A belpolitika nagy kérdései a fideszes rendezvényeken
Amikor még a Fidesz alig volt nagyobb egy középpártnál, már idejekorán felmérte, hogy egyetlen útja van, ha nagypárttá akar válni: rengeteg energiát befektetve, úgy kell alakítania a politikáját, hogy széles alapokra épülő néppárttá váljon. Így idézte fel a '90-es éveket a Hírklikknek Zsiga Bulcsú, a Méltányosság Politikaelemző Központ kutatója, amikor napjaink fideszes rendezvényeiről beszélgettünk. Az Alaptörvény vonaton, a Fidesz választási győzelmi terve egy vitorláson készült. A miniszterelnök már ott, melegében meg is mutatta: az asztalon a jól ismert öreg Nokia telefonja mellett egy tablet látható, rajta a „Győzelmi terv 2026” felirat, meg egy nemzeti színekben díszelgő hímoroszlán fara. A tihanyi Tranzit Fesztiválon – az ország legfideszesebb politikai rendezvényén – a politikai hátország megerősítése, a belső szövetségek építése és a választási üzenetek cizellálása volt a cél. Aztán egy másik befolyásos csapat elzarándokolt Kötcsére, ahol minden évben a pártalapítvány szervez stratégiai jelentőségű találkozót. A „főnök” ott szokta meghatározni a kormányzat aktuális politikai irányvonalát, és megbízható, szűk körben megosztja majd a választási stratégia elképzeléseit a NER szellemi és gazdasági elitjével is.
Mindkét rendezvényt stratégiai platformként tartják számon. A Tranzit főként a politikai közeg és aktivista bázis mozgósítását szolgálja, míg a kötcsei pikniken az elit köreiben dőlnek el a kampány fő irányai. Ön is így látja?
A jelenlegi politikai helyzetben nem látnám sok értelmét a találgatásoknak, úgy gondolom a nagyobb folyamatokból érdemes kiindulni. Vitatkoznék azzal az értékeléssel, hogy a Tranzit elsősorban a mozgósításról szólt, én inkább azt olvastam ki a nyilvánosságra került, ott elhangzott előadásokból, hogy a pódiumon megszólalók a Fidesz politikájának legfontosabb és legalapvetőbb kérdéséről beszéltek. Nevezetesen: mi a teendő? Melyek azok a stratégiák, eszmék, gondolatok, amelyek a következő hónapokban meghatározzák majd a politikusok cselekvését. Amikor elemezzük a különböző felszólalásokat, akkor gyakran elfeledkezünk arról, hogy minden mondatnak súlya van. A kormánypárt ideológiai koncepcióját lépésről-lépésre előttünk bontogatják. Én a Tranzitot elsősorban egy ilyen jellegű eseménynek tartom. Ha egyenként nézzük a szereplők mondanivalóját, gyakorlatilag nagyon fontos nemzetstratégiai és társadalmi kérdéseket fejtettek ki. Példaként említeném Orbán Balázs és Szent-Iványi István beszélgetését, amiben nagyon élesen kiütközött a Fidesz ideológusának és az SZDSZ egykori alapítójának egymástól élesen eltérő felfogása nemzetstratégiai kérdésekben. Ha Rogán vagy Lázár ült fel a pulpitusra, az ő mondandójuk is a helyzet értékelése volt, természetesen egy másik aspektusból.
Rogán egyenesen azt mondta, aki a Fidesz ellen szavaz, egyenesen önmaga ellen teszi. Nem túlzás ez?
Rogán Antal a kormány családtámogató közpolitikai lépéseinek jelentőségét – a Fidesztől nem idegen módon – nemzetközi politikai kontextusba helyezte. Beleépítette abba a narratívába, amely szerint a külföld állandóan támadja a magyar modellt, illetve az úgynevezett munkaalapú társadalom vívmányait. Erre hozta fel már-már történelminek tekinthető párhuzamként a 2002-es kormányváltást, amely traumatikus élmény volt a Fidesz számára, hiszen alapvetően jó gazdasági eredmények mellett váltottak kormányt a magyar emberek. Érvelése szerint a Medgyessy-kormány ugyanazt a nyugatias liberális politikát képviselte kormányon, mint amit Magyar Péter követne, ha nyerne 2026-ban. Ezzel a miniszter a 2026-os választás tétjévé az szja-kedvezmények, a rezsicsökkentés, az Otthon Start Program megvédését tette. Aki a jobboldalra szavaz, az megvédi a kedvezményeket, aki pedig a Tisza Pártra, az a megszorításokra teszi le a voksát. Ez egy logikus stratégia, hiszen el akarja terelni a figyelmet azokról az ügyekről, amelyek ártanak a Fidesz újraválasztásának. Minden pártnak vannak olyan ügyei, amelyek szimpatikusak a társadalom többségének. 2026-ban a fő kérdés az lesz, hogy mire fognak emlékezni azok a szavazók, akik bizonytalanok és még nem tudják, hogy kire voksoljanak. A Fidesz elkezdte beárazni az esetleges kormányváltást, az a cél, hogy az emberek számára túl nagy legyen a változás gazdasági kockázata és a többség ne akarjon az „érdekei ellen” szavazni.
Amikor a fideszes politikusok felállítanak egy diagnózist, akkor mindjárt a teendőt is hozzáteszik.
Mert ennek hagyománya van. Amikor még a Fidesz alig volt nagyobb egy középpártnál, már idejekorán felmérte, hogy egyetlen útja van, ha nagy párttá akar válni: rengeteg energiát befektetve, úgy kell alakítania a politikáját, hogy széles alapokra épülő néppárttá váljon. Mi kellett ehhez? Ideológia. Felmérték, hogy a rendszerváltás liberális hegemóniája felett eljárt az idő, ezért már a '90-es évek közepétől kezdődően, és később a 2000-es években is, tudatosan igyekeztek megfogalmazni, hogy mit gondolnak a demokráciáról, Magyarország helyéről a nagyvilágban. Igazából ezek a mai események elsősorban azért lehetnek érdekesek, hogy össze lehessen vetni ennek a folyamatnak minden állomását azzal, ahogyan a következő, eléggé kritikus választási periódusnak nekivágnak.
Akkor az idei Tranzit is csak egy volt a szokásos politikai rendezvények közül?
Mit jelent ebben a helyzetben a „szokásos politikai rendezvény”? A Fidesz politikájának sarokköve, hogy fenn kell tartani a 2010 óta folyamatosan megőrzött dominanciájukat. Azt az érzést kell táplálniuk, hogy a párt és a kormány soraiban minden rendben van. Mindenki teszi a dolgát, náluk nincs semmi látnivaló. Lázár ezt látványosan meg is erősítette. Felröppent a hír, hogy talán a választás előtt majd bejelentkezik a miniszterelnök helyére. Ezt az ellenzék időnként azzal az utalással hozta szóba, hogy érzékeltessen bizonyos belső feszültségeket. Amikor Tihanyban egyenesen rákérdeztek, Lázár cáfolt. Azt mondta: nincs ilyen ambíciója, a „Fideszben foglalt az a szék.” Odáig is elment, hogy kimondja, szerinte a pártja stabil, kormányzati tapasztalataik pedig előnyt jelentenek az ellenzékkel szemben. „A Fidesznél csak a Fidesz lehet jobb”, és – erősítve a belső egység és a vezetés iránti töretlen bizalmat – hozzátette: ha kell, „a főnök rendet fog tenni.”
Aki ezt hallgatja, azt gondolhatja, a liberálisoknak esélyük sem lehet.
Abban igazuk van a fideszeseknek, hogy a korábbi ellenzéki pártok nem végezték el azt a fontos önépítési munkát, amit én is említettem. 2010 óta nem pozlcionálták újra önmagukat. Pedig ideje lett volna kissé leporolni a választók fejében a liberális politika céljairól alkotott képet. Nem akartak és nem is tudtak megújulni. Nem akarnak új gondolatokat, új kontextust behozni a közbeszédbe. Számukra a legfontosabb kérdés még ma is az, hogy kik és hányan legyenek a következő választáson az egyéni képviselőjelöltek? Pedig a választási küzdelemben legalább olyan fontos volna elmondani, hogy mit gondolnak a politikáról, az mennyire áll össze egy egységes nemzetvízióvá.
Ezt még a Tisza esetében sem nagyon látni.
Magyar Péter minden alkalommal elmondja, hogy ő, személy szerint, miként viszonyul a Fidesz által képviselt országképhez, de még adós azzal, hogy valamennyire egységbe foglalja a maga világképét mind hazai, mind nemzetközi szinten. Van benne egy olyan elemi indulat, ami népszerű lehet az ellenzéki szavazók körében, amihez még csatlakozhatnak olyanok is a Fidesz soraiból, akik mondjuk nem szimpatizáltak különösebben az ellenzékkel, de most nem érzik annyira jól magukat a kormánypárt soraiban sem. Ahhoz, hogy hosszú távon fel tudja venni a versenyt a Fidesszel, még jó néhány alapvető kérdésre, például a kormányzó képesség bemutatására is választ kell adnia. Valamiféle egységes világképpel kellene kiállnia a leendő választói elé. Csak ez tehetné hosszú távon versenyképessé a Tisza Pártot, különben könnyen visszatérhet a mostani domináns párt a hatalomba.
