90 éve született Árkus József

Föld S. Péter 2020. november 2. 16:42 2020. nov. 2. 16:42

Tegnap, november elsején lett volna 90 éves Árkus József. A Ludas Matyi egykori főszerkesztője, a Parabola népszerű műsorvezetője, a Népszabadság jegyzetírója, újságíró, humorista. Tíz évig dolgozhattam vele a Ludas szerkesztőségben, 1980 és 1990 között, nála jobb főnököt keveset ismertem.

Tabukat döntögetett a 80-as években a televízióban és az írott sajtóban egyaránt. Nekem és még néhányunknak a szerkesztőségben, nemcsak főnökünk, de barátunk is volt. Az ő működéséhez köthető a Ludas számos legendás címlapja, a többi között az Éljen augusztus 26,50 feliratú rajzzal, ami az akkori árképzésről tartott görbe tükröt az emberek elé. De Árkus idejében kapott zöld utat és jelenhetett meg a lapban a Sonka Magyarország szlogen, és neki köszönhető, hogy megtudhatták az olvasók, hogy Kis sértett járja be Európát. (Utóbbi szlogen akkor született, amikor Jasszer Arafat palesztin vezető, az akkori magyar vezetés jó barátja, európai körútra indult, hogy kontinensünk vezetőinek jóindulatát, valamint nem utolsósorban pénzügyi támogatását elnyerje.)

Árkussal számos alkalommal találkoztunk a szerkesztőségen kívül is. Nem csak a Ludas Fórumoknak nevezett haknikra utaztunk időnként együtt, de Krenner Istvánnal, a Ludas rajzolójával abban a szerencsében is részesülhettünk, hogy időnként legendás tahi „birtokán” is megfordulhattunk. Talán nem mindenki tudja, de Árkus egyik fiatalkori barátja volt Lakatos Ernő, az akkori egypárt agitációs és propaganda osztályának vezetője, akit funkciójának kezdőbetűiből a szakmai köznyelv csak APÓ-ként emlegetett. Lakatosnak is Tahiban volt telke, és amikor csak tehette, a hétvégi szalonnasütésre és borozgatásra átlátogatott Árkushoz. Olyankor értelemszerűen oldottabb volt a hangulat, a nagy hatalmú pártvezér nem a hivatalos szöveget nyomta a társaságnak.

Egy ilyen hétvégi sütögetést, borozgatást követően, a szokásos hétfő délelőtti értekezleten, amely Árkus főszerkesztői szobájában volt, megszólalt a telefon. Lakatos Ernő volt a vonal túlsó végén, aki magából kikelve ordított. Hogy már megint mit írtál a lapodban Józsikám, mit képzelsz magadról, miattad kellett megint a szőnyeg szélére állnom. Finomítottam az elmondottakat, voltak benne négybetűs szavak is szép számmal. Akkoriban még nem voltak kihangosítós telefonok, így Árkus a szoba felé tartotta a kagylót, hogy mi is halljuk a szidalmakat.

Egy idő után Lakatos elvtárs abbahagyta, és Árkus is szóhoz jutott. – Jól van Ernőkém! – mondta a telefonba. – Akkor a hétvégén Tahiban találkozunk.

A szocializmus diszkrét bája – így fogalmaztam meg magamban ezt akkoriban. Én személy szerint is sokat köszönhetek Árkusnak. Ő hívott a Ludashoz, és én, a kezdő hírlapíró, bár nagy megtiszteltetésnek vettem az invitálást, húzódoztam. Az volt a véleményem, hogy humort nem lehet „főállásban” írni. Nekem úgy volt jó,, hogy gazdaságpolitikával foglalkoztam, gyárakba jártam riportokra, nagy emberekkel készítettem interjúkat, és amit nem írhattam meg „komolyba” azt megírtam a Ludasba, szándékom szerint humorosan.

Aztán mégis a laphoz kerültem, mert Árkus „megzsarolt”: Egyszer már hívtalak, mondta, ha most sem jössz, akkor nem hívlak többet. Engem könnyű érvekkel meggyőzni, úgyhogy 1980 decemberében átigazoltam a Ludas Matyihoz.

Félelmeim kezdetben igazolódni látszottak. Kikerültem a természetes közegemből, vagyis, már nem az életből, a valódi világból vittem a témáimat a Ludashoz, hanem a szerkesztőségi íróasztalnál kellett vicces dolgokat kitalálnom. Elbizonytalanodtam. Egy alkalommal nem is írtam az adott héten semmit. Árkus bejött a szobámba – nem berendelt magához, mert az nem az ő stílusa volt – és megkérdezte, hogy mi a baj. Elmondtam neki, hogy itt, a négy fal közé zárva, nem jön az ihlet. Vagy negyedórát beszélgettünk – erről és sok másról – majd azzal köszönt el: ne felejtsd el, az ihletet úgy hívják, hogy határidő.

Azután megbetegedetett. Autózott haza Tahiból, és mint utóbb elmondta, nem látta az út két szélét. Valahogy azért hazaért, azonnal szemészhez ment, de kiderült, hogy nem a szemével van baj. Agydaganata volt. Rövid ideig úgy tűnt, hogy meggyógyul a halálos betegségből, visszatért a szerkesztőségbe, dolgozott.

Amikor Krenner Pistával úgy döntöttünk, hogy otthagyjuk a Ludast és belevágunk életünk addigi legnagyobb szakmai kalandjába, hogy a Kurírnál létrehozzuk az Elefánt című melléklapot (mi neveztük el melléklapnak a szombatonként megjelenő humoros mellékletet), szorongva mentünk elköszönni Árkushoz. Tudtuk, hogy kedvel bennünket, s féltünk, hogy rosszul esik neki, amiért elhagyjuk az általa vezetett szerkesztőséget.

Ő azonban megértőnek mutatkozott. Igazatok van fiúk, fiatalok vagytok, kezdjetek valami újba, mondta. Majd arról kezdett beszélni, hogy amióta megbetegedett, már nem tartja annyira fontosnak, ami a parlamentben történik. Kis percemberek rohangásznak, mondta, de ez már nem izgat annyira, mint korábban.

Szomorúan távoztunk Árkustól. Volt bennünk megkönnyebbülés, hogy nem cserbenhagyásként értékelte távozásunkat, de rossz érzés volt látnunk, hogy egy ember, akinek mindene volt a közélet, letett arról, hogy ezzel foglalkozzon.

Ez volt az utolsó találkozásom Árkussal. Kiváló újságíró, nagyszerű ember volt.

 



Hírklikk

Támogasd a munkánkat, hogy egyre több tényfeltáró anyaggal, izgalmas riportokkal tartsunk ellent a kormányzati propagandának.

Támogatom
Támogatom