A győzteseknek járnak az érmek, függetlenül az indulók számától
„Az olimpiai aranyérem akkor is aranyérem, ha valamiért nem állt rajthoz a legnagyobb ellenfél. Ki emlékszik majd évtizedek múlva egy ilyen szépséghibára?” – mondja Szekeres Tamás a sportal.hu megbízott főszerkesztője. Talán a közvélemény is így van ezzel. De mit érezhetnek maguk a sportolók? Azok a versenyzők, akik a politika közbelépése okán esetleg elesnek életük talán utolsó nagy lehetőségétől, évtizedes munkájuk megkoronázástól?
Az úszók minap véget ért belgrádi „aranyszürete” kapcsán óvta mind a közvéleményt, mind a versenyzőket: Párizs csalódást okozhat.
Ez az úszó EB tényleg jó példa arra, amit általában a csonka világversenyeken elért eredményekről gondolunk. Egyrészt az úszásban az Eb sokkal gyengébb verseny, mint a világbajnokság, hiszen hiányoznak a többi kontinens legjobbjai, másrészt a vb-t és az olimpiát tekintjük azonos rangú megmérettetésnek. Ráadásul Belgrádban egy csomó ország nem indult. Nem voltak ott az olaszok, a franciák, de a legjobb britek, németek és persze az oroszok sem. Ilyen körülmények között nyertünk egy csomó érmet. Arra inteném a szurkolókat, ne legyenek csalódottak, ha az olimpián a mostani Eb 27 magyar érme „megtizedelődik”. Egyik-másik aranyérmesünk persze élete végéig büszkélkedhet majd az Európa-bajnoki címével és néhány évtized múlva senki sem emlékszik majd arra, hogy ezzel az eredményével egy olyan versenyen, ahol a teljes élménymezőny feláll a rajtkőre, valahol a húsz-harmincadik helyen végzett volna.
Ez bizonyos értelemben speciális helyzet, hiszen a távol maradtak a közelgő párizsi rajtra készülve nem vettek részt az Eb-n. Párizsban közbeszól majd a politika is.
Mindig voltak és talán lesznek is kisebb-nagyobb politikai bojkottok a világversenyeken. A Los-Angeles-i olimpián nem indultak a szocialista országok versenyzői miután az előző, 1980-as moszkvai olimpiát a nyugati államok bojkottálták. Az amerikai kormány nyomására más országok olimpiai bizottságai is a távolmaradás mellett döntöttek. Mégis volt néhány nyugati ország, amelynek a sportolói olimpiai közös csapatban indultak a versenyeken, így csupán 81 nemzet sportolói vettek részt, és 65 ország maradt távol a csonka olimpiától. Most az orosz versenyzők egy része nem indulhat majd a nyári versenyeken. Mindössze talán 25 oroszt engednek versenyezni, akiknek különböző feltételeknek kellett megfelelniük. Nem lehetnek a fegyveres testületekhez kötött Spartak vagy a Dinamó versenyzői, nem lehetnek olyanok, akik akár csak egyetlen nyilatkozatot is tettek a háború mellett. Akik mégis indulhatnak, azok semleges zászló alatt vonulhatnak be a nyitó ünnepségre, nem játszhatják el nekik győzelem esetén a nemzeti himnuszt. Mégis lehetnek konfliktusok, mondjuk, ha valamelyik sportágban egy orosz az ukránnal kerül szembe. Még a háború előtt, az előző olimpián, egy iráni cselgáncsozó nem volt hajlandó az izraeli ellenfele ellen fellépni a tatamira, inkább visszalépett.
Nézzük a másik oldalról: a sportolók szemszögéből. Mit érezhet, akit a politika foszt meg élete nagy lehetőségtől?
Lelkileg biztosan kibuknak. A túloldalról nézve, akinek így az ölébe hullik egy olimpia arany, az nyilván boldog és nem izgatja, hogy hiányzott a legkeményebb ellenfele. Moszkvában Wladár Sanyi úgy nyert, hogy az akkori legjobb hátúszó, az amerikai John Weber nem volt ott. Baczakó Péter ezzel szemben a teljes élmezőny előtt nyert ugyanott súlyemelésben. A Los-Angeles-i távolmaradás sokaknak egzisztenciális szempontból kifejezetten jól jött. A szocialista országok, hogy kárpótolják a 1984-es távolmaradást, rendeztek egy „helyettesítő versenyt”. 1984. július 2. és szeptember 16. között több sportágban, több helyszínen voltak Barátság versenyek. A szervezők – hogy elkerüljék a konfliktust a Nemzetközi Olimpiai Bizottsággal – tagadták, hogy egyfajta ellenolimpiát rendeztek, sokan mégis a keleti blokk alternatív olimpiájának tartják ma is. Akik azon a sorozaton aranyat nyertek, ma ugyan úgy kapják az olimpiai járadékot, mintha olimpián győztek volna. Ezzel azokat akarták kárpótolni, akik az olimpián is esélyesek lettek volna.
Kikre gondol?
Az esélyes birkózó Gáspár Tamás joggal szomorú, hogy nem lehetett ténylegesen olimpiai bajnok. Kivételes technikai tudása, a lendületes, látványos akciói a magyar kötöttfogás legnagyobbjait idézte. Hegedűs Csaba szövetségi kapitány már 1979-ben bizalmat szavazott az akkor 19 éves ifjúnak, akit a versenyeken elért egyre jobb eredmények arra késztettek, hogy keményen dolgozzon az olimpiai győzelemért. Los Angelesbe politikai okok miatt nem juthatott el, négy év múlva pedig egy sérülés miatt gyakorlatilag véget ért a sportolói pályafutása. A Barátság versenyek győztesei között vannak olyanok is, akik soha életükben nem nyertek volna olimpiát, most mégis bajnoknak tekintik őket. A magyar vívók akkor sem voltak rosszak, de azért nem hiszem, hogy két számot tudtak volna nyerni Los-Angeles-ben. Én akkor kezdtem az újságíróskodást, emlékszem, sokakat nagyon megviselt lelkileg az utolsó lehetőség elszalasztása.
Los Angelesben kezdődtek a sportban a politikai bojkottok? Vagy korábban, Berlinben?
Ilyen szempontból Berlin nem került fel a bojkott-listára. 1936-ban a nácik „sunyítottak”, a minél nagyobb számú győzelem érdekében engedték indulni azokat a zsidó származású sportolóikat is, akiktől jó eredményt reméltek. Csak egy példa: a női tőr döntőben az a zsidó származású Elek Ilona nyert aranyat, miután legyőzte a szintén zsidó német Helen Meyert. Már az 1920-as olimpiába is beleszólt a politika: nem engedték rajthoz állni a háborúban vesztes Magyarországot és Németországot, ahogyan aztán 1948-ban és ’52-ben is – a második világháborúban játszott szerepük miatt – eltiltották a németeket. Az 1976-os montreali olimpiát szintén politikai okokból 22 afrikai ország bojkottálta, 1988-ban Szöulban a kubaiak maradtak távol, de ezekről kevesebbet tud a közvélemény.
