2023 Magyarországa az elszabadult hajóágyú terhét nyögte

Amikor időpontot egyeztettünk erre az interjúra, önnek volt egy szinte mellékesen odavetett megjegyzése, nevezetesen, hogy 2023 Magyarországa az elszabadult hajóágyú terhét nyögte. Mit értett az elszabadult hajóágyú alatt? Mire gondolt?

Arra, hogy 2023-ban olyan változások következtek be a magyar politikában, külpolitikában, gazdaságpolitikában, amit más szóval egészen egyszerűen nem tudok jellemezni. Hogy mire gondolok? Csak címszavakban sorolni is hosszú lesz. Tagjai vagyunk az Európai Uniónak és a NATO-nak – ezek után azon vagyunk, hogy minden erőnkkel, vétókkal, szankciók be nem tartásával, különleges zsarolásokkal, a NATO-bővítés ratifikálásának halogatásával, aláássuk mind a két szövetséget. Az már csak hab a tortán, hogy még azt a folyamatosan hangoztatott ígéretet sem tartja be a kormány, hogy nem mi leszünk az utolsók, akik ratifikálják Svédország NATO-tagságát, hiszen a török parlament illetékes bizottsága már megszavazta azt. Eközben állandóan támadjuk az amerikai kormányzatot, az ultrajobbos Heritage Foundation-on keresztül (is) igyekszik a kormány aláásni az amerikai rendszert, elviselhetetlenül durva szavakkal illeti a budapesti amerikai nagykövetet, s persze nyíltan támogatja az amerikai demokráciát sorozatosan veszélyeztető Donald Trumpot. Ugyanakkor Orbánék kiváló kapcsolatokat ápolnak az oroszokkal, amit az is jelképez, hogy az uniós tagországok vezetői közül – egyébként az EU és valamennyi uniós tagállam egyöntetű elítélése mellett – egyedüliként ő találkozott az idén a háborús bűnösnek joggal minősitett Vlagyimir Putyinnal. A magyar kormány mindent megtesz a kínai kapcsolatok további fejlesztéséért is, s olyanokkal működik együtt, mint Robert Fico, Milorad Dodik és Aleksandar Vucic, továbbá számára megtisztelő előadást tart Zürichen, a svájci ultrajobbos Weltwoche meghívására. Arról nem is beszélve, hogy kiváló kapcsolatai vannak a keresztényeknek jóindulattal sem nevezhető diktátorokkal, Törökországtól a Türk Tanácson keresztül a középázsiai önkényuralkodókig.  Ebben a sorban külön említendő szívélyes viszonya Alijevvel, az örmény keresztényeket saját területükről éppen nemrég elüldöző azeri diktátorral, akinek Orbán ebből az alkalomból külön gratulált is a karabahi probléma „gyors megoldásához”. Megjegyzem, eddig úgy tudtam, hogy mi lennénk a kereszténység védőbástyája, a Nyugat ugyanis már nem éppen keresztény... Ennél álságosabb és alantasabb magatartást nehezen tudok elképzelni. És akkor még nem is említettem, hogy Orbán – itt is egyedüliként az uniós miniszterelnökök közül – részt vett a közismerten szélsőjobbos argentin elnök beiktatásán, amelyet napjainkban hatalmas tiltakozások kísérnek. De az argentin látogatás apropóján volt „szerencséje” találkozni a bukott brazil exelnökkel, Bolsonaróval és más szélsőjobbos vezetőkkel, így a spanyol VOX elnökével, Abascallal is. Csak csendben mondom: mindezt aznap, amikor két magyar tudós is Nobel-díjat vett át Stockholmban. Ha már annyira utazhatnékja volt a magyar szellemet szavakban oly egyedülállóra becsülő Orbánnak, vajon miért nem inkább a svéd fővárosba repült, s vett részt a Magyarországnak dicsőséget hozó díjátadó ceremónián?

Az elszabadult hajóágyú kifejezést – amint említette – a gazdaságra is jellemzőnek tartja. Milyen lépések/elmaradt lépések miatt?

Természetesen az effektus megjelenik a gazdaságban is. Az, hogy a magyar gazdaság 2023-ban oda jutott, ahova, az nem egyetlen esztendő, hanem egy bő évtizedes folyamat eredménye. Minden területen leértékelődést, romlást figyelhetünk meg, kezdve az oktatással az egészségügyön, a versenyképességen át a technológiáig. Mindeközben pedig van egy komoly gazdasági megtorpanás is. Az Európai Unióban az észtek után mi vagyunk az egyedüliek a negatív növekedésünkkel. Egyébiránt a hátulról második helyet úgy sikerült produkálni, hogy az idén igen jó éve volt a 2022-ben lesújtó teljesítményt nyújtó mezőgazdaságnak. Ha ez a többlet nem jön be, akkor az észtek mögött utolsók lettünk volna. Egy másik példa: vezetjük az uniós inflációs ranglistát (negatív értelemben) az éves szintén 18 százalékos fogyasztói áremelkedési rátával, ami amúgy a 2023. évi eurozónás átlag háromszorosa. Tavaly még „csak” a 2,5-szerese volt, ami azt jelenti, hogy másutt sokkal jobban tudták kezelni az inflációs nyomást. Igaz, másutt nem hivatkoznak kormányzati szinten unos-untalan a háborús és szankciós inflációra, holott például már csak geopolitikai és történelmi-pszichológiai okok miatt is a baltiakat, a lengyeleket, a románokat sokkal inkább érinti a háború, mint minket, s valamiért ott mégis csak alacsonyabb az infláció, mint nálunk. Nem is beszélve a többi EU-tagról, amelyek mindegyike minden szankciót bevezetett és teljes körűen érvényesít, szemben a kivételeket kapott és vétózó magyar kormánnyal. Ha szankciós infláció lenne, az utóbbi országokban magasabbnak kellene lennie az inflációnak, mint nálunk.

Ezek ismert problémák a magyar gazdaságban, miként az elszálló költségvetés is, ám azért az év végével csak hozott némi könnyebbséget az a december 28-i bejelentés, miszerint megérkezett 300 milliárd forintnyi korábban zárolt, s nemrég felszabadított uniós támogatás Magyarországra. Vagy ez nem oszt, nem szoroz?

Először is, valóban ismert, hogy nem sikerül tartani a többszörösen is megemelt hiánycélt. De! A bajt tetézi, hogy a költségvetési hiány még tovább nő, és annál is magasabb, mint mondják. Ugyanis azok a tételek, a kormány költségvetési kiadásainak az a része, amit uniós pénzekkel kívánnak majd rendbe tenni, az külön számlán van, s ha nem jönnek meg a várt tételek, akkor az jelentősen tovább növeli a GDP-arányos -költségvetési deficitet.

A menet közben beérkezett – már említett – 300 milliárd forintnyi uniós támogatás ezt a csapdát nem iktatja ki?

Annyiban igen, hogy itt korábban elköltött és a magyar költségvetés külön számláján megelőlegezett kiadásokról van szó. De ez a tétel a nemrég felszabadított 10,2 milliárd eurós vagyis 3900 milliárd forintos összeg kevesebb mint nyolc százaléka. A jövő fogja megmutatni, mire, hogyan és milyen hatékonyan tudjuk elkölteni az egyébként több év alatt felhasználható, szigorú célokhoz és feltételekhez kötött pénzt, beleértve a jogállamisági kritériumokat, amelyek alapján bármikor a most felszabadított keretet is ismételten be lehet fagyasztani. Egyébként pedig még ehhez egy megjegyzés: amikor a műsor után a zenekar tagjai megkérdezik, hogy hol a pénz, ami jár, a vezető azt válaszolja, hogy a pénz ugyan jár, de nem jut. Az uniós pénzek részleges felszabadítását pedig az Európai Parlament legkülönbözőbb frakciói nagyon keményen bírálták és számos érvvel támasztották alá, miért alapvetően hibás ennek az összegnek a rendelkezésre bocsátása. Johannes Hahn költségvetési biztos pedig nem is írta alá, az egész Ursula von der Leyen külön bulija volt. Most pedig jut, de nem jár, vagy nem jár és mégis jut. Hogy is van ez?

Térjünk vissza az elszabadult hajóágyú-effektusra a gazdaságban. Van még más is a mai hatalom rovásán – a fentieken túl – ezen a területen?

Van. Például az, hogy a kamatkiadások több mint a duplájára emelkedtek. Ebben persze komoly szerepe van az MNB kamatpolitikájának is, aminek eredményeként a magyarországi kamatok az eurózóna kamatainak a többszörösére rúgnak, ami miatt ugyan az európai és a magyar tőke itt fektet be és keres tisztességes pénzt, s a forint árfolyama viszonylag stabil, de a jegybank az idén mintegy kétezer milliárdos veszteséget termelt. Ezt a mindeddig érvényes gyakorlat alapján a költségvetésből kellene pótolni. Ez pedig az 5,5 százalékra tehető idei költségvetési deficitet azonnal a GDP 8 százalékára repítené. A kormány pedig közölte, hogy majd öt év alatt részletekben megtéríti, de ezt nem kezdi el az idei év költségvetéséből. Nem kevésbé drámai fejlemény, hogy a lakossági fogyasztás olyan mértékben bezuhant Magyarországon, hogy már csak Bulgáriát előzzük meg. Vagy egy másik intő jel: miután pénzszűke van, zároltak háromezer milliárdnyi beruházást – ez pedig majd 2024-ben idézhet elő már ma előre jelezhető súlyos fejlesztési, vállalkozási, termelési és foglalkoztatási problémákat.

A kormány azonban – amúgy a számok alapján méltán – vág vissza a bírálóinak a külföldi működő tőke bevonzás terén elért komoly eredményeket. Önt ez sem hatja meg?

Valóban az elsők vagyunk ezen a téren... vagy inkább, pontosabban a külföldi tőkének adott pénzügyi támogatásokban. Olyan összegeket egyetlen más ország sem ad még a fejlett világ értékeit követő és a hazai vállalatokkal együttműködő, azokat fejlesztő multinacionális vállalatoknak sem. Az említett támogatási összegnek, az 1300 milliárdnak a fele készpénzben nyújtott támogatás, a másik fele pedig a betelepedésükhöz szükséges magyar állami beruházás, utak, víz- és energiahálózat fejlesztése, valamint a munkaerő felkészítése, szakképzése. Ezek után idejön az a tőke, amely nélkülöz minden európai értékrendet. Hogy ne csak a levegőbe beszéljek, mondok példát is erre. Iváncsán a 80 milliárd forint állami támogatással betelepedett koreai befektető nem tud fizetni a magyar beszállítóinak. Az európai normák betartása esetén ezt a gyárat be kellene zárni vagy azonnali csődeljárást kellene kezdeményezni. De nem zárják be. Ugyancsak Iváncsán két halálos baleset történt, környezeti károsodás miatt. A cég kapott egy tízmilliós bírságot, és folytathatta a termelést. Mindez lefordítva nem jelent mást, mint hogy a magyar kormány számára egy magyar élet 5 millió forintot ér. A gyárban dolgozó munkások esetenként tartós és súlyos egészségkárosodása pedig semmit.

Azért támogatást másutt is kapnak a befektetők, és egyéb könnyítéseket is. Valaminek még azért csak kell lennie. Ön szerint mi az a plusz, ami még csábítóbbá teszi a magyar befektetői terepet a külföldiek számára?

Egyrészt sokkal több támogatást kap itt. De „ellenállhatatlan” vonzerő a keletiek számára az is, hogy ez egy uniós ország, ráadásul az egyetlen olyan, ahol fel lehet rúgni a környezetvédelmi szabályokat. Sőt, van, amikor már arra sincs szükség, ugyanis a kormány gyakran stratégiai beruházássá nyilvánítja ezeket a projekteket, s akkor már nincs is szükség környezeti vizsgálatra. A szuverenitás iránti elkötelezettségét oly erőteljesen hangoztató regnáló magyar kormány a retorikájának ellenpéldájaként épphogy szűkíti Magyarország szuverenitását azzal, hogy növeli az ország kitettségét például Oroszország vagy Kína felé. Egy energiaimporttól meghatározó mértékben függő gazdaság normális esetben biztosan nem durván energiaigényes ágazatokat fejleszt. Nem is beszélve a valóban stratégiai fontosságú vízkészletek megóvásáról. De mi nem diverzifikáltunk, és jószerint egyetlen partnertől, az oroszoktól vásárolunk energiahordozót, megjegyzem a gázért már háromszoros árat fizetünk. Vagy ott van a kínai kitettség: idehozzák az akkumulátorgyárat, s mindent vele, berendezést, alapanyagokat, gépeket, alkatrészeket, személyzetet, munkásokat stb. Így azután minimális a hozzáadott értéke, ezzel szemben erősíti az ágazati, a földrajzi és a szerkezeti függőséget, amiből később nagyon nehéz lesz kitörni, nem szólva az általa okozott közvetlen egészség- és környezetkárosodásról,de a környéken lakó emberek egészségének minőségéről sem. Az pedig külön is megér egy misét, hogy ezek a minimális hozzáadott értéket képviselő beruházások mennyire megnövelik az importfüggőséget, hozzájárulnak az egyoldalú exportszerkezet kialakulásához és technológiai függőséget okoznak egy olyan technológia felé, amelyről nem is lehet biztosan tudni, hogy nyerőnek, fenntarthatónak bizonyul-e a kiélezett nemzetközi technológiai versenyben – akár már akkor, amikorra évek múltán beindul(na) a folyamatos termelés.

Sokszor hivatkoznak arra a kormányoldalon, hogy a pénzt nem mástól veszik el ezeknek a beruházásoknak a támogatásához, hanem hitelt is kapnak mellé. Lásd a Budapest-Belgrád vasútvonal kiépítése.

Ha már a hitelnél tartunk. Ez is az elszabadult hajóágyú kategóriájába tartozó terület az Orbán-rezsim regnálása alatt. Emlékezzünk csak! 2021-ben Orbán Viktor kiment Brüsszelbe és hangzatosan azt közölte, hogy Magyarország nem kíván hozzányúlni a minimális kamattal, hosszú távra és az Európai Központi Bank garanciájával számára rendelkezésre álló 9 milliárd eurónyi hitelkerethez, merthogy nem leszünk Brüsszel adósrabszolgái. Az más kérdés, hogy most már kérnénk a hitelt vagy egy jelentős részét, de jogállamisági gondok miatt egyelőre nem tudunk hozzájutni. Nos, Brüsszel helyett Orbán inkább az oroszokhoz és a kínaiakhoz ment pénzért, továbbá legutóbb tíz éves államkötvényeket bocsáttatott ki 5,52 százalékos éves kamattal. Ami pedig az orosz és kínai hiteleket illeti, ismeretlenek a feltételek, mivel azokat titkosították. Ebből is nyilvánvaló, hogy messze nem a nemzetközi pénzpiacon elérhető feltételekkel adták Orbánnak. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy milyen veszélyeket hordoz magában például a kínai függés. Ott vannak erre a nemzetközi tapasztalatok. Sri Lankától Pakisztánon és Afrika több országának pénzügyi csődjén át egészen a közeli Montenegróig. Hosszú a listája a bedőlt kínai beruházásoknak, és nagyon tanulságos az utóéletük. Egy részét a kínaiak átvették saját tulajdonba, másokból egyszerűen kivonultak, és a félkész beruházásokat – mint Montenegróban az autópálya-építést – örökül hagyták az adott országnak, csináljon vele, amit tud…. Kíváncsi vagyok, mi lesz a Budapest-Belgrád vasútvonallal, amelynek az eredeti tervek szerint már 2017-től működnie kellene. Egyelőre csak az eredetileg is igen jelentős beruházási költségek időközben többször megemelt finanszírozása ismert.

A kormány nem így tekint a keleti kapcsolatok ápolására, hanem arra hivatkozik, hogy ezzel a Nyugat célját is szolgálja.

Valóban, azt hangoztatják, hogy konnektivitást akarunk a világ minden részével. S azt is állítják, hogy mi a Nyugatnak Kelet, a Keletnek meg Nyugat vagyunk. Nos, ehhez csak két megjegyzést fűznék. Az egyik, hogy a Nyugatnak nem Kelet, hanem Vadkelet vagyunk. A másik pedig, hogy a Keletnek meg nem Nyugat vagyunk, hiszen az ázsiai vagy akár afrikai lakosságnak az a része, amely a Nyugatról álmodozik, az nem ide, Magyarországra akar jönni, hanem jogállamba, demokráciába, jólétbe és intézményi-jogi biztonságba, oda, ahol a társadalom szolidáris és jövőorientált, ahol kiváló az oktatás és az egészségügy – nos, ebből mi semmit nem tudunk felkínálni. 

Orbánról – éppen a fentiek miatt is – egyre többször, többen és hangosabban állítják, hogy ki akarja vezetni az országot az EU- ból. Ön szerint?

Orbán maga cáfolja ezt, mondván, nem kilépni akarunk onnan, hanem elfoglalni Brüsszelt. Javasolnék némi történelmi visszapillantást. 11 évszázaddal ezelőtt a kalandozó magyarok eljutottak Augsburgig, Merseburgig és Sankt Gallenig – ez félúton van Brüsszeltől. S megkérdezném azt is, vajon mi volt ezeknek a kalandozásoknak a következménye? Jó lenne tanulni a történelmi tapasztalatokból, s jó lenne, ha Orbán és „álmodozói köre” tisztában lenne azzal, hogy nem elfoglalni kell Brüsszelt, s nem a szuverenitást kell növelni, hanem a mozgásterünket. Ennek viszont meghatározó alapja az európai értékrendbe való sikeres beilleszkedés és a gyakorlatilag teljesen lerombolt nemzetközi bizalom helyreállítása – ami nem egyszerű.

  Van bármi tanulság ön szerint, amit le kellene vonni az elszabadult hajóágyú effektus eredményéből/kudarcából?

Jó lenne, ha ezekből 13 év után az EU, az uniós intézmények végre tanulnának. Ugye Orbán a Magyar Külügyi Intézetben a közelmúltban leszögezte, hogy egy olyan nagyra törő országban, mint amilyen Magyarország, a külpolitikai gyeplőt a miniszterelnök kell, hogy fogja. Szerény véleményem szerint immár 13 éve Brüsszelnek, a felvilágosult magyar társadalomnak és az egységes ellenzéknek meg kellett volna ragadnia azt a bizonyos gyeplőt a vadkeleti kalandorral szemben. Jó lenne, ha ez a gyeplő végre visszakerülne a megfelelő kezekbe. Még addig, amíg az egyébként már most jól érzékelhető, a következő generációt vagy generációkat pedig súlyosan terhelő gazdasági, pénzügyi, környezeti, társadalmi, nem utolsósorban pedig mentális károk és következmények kezelhetők. Magyarország történelmileg helyrehozhatatlan zsákutcás jövőjének elkerülése érdekében.