A forint viszont rosszabbul teljesít
2020 első hat hetében a magyar valuta majdnem tíz forintot gyengült az euróhoz képest. Február 12-én átlépte a 340 forintos határt, ami hozzávetőleg hetven forinttal magasabb annál, mint amikor 2010-ben a Fidesz kétharmados többséget szerzett a parlamentben. Addig a jobboldali politikusok váltig hajtogatták, hogy erős államnak van erős valutája, a gyenge valuta a gyenge állam velejárója. Márpedig Orbánnak nagyon is erős állama van, regnálása alatt a forint mégis hatalmasat gyengült, valami nem stimmel…
2010 tavaszán elképzelhetetlen volt, hogy egy euró 300 forintba kerüljön. Viszont ma már a 350 forintos árfolyam sem, sőt, a minap megjelent a 370 forintos jóslat is.
Hogy jutottunk idáig?
Ismeretes, hogy 2008-ban, a globális válságban megrendült a magas adósságállománnyal küszködő magyar gazdasággal szemben a befektetők bizalma, és a forint árfolyama bezuhant. 2009 tavaszán már több mint 300 forintot kellett adni egy euróért. A Bajnai-kormány stabilizációs erőfeszítései nyomán azonban egy év alatt sikerült visszaerősíteni a hazai valutát. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a 2010-es tavaszi választások idejére kialakult 260-270 forintos árfolyamban szerepe volt annak a bizalomnak is, amit a befektetők a hatalomra kerülő új szereplőkkel szemben tápláltak. Az volt a feltételezésük, hogy az Orbán-kormány majd azt folytatja, amit Bajnai Gordon vitt a konszolidáció érdekében.
Hát nem így történt, de ennek részletezésébe itt nincs módunk belemenni. Ám azt azért fel kell idéznünk, hogy az Orbán-kormány május végi megalakulását követő néhány napon belül, Kósa Lajos vezényletével (a görögökéhez hasonlította a magyar helyzetet, hogy visszább szorítsa a Fidesz-kormánnyal szemben támasztott, kampányban felszított ígéretcunamit) olyan szintű bizalmatlanságot sikerült generálni a külső finanszírozók körében, ami az államcsőd felé tolta az országot. Ezt a veszélyes utat tükrözte a napokon belül 280 forint fölé került euróárfolyam. Így kezdődött…
2011 őszétől – az első Széll Kálmán terv kudarca láttán – az árfolyam ismét 300 forint fölé szédült, az év végén/fordulóján pedig mind a három nagy nemzetközi hitelminősítő bóvli kategóriába vágott bennünket. A kritikus helyzetet az IMF-nek bemutatott, elhúzódó „pávatánccal” sikerült megúsznunk, miközben a forint továbbra is gyenge maradt, ami főként a lakosság nagy fokú deviza-eladósodottsága miatt volt kínos. Az erős állam nem kísérletezett a forint beerősítésével, a devizahitelek „konszolidációjának” számláját a bankok torkán nyomta le. S innen kezdve, az árfolyam-gyengülésnek már nem volt politikai korlátja.
A jegybank nyugodtan elengedhette. Mondván, neki nincs árfolyamcélja – tényleg nincs – csak inflációs célja, amelynek tolerancia határa 3(+1) százalék. Ezt 2016-ig könnyen teljesíthette a 2013-14-es rezsicsökkentésnek és a külső dezinflációs (mérséklődő inflációs) és deflációs (árcsökkenés) környezetnek köszönhetően. S annak ellenére, hogy a 2012. évi 289 forintról 2016 átlagában valutánk 311 forintig gyengült az euróval szemben, a fogyasztói árszínvonal stagnált – a mérsékelt belső kereslethúzás mellett a nyomott, importált, külső áralakulásnak köszönhetően. Ebből az MNB leszűrte, hogy a leértékelődő forintnak nincs inflációs hatása, és ezt általánosította. Úgy vélte, hogy a válságból való kivezetés eszköze lehet a forint elgyöngítése, mert az segíti az exportőrök jövedelemtermelését, ösztönzi a bejövő tőkét, növeli az emigránsok hazautalásait (forintban) és felpörgeti a felénk irányuló idegenforgalmat. Összességében javítja a gazdasági növekedés feltételeit. A jegybank tudatosan engedte el a forint árfolyamát, mert feladatának tekintette a magyar gazdaság magasabb növekedési pályára állítását.
Ezzel szorosan összefüggött erőteljes kamatcsökkentő politikája, a 0,9 százalékra levitt alapkamat évek óta való fenntartása, sőt, likviditás teremtése ennél is olcsóbban. Növekedési hitelprogramokat hirdetett meg alacsony fix kamatokkal (negatív reálkamattal, ami a bolondnak is megéri), majd megemelte azok kereteit. A múlt év második felétől pedig a nagyvállalatok hosszú távra szóló, milliárdos kötvénykibocsátását is legalább 50 százalékban lejegyzi (de további 20 százalékot is szerezhet belőle).
Az MNB beállt megerősíteni a maga eszközeivel azt a kormányzati politikát, amely a 2018-2019-es választásokra fókuszálva laza költségvetési és jövedelmi politikával, valamint az uniós pénzek mielőbbi kitelepítésével – már 2017-től – a gazdaság élénkítésére, a jólét növelésére állt rá. Ez persze önmagában véve nem lenne baj. A baj az, hogy a 2017 óta felmutatott négy százalék fölötti növekedés kevéssé erősítette meg a fenntartható növekedés alapjait (a munkavégző képességet, a termelékenység növelését), de ezt itt most nincs módunk kifejteni. S baj az is, hogy a példátlanul alacsony reálkamatlábakkal a jegybank felelőtlen hitelfelvételekre is csábít (mint annak idején az erős forint a deviza alapú kölcsönök igénybe vételére), amiből a kamatok kikényszerülő emelésével nagy bedőlések lehetnek a vállalkozásoknál, háztartásoknál és a bankoknál is.
Az MNB mindez ideig egyáltalán nem törődött a forint inflációjával, ami 2017-től – elhagyva a stagnáló pályáját – emelkedett. Olyan magatartást tanúsított, ami egyértelművé tette, hogy márpedig itt nem emelünk kamatokat, és ez tökéletesen megágyazott a spekulációnak, azaz a saját csapdájának. 2018 őszén beígérte, hogy normalizálni fogja politikáját (ekkortól már az infláció a 3 százalékos cél fölött járt). Nem lett belőle semmi. Aztán az alelnök 2019 januárjában bejelentette, hogy ha az indirekt adóváltozások nélküli alapinfláció nagyobb lesz 3 százaléknál, akkor szigorítani fognak. Ám már ezen is régóta túl vagyunk (ez év januárban ez mutató már 3,7 százalékos volt). Tavaly márciusban mindössze annyi történt, hogy mínusz 0,05 százalékra emelte az MNB az addig mínusz 0,15 százalékos kamatot a nála elhelyezett egynapos banki betétek után. Ám ekkor Matolcsy György – hűtve a normalizálódásra vonatkozó várakozásokat – közölte, hogy ez most nem egy konszolidációs (kamatemelős) ciklus első eleme, hanem egyszeri döntés, amelynek nyomán a forint ismét zuhanni kezdett.
S noha másfél éve masszívan túl bvagyunk a jegybank inflációs célján, sőt, a fogyasztói árdrágulás tavaly decemberben elérte a felső határt (négy százalék) is, és a jegybank rendre felfelé korrigálta inflációs előrejelzését, a kiszámíthatóan változatlan, nagyon alacsonyan tartott kamatok mellett, csak pumpálta és pumpálta a bankrendszerbe a forintlikviditást. A pénzpiaci szereplők meg ezt kihasználva, forintban hitelt vettek fel, azt devizára váltották – ezzel tovább növelték a forint kínálatát, amitől annak gyengülése folytatódott –, majd a kapott devizát magasabb kamatot kínáló országban befektették. E kamatkülönbözetet kihasználó ügyletet carry tradenek hívják, ami az MNB kiszámítható politikája mellett, szinte kockázatmentesen folyhatott. Minapi információ szerint, 3000 milliárd forintnyi pozíció halmozódott így fel, ami irtózatos és veszélyes mennyiség (ha ugyanis hirtelen tömegesen fordulna visszafelé, az olyan volatilitást vinne a forint árfolyamába, hogy akkor lenne csak Varga Mihálynak igazán jó oka stabil árfolyamért kiáltania).
Az utóbbi hónapok árfolyamromlásának ez a spekulációs játék a fő oka. Szerepe lehet benne emellett annak is, hogy bizonytalan világgazdasági körülmények közt, hagyományosan esik a feltörekvő valuták árfolyama, mert a pénzbefektetők ilyenkor a biztosat keresik, momentán a dollárt. (Csakhogy ez a körülmény, amire a jegybank alelnöke hívta fel a figyelmet, nem látszik például a cseh koronán, amely ebben az évben beerősödött és tartja magát. Ja, persze a cseh jegybank – látva a 3,2 százalékos inflációt kamatot emelt.)
Folyó évben az MNB már többször szűkítette a bankrendszer forintlikviditását, és ezen alkalmakkor a forint kicsit mindig visszaerősödött. Ez arra utalt, hogy a 340 feletti árfolyam már őt is zavarná. Február 10-én azonban az akciója lényegében hatástalan maradt. Így jött el február 12-e este, amikor újabb lélektani határon került túl a forint. Másnap reggel a januári, 4,7 százalékos, rég nem látott magasságú és senki által nem várt infláció publikálása után, a jegybank végre verbálisan interveniált. Nagy Márton, az MNB alelnöke február 13-án és 14-én több fórumon és formában is ígéretet tett arra, hogy „Ha kell, a monetáris politikai eszköztár minden eszközét (kiemelés tőlem P.M.Z.) felhasználjuk, hogy az inflációs cél elérését és fenntartását biztosítsuk…. Tehát, hogy 5-8 negyedév múlva 3 százalékon stabilizálódjon az infláció.”
Ám a Monetáris Tanács márciusi üléséig várni kell Nagy Márton szerint a „minden eszköz” bevetésével – mert akkor fogják újra áttekinteni az inflációs kockázatok alakulását – készítenek új inflációs prognózist, miáltal adatokkal alátámasztott döntést tudnak hozni. Addig a jegybank a likviditás további szűkítésével törekszik a konszolidációra. Vagyis a jegybank alelnöke időt, megértést, türelmet kért, és az MNB által számított különféle inflációs mutatókkal azt kívánta bizonyítani, hogy koránt sincs akkora baj, mint amilyennek látszik. De ki nem mondta volna, hogy mostantól vége az ultralaza monetáris politikának.
Kérdés, a piaci szereplők hisznek-e az alelnöknek, hiszen egy évvel ezelőtti, említett ígéretét is elfújta Matolcsy György szele. Szavaiból az volt kiolvasható, mintha az MNB továbbra is a külső áralakulás belső inflációt letörő hatásában bízna, s ekkor nem kell majd kamatot emelni. A kamatemeléstől félnek, mint a tűztől. S nemcsak azért, mert megdőlne egy tabu, csökkenne a jegybank nyeresége, netán veszteséges lenne, hanem mert a hitelekkel rendesen kistafírozott új polgárok vállalkozásai is bedőlhetnének, s fölerősödne a Fidesz politikai arcvesztése. De ha nem emelnek, az a spekulációt, a forint árfolyamgyengülését erősítheti tovább, és ennek is meglennének a nagyon is kellemetlen következményei.
El van ez az egész rontva, úgy ahogy van….
Február 14-én jelentette be Varga Mihály, hogy a 2020. évi növekedést a költségvetésben lefektetett 4 százalék helyett 3,5 százalékra várják. A romló kilátásokat lazább monetáris politikával (is) lehetne korrigálni. Csak már nincs hova a jegybanknak lazítani…
