A hatalom a propaganda és a politikai célok szolgálólányává tette a jogot

Milyen jogszabályok alapján kellene normál esetben eljárni egy ilyen helyzetben?

Ha bűncselekményről van szó, akkor a törvények szellemében büntetőeljárást kellene indítani, de csak akkor, ha alapos gyanú áll fenn valakivel szemben. Máskülönben ilyen akcióhoz tettenérés kell, aminek az esete nem áll fenn. Innen kezdve lehet intézkedéseket tenni: indulhat nyomozás, történhet őrizetbe vétel, házkutatás, kihallgatás… A büntetőeljárási jognak megvan a maga rendje, azt kellene követniük a magyar hatóságoknak ebben az esetben is. Amit a hírek alapján, „újságolvasóként”, tudni lehet a történtekről, nem látok rá okot, hogy az ukrán pénzszállítmány feltartóztatásakor a hatóságoknak nem a szokásos rend szerint kellett volna eljárniuk. A döntő kérdés az, és erre nem kaptunk még hiteles választ, volt-e egyáltalán alapos gyanú, és ha igen, honnan jött a „füles”? 

Ön szerint miben tér el ez az ügy a szokásos jogállami működéstől? Inkább az eljárás módja problémás, vagy az utólag megalkotott külön jogszabály a gond?

Azt látjuk, hogy elfogadnak egy olyan – lényegében visszamenőleges – jogszabályt, amely legalizálja, hogy 60 napig nem kell visszaadni a pénzt, amíg kivizsgálják az ügyet. Ennek utólagos jogalkotással teremtették meg a törvényes hátterét, ami felér annak beismerésével, hogy az akció idején erre nem lett volna jogi lehetőségük. A visszaható hatályú jogalkotás egyébként sérti a jogállamiság elvét, különösen a büntetőjogban, ahol kimondott alapelv, hogy visszamenőleg nem lehet valamit bűncselekménnyé nyilvánítani, vagy súlyosabb büntetést előírni. Itt az a kérdés, pontosan mit tartalmaz ez a jogszabály, és mire terjed ki? A visszaható hatály tilalma szigorúan az anyagi jogszabályokra vonatkozik, amikor valakire utólag állapítunk meg kötelezettséget, a büntetőeljárási szabályokat viszont lehet menet közben is módosítani. A kormányoldal által benyújtott törvényjavaslat lehetővé tenné, hogy a magyar hatóságok a Magyarországon lefoglalt, Ukrajnába tartó nagy összegű készpénzt és aranyat a pénz eredetének vizsgálatáig visszatartsák. A javaslat szerint a NAV pénzmosás gyanúja miatt vizsgálatot folytathat, és ennek idejére a lefoglalt értékek legfeljebb 60 napig maradhatnak a hatóságoknál. A kormánypárti frakció indoklása szerint erre a törvényre azért van szükség, hogy jogi alapot teremtsenek a lefoglalt értékek további visszatartására, a hatóságoknak legyen módjuk és idejük a pénz eredetének ellenőrzésére, mielőtt azt visszaadják. Garanciális szempontból ezt rendkívül problémásnak látom, de a szűken vett visszaható hatály tilalma formálisan nem erre vonatkozik. Ilyenkor az új eljárási szabályt a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell, ha a törvény mást nem ír elő. Ettől függetlenül, sérti a jogállamiság elvét, ha egy konkrét ügyre gyorsan hoznak egy „testre szabott” jogszabályt. 

Milyen alkotmányos garanciák védenék a jogbiztonságot, a kiszámítható jogalkalmazást és a tulajdonhoz való jogot ilyen esetben?

Nem a már létező jogi garanciákkal van a baj, mert ezek benne vannak az Alaptörvényben, a büntetőeljárási törvényben. Erre a bírói függetlenség, a bírósági kontroll, a szabályozott nyomozási eljárás mind létező garanciát nyújtana. A bíróságoknak vigyázniuk kellene arra, hogy a nyomozó hatóságok szabályosan járjanak el, amikor előzetes letartóztatásról vagy más kényszerintézkedésről döntenek, felül kell vizsgálniuk, mi történt a nyomozás során, és így tovább. Önmagában mindenre kitalálni új alkotmányos garanciát nem nagyon lehet, nincs is tulajdonképpen értelme, mert a hazai kódexekben nagyjából mindenre van utalás, ami egy jogállami törvénykezésben előfordulhat. A kérdés az, hogy a jogalkalmazók mindebből mit érvényesítenek, és hogyan?​

Hol húzódik a határ a rendkívüli jogrend legitim használata és aközött, amikor a különleges jogrendet politikailag érzékeny ügyek kezelésére eszközként használják?

Ez részben politika-filozófiai kérdés. A szakirodalom sokszor azt mondja, az autoriter rendszerek gyakran kihasználják, hogy a „különleges állapotot”, de facto normális állapottá változtatják. A rendkívüli jogrend, gyakorlatilag normává válik, mert sokkal nagyobb mozgásteret ad a kormányzatnak, mint a demokratikus parlamentáris eljárás, ahol össze kell hívni a Házat, vitázni kell, több fordulóban, akár nyilvánosan kell megvédeni az álláspontokat. Itt is azt látjuk, hogy a kormány kezében a jog eszközzé válik a hatalmi célok eléréséhez. Pedig a jognak éppen az lenne a feladata, hogy korlátozza a hatalmat, mert ez a jogállam lényege. Itt viszont megfordul a logika. Nem a „rule of law”, vagyis a jog uralma érvényesül, amikor a hatalom is alá van rendelve a jognak; hanem a „rule by law”, a jog eszközként való használata az uralom fenntartásához. Nehéz élesen meghúzni a határt, hogy mikor indokolt tényleg a különleges jogrend, és honnantól válik visszaélésszerűvé. Azt látom, hogy Magyarországon az utóbbi állapot vált tartóssá. 2015 óta folyamatosan többféle különleges jogcím alapján kormányoznak. Korábban a bevándorlásra, aztán a Covidra, majd a háborús veszélyhelyzetre hivatkoztak, s ez tankönyvi példája annak, hogyan válik a „kivételes állapot” normává, minden következményével együtt.​

Ha kifejezetten ehhez az ügyhöz írnak egy veszélyhelyzeti kormányrendeletet, az milyen precedenst teremthet más, vitatott hatósági akciók utólagos „levédésére”?

Ezt hívják autokratikus legalizmusnak, amikor az autokratikus berendezkedés körülményei között mindent jogi formába öltöztetnek. Formálisan, első ránézésre, jogilag minden rendben – van rendelet, van törvény –, de azok funkciója csupán annyi, hogy politikailag kényes ügyeket utólag igazoljanak.​ Ez a NER-rendszer működési módja. Gondoljunk a Lex CEU-ra, vagy arra, amikor veszélyhelyzetre hivatkozva, államosítottak egyes cégeket. Mindig készül valamilyen jogszabály, mert a jogon teljesen kívül eljárni nehezebben védhető, az ilyen döntések külföldről, az EU-ból is azonnal látszanak. Ezért mindent „rituálisan” jogba csomagolnak, még ha utólag is. A konkrét rendelet szövegét még nem ismerem, de a probléma logikája ettől még jól látszik.

​Jogászként mennyire problémás, ha a jogszabályalkotás ennyire ráhangolódik a kampánynarratívára? Biztosan „háborús pénz”, „maffiahálózatok”, „politikai befolyás” áll a szállítmány mögött.

Nekem ez már régóta problémám. A jogalkotás nemcsak tartalmilag vált a kormányzati – és ma már kifejezetten pártpolitikai – érdekek kiszolgálójává, hanem nyelvileg is. Jogszabályban hívnak „rezsicsökkentésnek” egy kampányintézkedést, jogszabályban „Szőlő utcainak” neveznek egy javítóintézetet, amelynek van hivatalos neve is. Kampánynyelven fogalmaznak, ahol csak lehet. Odáig jutottunk, hogy ma már maga a jogi nyelvezet is több esetben a kampány nyelvéhez igazodik. Tartalmilag is kimutatható, milyen konkrét pártérdeket szolgál egy-egy jogszabály, amihez párosul egy kampányjellegű nyelvhasználat. A jog eszközzé válik a propaganda gépezetében.​

Mit üzen mindez általában a magyar jogrendszer állapotáról?

Azt üzeni, hogy a hatalmon lévők nem veszik komolyan a jogot. Eszközzé tették, amelyet a propaganda és a politikai célok szolgálólányának tekintenek. Természetesen nem minden jogszabály ilyen, vannak szakmai, szakpolitikai normák is, de nagyon sokról látszik, hogy kifejezetten politikai célból, pártérdekre szabva készültek.

​Milyen garanciákra, intézményi fékekre lenne szükség ahhoz, hogy a különleges jogrend ne váljon a „normál” kormányzás állandó eszközévé?

Ez elsősorban nem jogi, hanem politikai kérdés. Az intézményi garanciák – a bíróságok, az alkotmányos kontroll – formálisan nagyjából rendben vannak. Ezeken lehetne finomítani, hogy nehezebb legyen a visszaélés, de önmagukban az ilyen beavatkozások nem elégségesek. Ha nincs demokratikus erőegyensúly, ha egy politikai erő kétharmados hatalommal hosszú távon ellenőrizetlen marad, akkor nagyon nehéz pusztán jogi eszközökkel féken tartani. A nyugat-európai jogállamok történetileg úgy épültek ki, hogy a különböző politikai erők között egyensúly volt. Senkinek nem állt érdekében szétverni a jogrendet, mert később, ellenzékben, neki is szüksége lehetett ugyanezekre a garanciákra. Ha ez az erőegyensúly hiányzik, akkor a jogi garanciákba kapaszkodni nagyon nehéz.