Piszkos tizenkettő pancserpuccsa

A Chelsea-pálya előtt tüntettek a túlnyomóan fiatal szurkolóktól kezdve, legendás focistákon és edzőkön át a brit kormányfőig, francia elnökig és Vilmos herceg leendő királyig. A puccs egyelőre meghiúsult, Agnelli is lemondott, de ne képzeljük, hogy ez volt az utolsó próbálkozás az európai foci „amerikanizálására”. Félszázada a francia L’Express hetilap főszerkesztője, Servan-Schreiber nagy hatású könyvében hívta fel hazája és Európa figyelmét „az amerikai kihívásra”, az óceánon túli üzleti módszerek lehengerlő hatására. 

Most a legnagyobb európai focicsapatok szerették volna létrehozni az amerikai sportéletet meghatározó kartelljüket, amely garantálja a pénzemberek profitját. Szemüket azonban a globális piacra vetve. Már a világjárvány előtt is eltörpült a meccsjegyet, bérletet vásárló szurkolóktól beszedett pénz a globális tévéjogokból, kapcsolódó üzletekből származóhoz képest. S a kényszerből üres lelátók alighanem kínálták a puccslehetőséget: a kluboknak legalább nem kell sokezres szavalói kórusokkal, meccsbotrányokkal számolniuk. A focifunkcikat vélhetően leszerelhetőnek (lepénzelhetőnek?) hitték. Ámde megfeledkeztek a nyugati demokráciákban mégis számító közvéleményről, amelyre viszont a szurkolóként eddig nem ismert Boris Johnson nagyon is odafigyelt, amikor kormányzati „bombát” helyezett kilátásba. 

Az Arsenal (szurkolói által már régóta utált) amerikai tulajdonosa ilyesmire ügyet sem vetett. Stan Kroenke hatalmas sportbirodalmat mondhat a magáénak: Amerikában van (tojáslabdás) futballcsapata, profi kosár- és jéghokicsapata, sok más mellett. S a birtokában lévő Los Angeles Rams előtörténete óva intő lehet az európai focirajongóknak. Az ugyanis pár évtizede még St.Louis Rams-ként szerepelt az amerikai foci világában, hogy aztán Kroenke szó szerint fel- és átpakolja a szerinte jövedelmezőbb piacnak számító Los Angelesbe. Ami az amerikai kartellsportban megszokott, más városok szurkolói is maradtak már hoppon imádott baseball vagy kosárcsapatuk hűlt helye láttán. A tulajok felmérik, melyik metropolis jövedelmezőbb, csak az számít, nem holmi sportszempontok, pláne szurkolói hűség. S az európai élfoci iránt rohamosan növekvő amerikai, de még inkább ázsiai tévéérdeklődést nyilván nem sokáig elégítenék ki pusztán klubjaik immár rendszeres indiai, kínai, japán meg amerikai túráztatásával. Miért is ne települhetne mondjuk téli meccseire az Arsenal Los Angelesbe, vagy a Juventus Pekingbe, az ottani szurkolók örömére? S az amerikai sportüzleti logika hamar eljutna oda is, hogy minek két nagy klub is Manchesternek vagy Milánónak? S akkor még jobb, ha csak Inter Berlin lenne, s nem Bombay United vagy Abu Dhabi City. 

Mivel e szuperklubok versengő játékosvásárlásaik meg a járvány miatt most hatalmas veszteségekkel küzdenek, aligha ez volt az utolsó dobásuk. Az amerikai kartell  például a tulajok javára korlátozza a sztárokért folyó költséges versengést, ebbe netán szintén jól jöhet a járványhatás. De a Szuperliga voltaképpen az volt, amit az üzleti életben „ellenséges átvételnek” mondanak: a kicsik rovására szanálni a legnagyobbakat. Agnelli meg a fő matador Real-Madrid-főnök Pérez nyilván ezért volt olyan magabiztos. Most új terveket kell készíteni. Tudják ezt az Arsenal szurkolói is, akik elárasztják a net-et fohászukkal, hogy lecseréljék az amerikai milliárdost. Történetesen egy afrikaival, aki annak a kontinensnek a leggazdagabb nigériai milliárdosa. A „gyere Dangote” mindenesetre ígéretesebb lehetne, mert ő legalább régóta az Arsenal törzsszurkolója. Végtére is, az elsőnek visszakozó Chelsea orosz oligarcha tulaja focirajongóként is ismert. De vajon legközelebb mi nyom többet a latban? A foci avagy a pénz szeretete? Ha pancserpuccs volt is ezúttal, a pancserek ritkán lesznek (és nem mindenütt) milliárdosok