a rockzene, és azóta is kitart a szeretetük, ők elviszik a lányaikat meg a fiaikat Tankcsapda-, Pokolgép- és hasonló zenekarok koncertjeire, ők meg ebben szocializálódnak, és ezáltal ők is ezeket kedvelik.
Így azt látom, hogy a fiatal generáció egy jelentős része – akinek talán az lenne a dolga, hogy frissítse ezt a zenei ízlést és nyisson az új felé – sokszor inkább marad ennél a megszokott vonalnál. Értem én, hogy ha apukám elvisz egy koncertre, az olyan élmény, ami egy életen át kitart, csak valahogy azt hiányolom a mi korosztályunkból – persze tisztelet a kivételnek –, hogy bátrabban nyissunk az új dolgok felé. Akik meg esetleg nyitnának az újdonságok felé, azok azért nem hallgatják a magyarokat, mert magyarul vannak.
Az elektronika beemelése is egyfajta kísérlet a falak lebontására?
Igen, tudatosan emeljük be az elektronikusabb elemeket. Ami elképzelhetetlen egy mai rockzene-hallgatónak Magyarországon. Szerintük az, hogy van másfél perc a dalban, amiben gyakorlatilag nincs gitár… „Úristen, hát az nem lehet rockzene!” Közben meg de, mert ha megnézed, mit csinálnak nyugaton vagy északon, ahol nem ennyire lemaradott ez a műfaj, ott már teljesen elfogadott. Valahogy itt Magyarországon nagyon hajlamosak vagyunk kapaszkodni a régi dolgokba. Sokkal nehezebben nyitunk az új trendek felé, mindig le vagyunk maradva 10–15–20 évvel.
Van bennetek félelem, hogy az újítással elveszítitek a rajongótáborotokat?
Én nem félek a változtatástól. Az ember is változik, a zenei ízlése is. Nem akarok megmaradni egy bevált formulánál csak a népszerűség miatt. Azt akarom, hogy minden megjelenéssel szintet lépjünk, magunkra licitáljunk, és magasabbra tegyük a lécet. Nem azok vagyunk, akik egy sikeres dal mintájára írnak még tízet. Keressük, mi áll nekünk igazán jól, és ha emiatt elveszítünk valakit, annak meg kell történnie.
Mennyire nehéz ma anyagilag fenntartani egy ilyen produkciót?
Mindenki tudja, milyen nehéz kis zenekarként fenntartani egy produkciót támogatás nélkül. Előzenekarként nem kapunk részesedést, de ha igényesen akarod csinálni, saját hanggal, fénnyel, stábbal, az rengeteg pénz. Ez az egész egy logikai matekpélda: hogyan jöjj ki a legkevésbé szarul a dologból. Ez egy drága hobbi, de van értelme, mert jönnek a pozitív visszajelzések. Vannak „visszajáró” arcok, akik az ország másik végéből is eljönnek a 47. koncertünkre is. Már jobban tudják a dallistát, mint mi. Ezek tartanak az úton. Amikor elszomorodnál, hogy megint kidobtad egy havi keresetedet a turnéra, akkor látod őket az első sorban, és tudod, hogy megéri. Bízom benne, hogy 3–4 év múlva már azt mondhatom: „Na, ezen a bulin csak 20 ezret buktunk”, és akkor bontunk egy pezsgőt.
Volt-e olyan döntés, ami szakmailag jónak tűnt, de emberileg nehéz volt meghozni?
Nagyon sok ilyen van. Például amikor lezsírozol egy koncertet, aztán bejön egy másik lehetőség: jobb helyen, több ember előtt, egy nagyobb névvel. Szakmailag nyilván az lenne a jó döntés, ha az utóbbit választanánk, de én azt gondolom, az a korrekt, amit előbb lebeszéltünk. Nem szeretünk kiszúrni senkivel. Alapvetően nem akarunk mindenáron sikeres lenni. Egy koncert sem ér annyit, hogy összevesszek egy haverzenekarral, vagy megromoljon egy barátság. Hosszú távon gondolkodunk, és az emberi oldal nekünk fontosabb a gyors sikernél.
A végére mesélj az új nagy koncertről!
Lassan egy éve dolgozunk a nagylemezen, és végre a célegyenesben vagyunk. Úgy tűnik, egy év sem elég egy lemezre nyugodt körülmények között – már ha lehet ma még egyáltalán nyugodtan lemezt írni.
Április 25-én lesz az első hivatalos, önálló nagykoncertünk az A38 Hajón. Tök furcsa lesz, hogy a végén nem kell sietve lepakolnunk a főzenekar miatt, hanem ráérünk beszélgetni. Aki az évek alatt találkozott velünk, és tetszett neki, amit csinálunk, azt várjuk: ez az este az új lemeznek és az eddigi melónknak a közös ünneplése lesz.
