A fiúk nem sírnak, egy férfi megoldja egyedül

Világszerte az az uralkodó szemlélet, hogy a szexuális kizsákmányolás elsősorban a lányokat érinti. Ennek következtében, a korábbi kutatásokban és vizsgálatokban szinte egyáltalán nem jelentek meg azok a fiúk, akik szexuális bűncselekmények sértettjeivé váltak. Mivel az ECPAT, a gyermekek szexuális kizsákmányolása ellen küzdő világszervezet ezt világszintű problémának látja, több országban kifejezetten a fiúk érintettségére fókuszálva kezdeményezett kutatást. Ennek volt részese a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány, mint az ECPAT magyarországi tagszervezete. Az alapítvány a magyarországi fiúgyermekek szexuális bántalmazásáról és kizsákmányolásáról végzett kutatást az elmúlt évben.

A kutatás elsődleges célja az volt, hogy megvizsgálják, milyen okai lehetnek annak, hogy a fiúk bántalmazási esetei még a lányokénál is ritkábban kerülnek napvilágra? Kíváncsiak voltak arra is, melyek azok az társadalmi, pszichológiai és intézményes tényezők, amelyek befolyásolják a fiúk segítségkérését, a bántalmazási esetek kiderülését? Felmérték, hogy az érintett fiúk számára milyen segítő szolgáltatások érhetőek el, és hogy a bántalmazott fiúknak milyen speciális szükségleteik lehetnek az áldozatsegítés területén.

A kutatás három részből állt. Először feltérképezték a magyarországi jogszabályi környezetet, megvizsgálták, hogy az összhangban van-e Magyarország nemzetközi kötelezettségeivel, illetve, hogy milyen védelmet biztosítanak a bántalmazást átélt gyerekek számára – különös tekintettel a fiúkra. Az elemzés részeként megvizsgálták azt is, hogyan működik az áldozatsegítő rendszer és abban vannak-e hiányosságok. A kutatás második részeként egy kérdőíves felmérést végeztek 36, a gyermekvédelmi és a szociális ellátás frontvonalában dolgozó szakemberrel. Végül pedig egyéni, interaktív beszélgetéseket tartottak négy 27 és 36 év közötti olyan fiatal felnőtt férfival, akik gyermekkorukban szexuális bántalmazást vagy kizsákmányolást éltek át.

A projekt lebonyolítása és az elsődleges kutatási adatok gyűjtésekor a Covid19 és a terület eddigi feltáratlansága miatt számos nehézségbe ütköztek. A legtöbb szervezet és szakember, akit a projekttel kapcsolatban felkerestek, a téma érzékenységére tekintettel visszautasító volt. Voltak olyanok is, akik az ECPAT által kidolgozott kutatási módszertan etikusságát kérdőjelezték meg. Többen is jelezték számukra, hogy a magyar társadalom és a gyermekvédelem jelenleg még nem áll készen arra, hogy ezzel a témával foglalkozzon.

A Hintalovon több mint 180 gyermekvédelmi és gyermekjóléti szervezetet keresett meg (gyermekotthonokat, gyermekjóléti szolgálatokat, az állami és egyházi áldozatsegítő központokat, illetve az áldozatok segítésével foglalkozó civil szervezeteket) a potenciálisan érintett fiúkkal való kapcsolatfelvétel érdekében és azért, hogy töltsék ki azt a kérdőívet, amellyel gyermekvédelmi és szociális szakemberek tapasztalatait és nézeteit szerették volna felmérni. A kitöltést 140-en kezdték meg, viszont csak 36-an fejezték be és egyetlen felnőtt korú, gyermekkorában bántalmazott fiúhoz sem irányították el őket. Mind a négy férfi, aki beleegyezett a részvételbe, más módon került a látóterükbe.

A kutatásban azért találkoztak számos támogató, nyitott és megerősítő szociális szakemberrel is, akik fontosnak tartották, időt szakítottak arra, hogy megértsék a céljaikat és megosszák velük saját tapasztalataikat. A workshopokon résztvevő férfiak visszajelzései is azt mutatták, hogy akár készen áll rá a magyar társadalom, akár nem, szükség van arra, hogy a fiúk szexuális bántalmazása és kizsákmányolása nagyobb figyelmet kapjon a szakmai körökben és a társadalom egészében is.

Miért nehéz a szexuális bántalmazást vagy kizsákmányolást átélt fiúknak segítséget kérni?

Az érzések elnyomására való külső ösztönzés már egészen kicsit kortól megjelent minden workshopon résztvevő férfi életében. Óvodás, kisiskolás korban gyakoriak a gyerekeknek szóló, a „fiúk nem sírnak”, a „fiúk nem félnek” és ehhez hasonló mondatok. Később megjelennek a „férfiaknak nincsenek érzéseik” és az „egy férfi megoldja egyedül” jellegű üzenetek, amelyeket a társadalom, illetve a szűkebb környezete is közvetít. Ezek azt erősítik a fiúkban, hogy minden helyzetben önállónak és ellenállónak kell lenniük, nem szabad kifejezni az érzéseiket, vagy gyengének látszaniuk. Bántalmazás vagy kizsákmányolás esetén így sokkal nehezebb segítséget kérni.

A felmérésben résztvevő egyik gyermekvédelmi dolgozó ezzel kapcsolatban megjegyezte, „Igyekszem példamutatással edukálni a gyerekeket, minél több hétköznapi beszélgetésbe becsempészni, hogy ezek a sztereotípiák nem tények.”

A fiúktól nagyon hamar, 13-15 éves korban elvárják, hogy legyen szexuális tapasztalatuk, járjanak, randizzanak, szexeljenek lányokkal. Paradox módon, a lányokkal szemben ebben a korban ezt kevésbé támogatják. 

A résztvevők elmagyarázták, hogy ha egy ilyen korú fiú még nem áll készen arra, hogy együtt járjon egy lánnyal vagy hogy szexuális kapcsolatot létesítsen vele, azt sokan abnormálisnak tartják, mivel ez nem felel meg a tizenéves fiúkkal szemben támasztott elvárásoknak. A résztvevők úgy érezték, hogy ez a nyomás arra késztetheti a fiatal fiúkat, hogy a látszat kedvéért és az elfogadás érdekében legyen párkapcsolatuk, vagy az előtt kezdjenek szexuális életet élni, mielőtt valóban készen állnának rá.

Ellentmondásosak a fiúk szexuális fejlettségére vonatkozó azon üzenetek is, hogy míg például öt és tíz éves kor között az önkielégítést gyakran „gusztustalannak” és „károsnak” tekintik, a tinédzser fiúkkal szemben az az elvárás, hogy legyenek férfiasak, szexuálisan tapasztaltak és képesek legyenek teljesíteni. Ennek pedig előfeltétele az, hogy a fiúknak egészséges legyen a szexuális fejlődésük.

A szexualitással kapcsolatos tabuk és az olyan üzenetek, mint „a szexuális együttlétek és kapcsolatok során mindig a férfiak dominálnak, nekik mindig kívánni és élvezni kell a szexet” szintén negatívan befolyásolják a bántalmazott fiúgyerekek segítségkérési képességét.

A kutatásból az látszik, hogy a férfiak által leírt erőteljes elvárások jelentősen befolyásolják, és sok tekintetben szabályozzák egy fiú vagy fiatal férfi életének szinte minden aspektusát. Bármilyen viselkedés, amely ellentmond ezeknek az elvárásoknak, azt eredményezheti, hogy azok a fiúk, akik bármilyen okból másnak, sebezhetőnek vagy kirekesztettnek érzik magukat, nevetségessé válhatnak vagy más társadalmi szankciókkal szembesülnek.

A szexuális bántalmazásban érintett fiúk nehezebben számolnak be a velük történtekről, ha az érintett elkövető férfi, mert tartanak attól, hogy melegnek tartják majd őket, vagy hogy ők maguk meleggé váltak a bántalmazással átélt élmény miatt. Az ezzel kapcsolatosan megjelenő félelem és szégyenérzet nagyban nehezíti a segítségkérést.

Ehhez kapcsolódóan, a fiúkat érintő szexuális kizsákmányolás kapcsán a kutatás megerősítette azt is, hogy a homoszexualitással kapcsolatos egyes társadalmi nézetek nehezíthetik a segítségnyújtást is. Ennek fő oka, hogy a „melegek ilyenek”, „gyakran váltogatják partnereiket”, „gyakran nagy a korkülönbség a szexuális partnerek között” típusú mondatok egyrészt elfedhetik, ha egy fiú prostitúciós tevékenységben érintett, másrészt felmenthetik a szakembereket a segítségnyújtás kötelezettsége alól, és megakadályozzák, hogy a gyerekre, mint a prostitúció áldozatára tekintsenek.

A bántalmazást átélt gyerekek esetén általánosságban ritka az, hogy közvetlenül segítségért folyamodnak a körülöttük lévő felnőttek valamelyikéhez, így óriási jelentősége van annak, hogy a gyerekekkel foglalkozó szakemberek és az őket körülvevő más felnőttek hogyan értelmezik a gyerekek magatartását, felfigyelnek-e bizonyos tünetekre, amelyek azt mutathatják, hogy valami nincs rendben.

A kutatásban azt találták, hogy a szexuális bántalmazást vagy kizsákmányolást átélt fiúk is számos aggodalomra okot adó viselkedési jelet tanúsítottak, amelyekre azonban a körülöttük jelen levő felnőttek nem, vagy csak nagyon későn figyeltek fel. Példa erre az, amit a bántalmazáson átesettek mondtak: „Csak azt akartam, hogy valaki figyeljen rám, és megkérdezze, hogy jól vagyok-e.” „Minden héten odamentem a tanárokhoz azzal, hogy rákos vagyok vagy valami más halálos betegségem van, mégsem kérdezte meg senki, hogy mi van velem, pedig csak azt akartam, hogy valaki őszintén megkérdezze, minden rendben van-e.” „Hallgatag lettem, és elkezdtem kihagyni az órákat és más olyan foglalkozásokat, amelyeket korábban élveztem, mégsem vett észre senki semmit, kivéve egy tanáromat, ő is csak több hónap elteltével.”

A felmérésben résztvevő egyik gyermekvédelmi dolgozó ezzel kapcsolatosan azt mondta, „A téma kerülése, a beszélgetés komolyságának elütése, kétértelmű utalások a jellemzők. Sokszor illetlen dolgokkal viccelődnek, amelyekből nehéz kihallani, hogy a határaimat próbálgatják-e, vagy valóban segítségre van szükségük.” Ebből az látszik, hogy azokat a viselkedéses jeleket, amelyeket a bántalmazott gyerekek mutatnak, az őket körülvevő felnőttek gyakran félreértik, és azokat nem aggodalomra okot adó jelzésnek értelmezik, hanem figyelemfelkeltésnek és provokációnak.

Egyébként nehéz megfelelő segítséget nyújtani a gyerekeknek, különösen akkor, ha a szakemberek alulfizetettek, hatalmas ügyteher mellett dolgoznak, hamar kiégnek, gyakori a fluktuáció, kevés a továbbképzés, és a traumatudatos szemlélet átadása sem történik meg. A frontvonalban dolgozó szakembereknek több szakmai és lelki támogatásra van szükségük. Felnőttként pedig tudatosítanunk kell, hogy nincsen rossz gyerek, mivel a gyerekek legtöbbször a nehezen értelmezhető, provokáló, bántó, agresszív viselkedéssel valamit kommunikálni próbál. Néha elég, ha csak annyit kérdezünk, hogy:,,bánt valami?”.

Nagyon hosszú folyamat vezet oda, míg egy bántalmazást átélt fiú akár viselkedéses jelekkel akár szóban segítséget vagy támogatást tud kérni. Ez az út egyénenként nagyon eltérő. Az érintett fiatal férfiakkal folytatott foglalkozás során sikerült azonosítani pár olyan szakaszt, amelyen mindegyiküknek át kellett esniük ahhoz, hogy végül támogatást kapjanak. Számos megegyező félelem és aggodalom is jelen volt ezekben a szakaszokban.

Annak megértését és elfogadását, hogy ami velük történt az bántalmazás, nagyban befolyásolta, hogy mind a négy workshopon résztvevő fiatal férfit az általuk biztonságosnak tartott környezetben bántották. A megértést és az elfogadást befolyásolta az elkövetők által tanúsított manipulatív kommunikáció. Ennek hatására megpróbálták értelmezni a történteket, és gyakran kisebbítették az események súlyát. Belső vívódásokon mentek keresztül, kétségeik támadtak, és gyakran felmerült bennük az is, hogy valamilyen módon nem ők idézték-e elő a történteket. Emiatt sokszor magukat hibáztatták. Általános volt bennük a zavarodottság, hogy vajon nem vették-e túl komolyan a helyzetet, és nem reagálták-e túl a dolgot. Egy férfi felidézte, hogy az általa tapasztalt pozitív testi reakció is befolyásolta az észlelését, ami tovább fokozta a zavarodottságát: 

„Néha jó érzés volt, nekem is jó volt”. „Valami furcsa és kellemetlen dolognak tartottam… Azt gondoltam, hogy a férfi csak furcsa és kínosan viselkedik”. „Akkor még nem tudtam, hogy ez már túlmegy a határon, azt hittem, ez csak számomra kényelmetlen.”

A fordulópont és a változás katalizátorai közé tartozik, hogy minden résztvevő egyértelműen be tudta azonosítani azt a pillanatot, amikor világossá vált számára, amit velük tettek, az elfogadhatatlan és bántalmazásnak minősül. Ennek a felismerésnek a katalizátora sok esetben az volt, hogy elhagyták azt a környezetet ahol a bántalmazás megtörtént. 

Fontos a támogatás szükségességének mutatása. Valamennyi résztvevő férfi elmondta, gyakran érezték azt, hogy nem tudnak kifejezetten, direkt módon segítséget kérni. Ehelyett észrevehetően másképp viselkedtek, így – tudatosan, vagy nem tudatosan – próbálták meg jelezni, hogy valami nincs rendben velük. A példák között szerepelt a társas tevékenységek szándékos kerülése, a csendessé és szociálisan visszahúzódóvá való válás, vagy más esetekben épp ellenkezőleg, a feltűnés keltése, a megjátszás, a rosszalkodás. A fájdalmukat a viselkedésükön keresztül – például hangoskodással – próbálták kifejezésre juttatni. De a testi tünetek – fejfájás, hasfájás, betegségtől való félelem – széles skálája is megjelent náluk.

A titok megőrzése is része volt az életüknek. Minden résztvevő megemlítette, hogy miután bántalmazott helyzetük világossá vált a családjuk előtt, további akadállyal szembesültek a segítségkéréssel kapcsolatban: titokban kellett tartaniuk a történteket. A formális segítségkérést tovább nehezítette, hogy mindannyian úgy érezték, hogy felelősséggel tartoznak a családjukért és az általuk szeretett környezetért. Ugyanakkor tartottak a megszégyenítés kockázatától, valamit a kontrollvesztéstől is. Elmondták, hogy erős volt bennünk a félelem, ha másoknak is elmondják a velük történteket, akkor nem lesz tovább beleszólásuk abba, mi történik velük, elvesztik az irányítást a saját életük felett. 

A bántalmazás szélesebb körű felfedése is problémát okozott. A férfiak egy másik közös tapasztalata az volt, hogy a bántalmazás felfedését követően, számos olyan intézményi és szakmai válasszal találkoztak, amelyek nem feleltek meg az igényeiknek.

Sok korábbi kutatáshoz hasonlóan, ebből is az derül ki, hogy mind a fiúkat, mind a lányokat leggyakrabban olyan személyek bántják és használják ki, akikben megbíznak. Olyan felnőttek, akiknek az lenne a feladatuk, hogy a gyermeket megvédjék. Különösen nehéz, hogy a bántalmazás gyakran olyan környezetben történik, amely a gyermek számára kedves. A workshopon résztvevő férfiak és a megkérdezett gyermekvédelmi szakemberek is elmondták, hogy ez a tényező tovább nehezíti, hogy az érintett gyerekek segítséget tudjanak kérni és kapni.

Amikor egy gyereket – bár ez a felnőttekre is igaz – valaki olyan bánt, akit szeret, teszi ezt egy olyan környezetben, amely kedves a számára, érthető módon összezavarja a gyereket és általános, hogy az ember, vagy környezet védelme érdekében inkább hallgat.