A foci nemes küzdelem, de életveszélyes, ha politikai giccsre használják

Mostanában kétszer is meg kell gondolni, hogy megengedhető-e Dávid Ibolya klasszikus szlogenje, miszerint „nem értek a focihoz” sőt, szabad-e nem szeretni a labdarúgást. Túl két teltházas Puskás Aréna-beli mérkőzésen, úgy tűnik, jobb meggondolni a véleménynyilvánítás szabadságát – legalábbis ebben a témában. Egyértelmű, hogy a brutális túlárazásból felépült stadion e két mérkőzéssel legitim lett, boldogan lelkes szelfiket kénytelenek küldeni a helyszínről az ellenzéki politikusok is, tetszik-nem tetszik, Orbán 2-0-ra vezet.

Nem csak a politikai szcéna, de a kampány része lett a budapesti EB, főként, hogy a világsajtót a zsúfolásig telt vadonatúj stadion helyett inkább a belvároson végigvonuló fekete pólós radikálisok monolit tömege töltötte be. Szinte még el sem kezdődött a bajnokság, de azonnal a politika porondjára került. Már a nyitómérkőzést megelőző magyar-ír meccs kapcsán a rasszizmus ellen tiltakozó, nemzetközileg elfogadott térdelő gesztus ellen kikelt magából Hoppál Péter fideszes parlamenti képviselő és kijelentette: „a magyar focisták a náciknak sem voltak hajlandók karlendíteni. Most pedig nem hajlandók a liberálfasisztáknak térdelni. Ennyi". Hogy pontosan mindezen mit értett és miért érzi párhuzamosnak a rasszizmus elleni térdeplést a náci karlendítéssel, azt azóta sem tudtuk meg, de a gondolathoz később egyetértőleg csatlakozott Deutsch Tamás is. A közismerten focirajongó Kukorelly Endre író ezzel szemben, minapi rádiónyilatkozatában politikamentes személyes véleményeként fogalmazta meg, hogy ő speciel giccses gesztusnak tartja a letérdelést.

Már ekkor sejthető volt, hogy többről lesz itt szó, mint szimpla EB-körmérkőzésekről. Ezt látszott igazolni, hogy a két budapesti mérkőzés nem volt mentes a zavartalan, jól szervezett szélsőséges felvonulástól a belváros szívében. Mindez az adott helyzetben nehezen értelmezhető románozással, trianonozással, rasszista, homofób felhangokkal fűszerezve. Ami ellen az UEFA tiltakozott, a magyar kormány nem.

Ez a politika által felhasználható hatásmechanizmus persze nem ismeretlen a történelmi múltban, válaszolta megkeresésünkre Gábor György történész, filozófus. A közéleti kérdésekben aktív véleménynyilvánításairól is ismert tudós számára szintén meglepő volt, hogy például a magyar-francia döntetlen mérkőzés már-már nemzeti üggyé szélesedett. A kormányközeli sajtó alapkoncepciója az volt, hogy Dávid legyőzte Góliátot. Ez annyiban ironikus, hogy egy olyan országban gerjesztenek mindebből ekkora sorskérdést, aminek az elmúlt száz évében csupa Góliátot termelt ki a sport, ezen belül a labdarúgás is már Puskást megelőzően és őt követően még a hatvanas években is. Ráadásul mostanában hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy néhány évtizeddel ezelőttig a Góliátok közé tartoztak az edzők is, ragyogó magyar edzőkkel volt tele a futballvilág. „Mára viszont nincsenek már edzőlegendák, a Góliátok Dávidokká változtak”. Ennek tükrében pedig nem haszontalan felidézni, hogy miközben egy nemzet ünnepel egy még oly kimagasló eredményként is értékelhető döntetlent, úgy fél évszázada a nemzeti válogatott Aranycsapatot Tatán le kellett szállítani a vonatról, mert a Keletiben indulatos tömeg várta őket, miután a világbajnokságon „csak” a második helyet érték el.

Ráadásul – tette hozzá – a mostani tízen-huszonévesek sosem láttak jó magyar focit, nincsenek az emlékezetükben Puskásék vagy Alberték, akik az idősekében igen. Velük még el lehet hitetni, hogy egy döntetlen már-már EB-győzelem, holott a régieknek minden országgal szemben önálló győzelmi esélyük volt. Ezzel a sportban is egy hamis emlékezetpolitika épül, mert azt a látszatot kelti, mintha ezzel az irgalmatlan infrastruktúra-teremtéssel, amit a kormány közpénzből épít, most alkotja meg a magyar futballt – holott az volt már hajdan – és világraszóló eredményekkel. Most mindez szimplán a hatalom kiterjesztését szolgálja.         

A történelem a sportot, a „testkultuszt” már régebben is használta propagandaeszközként, elég csak Leni Riefenstahl munkásságára gondolni a hitleri birodalom idején. Ez az elem, hogy a sport átpolitizálható, a legkevésbé sem ismeretlen hazánkban, elvégre az ötvenes évektől kezdve, az egyik meghatározó ideológiai irányvonal volt. S nem csak nálunk, hanem a szomszédos szocialista országokban is, a nyugati világhoz képest mindenben elmaradó szocialista tábor számára fenntartva a pszeudo dicsőség látszatát. Mára viszont alapvető különbség lett a nyugati országok és a magyarok sportélete között, hogy míg az előzőt a magántőke mozgatja, a szponzorok, a reklámok stb., addig itthon finoman szólva sem a vállalkozói réteg saját kockázata a finanszírozás. Holott az államnak Magyarországon egyetlen feladata lenne a témában, méghozzá a tömegsport minél szélesebb palettájának és elérhetőségének kidolgozása és megteremtése. „Ehhez képest abszolút az állami pénzek lenyúlásának, a korrupciónak a terepe lett. Nézzük meg, hogy bármelyik magasan jegyzett klub akadémiájáról kik, milyen tehetségek kerülnek ki. Nálunk viszont ahhoz kell milliókat fizetni, hogy bekerüljenek, amit eleve nem engedhetnek meg maguknak a szegényebb rétegek, bármilyen tehetségesek is lennének a fiataljai” – véli Gábor György. Nem is ontja a tehetségeket a bőséggel dotált futballakadémiák egyike sem.

Hogy ennek ellenére, miért ilyen kiemelt jelentőségű nálunk ez az egész, annak viszonylag egyszerű politikai okai vannak: a populizmusnak és a szuverenizmusnak az egyik legmegbízhatóbb bázisa a foci. Az eddigi társadalompolitikai tapasztalatok tanulsága, hogy olyan tömegeket tudnak megmozgatni, ami erőt jelenít meg. Ez az erő pedig összefoghatja azokat a rétegeket, akik frusztráltak, kevéssé sikeresek, egzisztenciálisan nem tudtak érvényesülni stb. A nacionalizmus azért remek terepe ennek, mert ahhoz, hogy valaki nacionalista legyen, nincs szükség hosszú évek munkájára, tanulásra, továbbképzésre, intellektuális erőfeszítésre. A pozitív önkép, vagyis az, hogy magyar vagyok, önmagában adott: „elég beleszületni a magyarságba és ezzel már tökéletes vagy”. Véleménye szerint az teljesen rendjén való, hogy izgalomtól fűtötten, skandálva vonulnak a szurkolók a mérkőzésre – akár füstbombákkal és egyéb látványelemekkel fűszerezve mindezt –, „de az nagyon nincs rendjén, hogy közben azt skandálják, hogy nincs hazátok mocskos románok, meg homofób rigmusokat üvöltenek. Arra viszont ez kétségtelenül alkalmas, hogy a tömeg egy részét rafináltan radikalizálják”.       

Gábor György szerint azért élnek a diktátorok előszeretettel ezzel az elemmel Salvinitől Bolsonaroig, mert a szociálisan elnyomott, kisemmizett, egzisztenciájukban folytonosan kiszolgáltatott és frusztrált embereket így lehet a legegyszerűbben tömöríteni és a „diktátor fontos ügyei” mellett felsorakoztatni. Nem véletlen, tette hozzá, hogy a jelentős magyar klubok élén szinte kivétel nélkül fideszes politikusok állnak s ezt az irányító szerepet már a határon túli egyesületekre is kiterjesztik. Hogy mindez felfogható-e már a választási kampány részeként, a válasza egyértelmű igen: „olyannyira, hogy szerintem ez az a réteg, amelyiket alapjáraton nagyon nehéz az urnák elé csábítani, de ezzel a szurkolói tömegérzéssel összekovácsolják őket és a hatalom a saját populista politikáját népszerűsítheti köztük, azt a látszatot keltve, mintha a közös ügy, azaz a foci halálát jelentené a rezsim bukása. A sport populista átpolitizálása pedig mindig is a diktatúrák kedvelt eszköztára volt. A nacionalizmus lényege, hogy nem kell hozzá semmilyen teljesítmény, kimagasló eredmény, kulturális, tudományos érték. Az a legfőbb teljesítmény, hogy ’a Jóisten nem véletlenül teremtette az embert oda, ahova született” – nyilatkozta a Hírklikk megkeresésére Gábor György vallástörténész, filozófus, egyetemi tanár.