A Fidesz pofátlan, képmutató „ünnepi” nyilatkozata

A napirendi javaslat szerint, a parlament május 2-án „ünnepi ülésen” fogadja el a hatalom önmagát „felszentelő”, amolyan döbrögis vagy Pomádé királyos öntudattal teli nyilatkozatát. Gondolom, az ellenzék nem adja magát ehhez a pimasz komédiához. De nagy kérdés, hogy mit tehet e nyilatkozat ellen.

Mert valamit tennie kellene, hiszen ez a pofátlanság akár alkalom is lehetne arra, hogy lezárja a vereségek korszakát, ami a szimbolikus politizálást illeti. Azt a korszakot, amely történelmünkben valószínűleg a címer-vitával kezdődött – hiszen nehéz is volna Kossuth-címeres Magyar Köztársaságot Orbániának elképzelni…  A nyilatkozat tárgyalása alkalom lehetne mérleg készítésére is: szembesíteni lehetne az ünnepi pózba merevült Fideszt az általa elkövetett aljasságok sokaságával. Az ellenzéknek „mindössze” összehangoltan, közösen kellene képviselnie a magyar társadalom demokratikus, polgári, világi – egyetlen szóval kifejezve: köztársasági – hagyományait. De ez önmagában sem olyan könnyű feladat a mai ellenzéknek a maga törékeny „egységében” – hát még a nyilatkozat „tárgyalásának” módját is figyelembe véve…

A napirendi javaslat szerint, egyórás „vitát” terveznek, vagy talán csak 20-30 perceset. Persze, ha a nyilatkozat mögött közös álláspont, közös társadalom- és történelem-felfogás volna, ennyi idő tán elég is lehetne. Bár, ha meggondolom, konszenzusos javaslat alapján, alighanem hosszabban ünnepelnék az első szabadon választott országgyűlés ülésének napját, és önmagukat is…

„Természetesen” konszenzusról – legalábbis remélem! – szó sincs. Ha a Fidesz nem tekintené önmagát a nemzettel azonosnak, pártgyűlésen fogadnák el a nyilatkozatot… Pontosabban: meg sem fogalmazták volna…

De a parlamenttel akarják elfogadtatni – és persze meg is teszik, mintegy a nemzet nevében. Azok „ünneplik” a népképviseleti rendszer visszaállításának napját, akik mindent megtettek e rendszer szétveréséért, földig rombolásáért..!

Tartuffe-i komédia…

Normális vitában persze sok mindent el lehetne mondani a Fidesz tetteiből: a fékek és ellensúlyok rendszerének leépítését, a demokrácia Patyomkin-falainak tessék-lássék megtartását, közben alaptörvényezést, az alkotmánybíróság és gyakorlatilag az egész állam megszállását, foglyul ejtését… És persze az elesettek, a szegények kigúnyolását, társadalmi csoportok egymásnak ugrasztását; az egészségügy lerohasztását, az oktatás hibbant központosítását, lezüllesztését… A választásokat manipuláló, Európában páratlan és szégyenletes kormányzati terrormédia kiépítését, a „közmédia”, az MTI totális elbitorlását; az egymást követő, náci-nyilas-bolsevik minták alapján fölépített rasszista uszításokat, hecckampányokat.

És persze azt az „eredeti felhalmozást”, a minden képzeletet megszégyenítő lopást és rablást, amelynek nyertesei a tág értelemben fölfogott Orbán-család tagjai.

Az ellenzék nyilván megpróbálhatná módosíttatni a napirendi javaslatot, hogy lehessen vitatkozni, de sok esélyt erre én azért nem adnék. Egyáltalán: vitára sem lesz lehetőség: Áder beszél majd valamit – istenem, mennyire hiányzik! –, aztán szavaznak.

Hát legalább itt essék néhány szó ama nyilatkozatról.

Már az első mondat hazugsággal terhes:

Az Országgyűlés tisztelettel emlékezik meg az ország állami önrendelkezése 1944. március tizenkilencedikén történt elvesztését követő, első szabadon választott népképviselet 1990. május másodiki megalakulásáról, amely – Alaptörvényünk szerint – hazánk új demokráciájának és alkotmányos rendjének kezdete.

Nos, a németek „testvéri segítségnyújtása” nem eredményezett olyan mértékű önrendelkezés-vesztést, amely mintegy felmenthetné a magyar államot és a magyar társadalom jelentős részét az általa elkövetett rémségek alól. Az a barbárság, amelyet a Horthy-rendszer fölnevelt, sajnálatosan akadálytalanul, a németeket is meglepve üzemelhetett – hiába is hazudja el ezt a tényt a Szabadság téri gyalázatos emlékmű is. 

De „Alaptörvényünk” sincs, legföljebb a Fidesz alaptörvénye… Az kötelezheti valamelyest például azokat, akik arra esküdöztek – bár a Fidesz-frakció magatartásán ez egyáltalán nem látszik. „Alaptörvényünk” érvényessége jogilag is több mint kérdéses, politikailag pedig abszolút elfogadhatatlan – még akkor is, ha a benne szereplő bárgyúságoktól nagyvonalúan eltekintünk.

Hálával emlékezünk a nemzetiszocialista, illetve a kommunista diktatúra és az idegen megszállás ellen küzdő, és a vértanúságot is vállaló honfitársainkra…

A „nemzetiszocialista”és a „kommunista diktatúra” ilyetén együtt emlegetése a hazai szélsőjobb kedvenc szokása: arra jó, hogy relativizálja főleg a náci-nyilas, de akár a kommunista diktatúra bűneit is.

A hazudozás, a hablatyolás pedig folytatódik:

A kommunisták több mint négy évtizednyi uralma során lepusztított, elszegényített, súlyos adósságokkal terhelt és szellemileg, lelkileg is megnyomorított ország helyreállítása történelmi súlyú kihívás elé állította az új törvényhozás tagjait.

Nos, ami a kommunisták előtti Magyarországot illeti, csak két irodalmi alkotást ajánlok a nyilatkozatot megfogalmazók és elfogadók figyelmébe: Illyés Gyula Puszták népe és Móricz Zsigmond Rokonok című könyvét. Bár mintha a fideszes Döbrögik ismernék és alkotón alkalmaznák mindkét mű tanulságait…

Brutális hazugság a „kommunisták több mint négy évtizednyi uralmának” egyetlen, nemzetnyomorító egységként való bemutatása. Persze, a társadalom jelentős része nem emlékszik ama időkre, de azért vannak még itt idősebbek is…

Én leszek az utolsó, aki mentegetni akarná a Kádár-rendszert, Rákosiéról nem is szólva. Volt annyi bűne mindegyiknek, hogy azért némi tárgyilagosságot is megengedjünk magunknak…

1968 nevezetes év volt, tisztán belpolitikai szempontból is. Bár a prágai tavasz eltiprásában való részvételünk lemoshatatlan szégyen, ám a közben elindult új gazdasági mechanizmus mintegy évtizednyi föllendülést hozott – gazdasági és kulturális értelemben is. Ez akkor is igaz, ha számon tartjuk a hatalom elnyomó vagy „csak” korlátozó intézkedéseit: azokat, amelyek a nyolcvanas évek végéig kifejezték a rezsim hol nyíltabban, hol rejtettebben megmutatkozó diktatórikus jellegét. Ám a tény tény marad: az a nagyjából tíz év a magyar történelem valószínűleg legnagyobb, de biztosan legátfogóbb életszínvonal-emelkedését hozta. És a következő évek sem lepusztításról, elszegényítésről szóltak, dacára a mind nyilvánvalóbb társadalmi, szociális különbségeknek, ellentéteknek.

A Kádár-rendszer második felének, benne Kádárnak a „kiegyezés” utáni növekvő népszerűsége nem volt alaptalan: a rendszer megváltoztathatatlannak hitt keretei között, értelmesnek tűnt, még ha súlyos árat kellett is fizetnünk érte.  A „létező szocializmus” viszonyai között indulhatott meg az a felemás polgárosodás, amelynek következtében, viszonylag előnyös helyzetben ért minket a rendszerváltás. Hogy mást ne mondjak, akkoriban alakult át gyökeresen, modernizálódott a magyar falu képe. A régióhoz képest, mindenképp volt valami előnyünk, amelyet aztán mára – bár „Magyarország jobban teljesít” – sikerült teljesen elvesztegetnünk, de annyira, hogy ha most jelentkeznénk az EU-ba, esélyünk sem volna a tagságra…  

A magyar jobboldalon folyamatos a törekvés a történelem meghamisítására, ám tagadhatatlan: külső és belső körülmények együttes eredőjeként az MSZMP, majd az MSZP a rendszerváltást akaró erőknek elfogadott partnere lett. Ezen az utólagos kitagadás nem fog változtatni:

Ugyanakkor, az adott külső és belső történelmi helyzet adta nehézségek közepette, a rendszerváltoztatás továbbvitele során hozott döntésekkel nem sikerült gátat szabni a társadalom jelentős részét érintő kiábrándulásnak és a kommunista diktatúrát korábban fenntartó csoportok meg-megújuló uralmi törekvéseinek. E – posztkommunizmusként jelölhető, az ország újbóli lecsúszásának és külső függésbe kerülésének veszélyét többször felidéző – korszakot az új Alaptörvény 2012. január elsejei hatályba lépése zárta le.    

Ami a „külső függést” illeti: még mindig vannak, akik szívesebben „függnek” Nyugat-Európától, mint a Türk Tanácstól…

A fenti idézet lényege az a törekvés, amely tagadni igyekszik a polgári demokratikus társadalmak alapvető jellemzőjét, a politikai váltógazdaságot. Ezt a célt szolgálja a szóba jöhető politikai ellenfelek egy részének megbélyegzése, kiközösítése. S az az „egy rész”  bizony meglehetősen nagy: a hatalom aktuális szükségletei szerint könnyedén beléje gyömöszölheti a folyton nyöszörgő-visító-ajvékoló libsiket, és a korábban, náci-nyilas mivoltukban „nemzeti radikálisoknak” becézett, manapság a legalábbis Mussolinire emlékeztető Orbán és társai által lenácizott jobbikosokat is.

Végül:

Széchenyi István szavaival valljuk, hogy csakis a ,,saját tengelye körül forgó", önálló Magyarország kerülheti el, hogy ismét gyarmati sorba süllyesszék, s csak egy ilyen Magyarország válhat bármely együttműködésben egyenrangú szövetségessé. Mi, a megbízatását töltő Országgyűlés tagjai 1990. május másodikát visszanyert szabadságunk első napjának tekintjük, mely szabadság arra adatott, hogy az egymást követő nemzedékek ismét naggyá tegyék Magyarországot.

Nem tudom: bennem nincs vágy arra, hogy „ismét naggyá tegyük Magyarországot”. Valahogy nincs értelme ennek: igen régen, nagyon középkorias értelemben volt Magyarország „nagy”. Azt szeretném, ha megbecsült, egyenrangú tagjai lennénk az európai népek szövetségének – és nem örülök annak, hogy mai helyzetünk az EU-ban egyre inkább hasonlít a Kádár-Magyarország 1957 utáni, ENSZ-beli helyzetéhez… A „hülye bácsik és a hülye nénik” (Bayer Zsolt) akkor is mondtak mindenfélét az országról – megalapozatlanul, mint manapság…

Azt sem szeretem, ha a Fidesz – ahelyett, hogy feladná magát – Széchenyire hivatkozik: ettől szegény Széchenyi tisztára hülyének tűnik, pedig… És nem látok senkit, akik „gyarmati sorba” akarnák az országot süllyeszteni: nem tüzes vizet, üveggyöngyöt ad az EU, hanem rengeteg pénzt, finanszírozva ezzel a Fidesz uralmát is…