A diplomata-rocker avagy a rocker-diplomata komoly üzenete

15 év 15 koncert – ez valljuk be, nem annyira sűrű program. És a zenekar, a Coalition of the Willing mégis ismert és elismert a washingtoni társadalmi életében, sőt, azon túl is. Voltak és vannak médiamegjelenéseik is, köztük a legnevesebb amerikai lapokban is. Igaz, a koncertfelvételek tanulsága szerint valóban jól nyomják, ez azonban még nem feltétlenül indokolja ismertségüket. Ön szerint mi annak az oka?

A zenekar egyrészt valóban unikális, nagyon sajátos az összetétele és a létrejöttének története. Nincs még egy ilyen Amerikában. Másrészt a zenekar azt hiszem tisztességesen játszik. Egyszer ugyanis meg lehet úszni a jópofizást, de ha nem játszanánk megfelelő színvonalon, akkor többet nem hívnának minket sehova. Nem visszük túlzásba, ritkán játszunk, nem kopunk el. S nyilvánvalóan nagyon fontos szerepet játszik az ismertségünkben, hogy van egy nagyon neves zenész is az együttesünkben: Jeff „Skunk” Baxter, az ötven valaha élt legnagyobb amerikai gitárosok egyike, aki korábban a Steely Dan és a Doobie Brothers tagjaként játszott, de pályája kezdetén Jimmy Hendrix első zenekarának, a Jimmy James and the Blue Flames basszusgitárosa volt. Később olyan zenészekkel játszott, mint B.B. King, Stevie Ray Vaughan, Eric Clapton, Barbra Streisand, Donna Summers vagy éppen Elton John. Csak csendben jegyzem meg, hogy nagyon büszke vagyok arra, hogy a számomra az egyik leginkonikusabb és legfantasztikusabb amerikai gitárossal állhatok egy színpadon. Aki nem mellesleg manapság az egyik legkeresettebb biztonságpolitikai szakértő Washingtonban. Az, hogy ő velünk játszik, komolyságot ad a bandának.

Gondolom az meg külön pikantériát, hogy a megalapításakor Ön Magyarország aktív washingtoni nagykövete volt.

Ez nem csak érdekes volt, amire felkapták fejüket az emberek, hanem az amerikaiak felé ráadásul nagyon fontos üzenetet is közvetített: azt, hogy a rock zene nekünk Kelet-Európában, azon belül Magyarországon ugyanolyan fontos volt és marad, mint az ő számukra. Ez talán manapság is jelzésértékű üzenet, hiszen divattá vált utálni Amerikát.

Azért Ön nem csak zenekart alapított, volt ott még sok más olyan húzása, amely nem igazán illik a merev diplomáciai világba. Például a fellépései országos talk-showk-ban a „Chuck Norris alias Colbert híd” kapcsán.

Valóban sok minden csináltunk. Persze, ha csak a zene és az ilyen gegek lettek volna, amit nagykövetként csináltam, akkor kiröhögtek volna. A rockbanda alapítását, a talk show szerepléseket csak úgy lehetett "megúszni", hogy diplomataként becsülettel elvégeztem a  dolgomat.

Miért volt annyira fontos a zene? Hiszen, ha jó tudom a Coalition of the Willing előtt már Brüsszelben, NATO-nagykövetként is volt egy hasonló próbálkozása, bár az a zenekar végül „nem futott be”.

Igen, Brüsszelben is volt már egy – hogy úgy mondjam – garázszenekarom az akkori amerikai nagykövettel, ahol elszórakozgattunk, de soha nem léptünk fel.  A washingtoni banda azonban egy rendes zenekar. A zene számomra nagyon fontos. Már csak azért is, mert volt egy olyan időszaka az életemnek, amikor inkább talán rockzenész szerettem volna lenni. A hatvanas években a Lila Generátor nevű együttesemben  játszottam, felléptünk az E-Klubban, az Omega előzenekaraként. A zene, a rockzene nem csak egy poén számomra, az életem szerves része. Ma sem telik el egyetlen nap sem, hogy ne fognám kezembe a gitáromat és ne játszanék.

Egyedül? Vagy a zenekarral gyakorol?

Jobbára egyedül. A zenekar minden tagja egyedül gyakorol, s csak a koncertek előtt ülünk össze közös gyakorlásra. Néha lemegyek az Adam's Morgan szórakozónegyedbe  a Madam's Organ blues klubba és beszállok egy pár szám erejéig. Bobby Parker, az egyik legnagyobb blues király is gyakran lépett fel ott.

Visszatérve a zenekarra, legutóbb az idén júniusban adtak koncertet, amelyről egyébként a világhálón is fellelhető több videó. Mikor, milyen célokból, célokért adnak koncertet, amikor nagy ritkán adnak?

Az egyik sajátosságunk, hogy csak jótékonysági koncerteken lépünk fel. Volt, hogy rákellenes szervezeteknek gyűjtöttünk, felléptünk az itteni legnagyobb katonai kórházban, játszottunk az indonéziai cumani áldozatainak megsegítéséért, taposóakna ellen küzdő szervezeteknek, stb. Ahhoz, hogy ebben eredményesek legyünk, persze az is kellett, hogy elismerjenek minket. A zenekar számára az volt a legnagyobb kihívás, hogy ne csak gitározó nagykövetként és politikusként,  szakértőként foglalkozzanak velünk, hanem vegyenek bennünket komolyan zenészként is. Talán ez a legnagyobb érdemünk, hogy az együttes volt és van olyan jó, hogy ne csupán azért nézzenek meg minket, mert fontos kormányzati emberek játszanak benne. Sok fontos visszajelzést kaptunk, az egyik legjópofábbat Barbara Bushtól, aki – amikor id. George Bush elnök tiszteletére adtunk koncertet Kennebunkportban, akkor odajött hozzám és azt mondta: „Nagykövet úr, én még életemben nem voltam rockkoncerten, de tetszik”.

Persze az is fontos, hogy érdekes a zenekar összetétele, a már említett Jeff Baxteren túl is.

A gitárosaink Baxter és jómagam mellett Dan Poneman Lincoln Bloomfield, a dobosunk Dan McDermott. Talán furcsa a zenekar összetétele: Poneman Bill Clinton nemzetbiztonsági tanácsadójaként dolgozott majd helyettes miniszter lett Obama alatt; Bloomfield Ronald Reagan és a két Bush adminisztráció idején töltött be magas rangú pozíciót: külügyi államtitkár volt a George W. Bush-érában. McDermot a Visa alelnöke volt. És akkor van ez a magyar, aki pofátlanul és nagy élvezettel játszik amerikaiaknak rockzenét. Ez azért is fontos, mert ténylegesen lehet minket washingtoni rockzenekarnak nevezni, hiszen valamennyien jócskán beágyazódunk a washingtoni közéletbe – az együttestől függetlenül is.

Honnan a név?

A Coalition of the Willing  – ha emlékszik – az iraki háborút megelőzően azon országok csoportja volt, amelyek egy ad hoc koalícióba tömörültek kiállva az USA iraki beavatkozása mellett. Egyébként megalakulásunkkor, 2004-ben egyáltalán nem gondoltam és terveztem, hogy bármiféle ismertségre teszünk majd szert. Csak azt szerettem volna, hogy Amerikában élve is játszhassak rockzenét. Nem gondoltam, hogy komollyá válik, azt meg különösen nem, hogy 14-15 év múlva az együttes még mindig aktív lesz. De nemes cél érdekében most is összeállunk, ahogy tettük azt az idén nyáron is. Erre a washingtoni brit nagykövet, Sir Kim Darroch kért fel minket, amikor egy nagyobb társaság számára akart rendezni egy jótékonysági koncertet a Harry herceg által támogatott Invictus Games, a „Legyőzhetetlenek játéka”, vagyis háborús veterán sportolóknak rendezett játékok támogatására. Mintegy 350 ember jelent meg, a bevételt teljes egészében Harry herceg alapítványa kapta. Nagyon készültünk erre a koncertre, már csak azért is, mert a nagykövet nagyon ért a rockzenéhez, nagy Beatles, Steely Dan és  Doobie Brothers rajongó, s számunkra fontos volt, hogy ne csak az amerikai, hanem az angol rock előtt is tisztelegjünk. A koncert jelentős részében a hatvanas évekhez nyúltunk vissza, volt Beatles, Rolling Stones, Yardbirds. Az első szám, amit játszottunk azonban egy Johnny Rivers szám volt, a Secret Agent Man (A Titkosügynök). Sötét szemüvegben! Persze nem véletlenül: számos volt CIA igazgató,  valamint a nemzetbiztonsági tanács, illetve a National Intelligence Council, a hírszerzési hatóság jelenlegi és volt vezetői is megjelentek. Számomra azonban ez tisztelgés is volt Barta Tamás, egykori példaképem előtt, akitől gitárosként nagyon sokat tanultam és akit emberként is nagyon szerettem, s akivel megtiszteltetés volt, hogy egy lemezen is játszhattam még 1971-ben.  Tamás, már itt Amerikában Johnny Rivers zenekarában is játszott.

A zenekar nevére visszatérve: szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy azoknak a koalíciója, akik önként csatlakoznak. Habár a műfajuk rockbandaként nem a politikacsinálás, mégis óhatatlanok a politikai asszociációk. Számomra a legfontosabb az, hogy együtt zenélnek, azaz együtt- működnek a politikai palettán elvben egymástól távol elhelyezkedő emberek. Mert hogy a nemes cél lenne a legfontosabb az Önök számára?

Valóban, a tagok között vannak szemléletbeli különbségek, mint említettem, vannak demokrata-és republikánus pártiak, van, aki támogatta az iraki háborút, van, aki nem, van, aki Bush mögött állt, vannak Clinton és Obama hívek. Óhatatlanul szóba kerül sok minden közöttünk, s természetesek a viták, néha ezek keményebbek is, de azt valljuk, hogy kulturáltan kell és meg is lehet beszélni a különbségeket, álláspontokat. Az meg különösen fontos, hogy akkordokon, szólókon és harmóniákon többet veszekszünk mint politikán. Mi, a „kétpárti” azaz pártokon átívelő együttműködés hívei vagyunk, s egyöntetűen úgy látjuk, hogy a megosztottság sehova nem vezet. Nem a különbségekre fókuszálunk, hanem a közös üzenetünkre: nem számít, hogy republikánus vagy demokrata az ember, együtt jól megférnek egymás mellett, ha megvan rá a szándék. Ezt egyetlen "belga"-ként, középen lecövekelve, nagyon élvezem. Szerintem ez egy nagyon komoly üzenet napjainkban. Napjainkban különösen.

Szerző: N. Vadász Zsuzsa