A bátorság és a civil kurázsi példája az Egységes Diákfront és a Tanítanék Mozgalom

Bevezetőjében arra kérte a jelenlévőket, hogy „a továbbiakban tegeződve szólítsuk meg egymást: a jelen lévő tanárok, pedagógusok ugyanis mind kollégák, akkor hát hogyne tegeződnénk, a jelen lévő diákokat pedig egy másik minőségben érzem és tartom kollégáknak: abban, ahogy közösen, együttesen, naponta visszük a bőrünket a vásárra, naponta kiállva bátran az elveinkért, nem gyáván meghunyászkodva, s naponta fellépve a brutálisan nyomuló hatalommal szemben.”

Gábor György a beszédet így folytatta: „különös fintora a sorsnak, hogy néhány nappal a hátunk mögötti a gyilkos, barbár, terrorista támadással, amely a nyugati, vagy másképp fogalmazva, a zsidó-keresztény civilizáció alapértékeit vette célba, most én e helyütt ugyancsak a nyugati civilizációnk elleni támadásról és annak elkötelezett védelméről, a mellette való kiállásról szeretnék néhány szót szólni. 

Mert ti, kedves kollégák, nem pusztán az oktatás szabadsága és a tanuláshoz való jog mellett álltok ki, valamint az oktatás alapját képező autonómia mellett, a tanszabadságért, azért, hogy ne az autoriter, diktatórikus rendszer indoktrinált egyencselédei hagyják el az iskolákat, hanem kompetens, vitákban, polémiákban edződött, a kritikai gondolkodás minden elemét elsajátított, önálló véleménnyel rendelkező fiatalok, akik a legfelsőbb politikai szándékkal, akarattal és kívánalommal ellentétben, ne pusztán a rendszert kiszolgáló alkatrészek legyenek, hanem a nemzetközi munkaerőpiacon helyüket megálló felkészült és versenyképes, tájékozott és további tájékozódásra képes autonóm személyek. 

Ti a nyugati civilizáció alapjaiért harcoltok, s ez minden túlzás nélkül leszögezhető. Ugyanis ennek a civilizációnak az alapjait rakta le egyfelől az a zsidó tradíció, amely felismerve a tudás generációról generációra öröklött és továbbadott erejét, elsőként a történelemben úgy határozott, hogy a gyermeknek öt éves korában be kell ülnie az iskolapadba, hogy megtanulja az olvasást és a betűvetést. Hogy majd az olvasás és az írás képessége által megszerzett tudásával értelmezhesse a világot, az embert, a történelmet, a morált, s a közös tudás foglalatait, a könyveket, s értse meg, hogy a logikusan felépített érvek és ellenérvek nem oltják ki egymást, hanem differenciáltabbá teszik az igazság látványát. S végül meg kellett tanulniuk, hogy egy-egy generáció megszerzett tudását tovább kell adni a következő generáció számára, „és add tudtára a te fiadnak” – írja a Héber Biblia (2Mózes 13,8), hogy a hozzájuk eljutott ismereteket ők is tovább gyarapíthassák és továbbadhassák. Ezt hívták a hagyomány láncolatának, héberül salselet ha-kabbalának, amelynek megszűnte a világ fennmaradásának végét jelentené. 

De a nyugati, zsidó-keresztény civilizáció alapjaihoz járult hozzá a görög filozófusok által megalapított iskolarendszer zseniális felismerése, hogy tudniillik a tudás a folyamatos diszkussziókban, polémiákban, a mindenre való rákérdezés lehetőségében és szabadságában képes csak megfoganni. Szókratész, az egyik legnagyobb görög mester és bölcselő nem a saját maga által tudott és mindenki mástól elvárt és megkövetelt tételek visszamondását tekintette a követendő oktatási formának, hanem azt a módot, ahol a tanítványait a folyamatos kérdéseivel, s a tanítványoknak a mester kérdéseire adott válaszaival igyekezett rávezetni a keresett igazságra. Vagyis a tanítvány dolga nem a mester szavainak kritikátlan visszaöklendezése volt, hanem a tanítványnak feltett kérdésekre adott feleletek nyomán, a mester útmutatását igénybe véve, saját erőből rájönni a keresett igazságra. 

És ennek a civilizációnak az egyik legmeghatározóbb és legjellegzetesebb erejét, az oktatás egészen speciális formáját, az egyetemet, vagyis az univerzitas (egyetemesség) intézményét hozta létre a középkori kereszténység. A XII-XIII. században létrejött oktatási és tudományos közösségek hatalmas és máig meghatározó felismerése volt, hogy bárki legyen is az intézmény fenntartója, kizárólag az egyetemen meghonosodott és gyakorolt autonómia alapján jöhet létre hasznos és eredményes oktatás és fejlett, naprakész tudományos-kutatási tevékenység. Autonómia nélkül ugyanis sem oktatni, sem tudományt művelni nem lehetséges: mind az oktatás, mind a tudomány a szabad, semmilyen felsőbb hatóságtól vagy instanciától nem függő vagy attól nem befolyásolt gyakorlata hozhatja meg az eredményeket, semmi más. És csak zárójelben mondom: természetesen a középkorban is voltak kísérletek arra, hogy az egyes egyetemek autonómiáját korlátozzák, s a fenntartó támogatásától függővé tegyék. Ám elégedetten jelenthetem, hogy minden ilyen kísérlet hamar csődöt mondott: a tanárok és a diákok együtt vonultak ki az érintett egyetemről, s költöztek át egy másik intézménybe, amely tárt karokkal várta az egyetemi polgárokat. Hiszen pontosan tudták: az egyetemmel a tudás költözik a városba, gyarapítva a közös lakóhely szellemi gazdagságát és hírnevét, no meg természetesen a pénz, a kereskedelem és a forgalom, hiszen a városba költözött oktatóknak és diákoknak lakniuk kellett, étkezniük kellett, kulturálódniuk és szórakozniuk kellett, ami mind-mind a város és a városi polgárok bevételeit gyarapította. 

A fenti három példát arra szántam, hogy jelezzem: akik az oktatás és az iskolarendszer jobbításáért tevékenykednek, azok a legnemesebb hagyományoknak megfelelően, az európai civilizáció megőrzésén, továbbadásán és gazdagodásán munkálkodnak, vagyis köszönet és elismerés illeti őket. Ám azok, akik az oktatást és az iskolarendszert kizárólag saját hatalmi érdekeik, visszataszító, nagyképű gőgjük, pofátlan arroganciájuk, ellentmondást nem tűrő diktátumaik és kínosan nevetséges, egyben felfoghatatlanul kártékony ostobaságaik terepének tekintik, azok a nyugati, zsidó-keresztény civilizáció ellen követnek el merényletet, annak alapjait verve szét, akár tisztában vannak mindezzel, akár nem.

És még valamit szeretnék leginkább nem is nektek, hiszen ezt ti mindannyiunknál jobban tudjátok, hanem mindazoknak elmondani, akik nagy rokonszenvvel, elismeréssel és őszinte hálával figyelik valamennyiünkért való tevékenységeteket, munkálkodásotokat. Azt, hogy ti valamennyien, tanárok és diákok mindannyiunk mesterei vagytok, s mi valamennyien a ti tanítványaitok, ugyanis amit tesztek, az példázat valamennyiünk számára: a bátorság, a civil kurázsi, a közösségért való cselekedet példázata, amely legalább annyira ráfér erre az országra, mint az ábécé vagy a szorzótábla elsajátítása.

Köszönet és elismerés jár nektek ezért a munkátokért!

Végezetül engedjetek meg egy személyes megjegyzést: az elmúlt hónapok egyik legfájdalmasabb élménye volt számomra annak megtapasztalása, ahogy az egyetemek, az egyetemek oktatói és hallgatói – tisztelet a kevés kivételnek – csodás és bátor küzdelmetekben a legelemibb szolidaritást mellőzve, magatokra hagytak benneteket. Engem senki sem hatalmazott föl erre, de ismerve sok kollégát, egyetemi oktatót, akik – s erről itt biztosíthatlak benneteket – töretlen szimpátiával és elismeréssel követik a harcotokat, az ő nevükben bocsánatot kérek mindannyiótoktól.”