A hatékonyság és a nemzeti büszkeség erősítése nem jár kéz a kézben
Labdarúgásban és vízilabdában a Ferencváros, női kézilabdában a Győri ETO csapata jöhet most szóba, ha azt a kérdést tesszük fel, hogy egy főleg légiósokból felépített csapat erősítheti-e a nemzeti büszkeséget? Szabados Gábor sportközgazdász szerint erősítheti, mert a szurkolók többsége a csapatot nézi, a csapatnak, a klubnak szurkol. A Fradi-indulót akkor is eléneklik a drukkerek, ha a pályán lévő játékosok egyike sem érti, miről szól. Ha többségében magyar játékosokra épülne a két csapat, akkor az az eredményesség rovására menne, bár a nemzeti büszkeséget hatékonyabban erősíthetné. A nemzeti válogatottnál már más a helyzet, ott fontos és szabályozott, hogy például a magyar csapatban magyar állampolgárok játszanak.
A szurkolóknak az a márka, az az identitás fontos, amit a klub és a csapat képvisel és nem az, hogy kik játszanak a csapatban – mondta Szabados Gábor. „Akár győri, akár ferencvárosi drukkert nézünk, azt látjuk, hogy akkor is kint vannak a meccseken, ha egyetlen magyar sem játszik. A Fradi szurkolói akkor is eléneklik a Fradi-indulót, ha a játékosok egyetlen szót sem értenek belőle a pályán. Ők a csapatot bíztatják, tehát ebből a szempontból lényegtelen, hogy milyen nemzetiségű játékosok rúgják a labdát” – tette hozzá a sportközgazdász, majd megjegyezte: nyilván azért vannak olyanok is, akik ezt másképp gondolják, de ők vannak kevesebben. Akik pedig nem a konkrét csapatoknak, például a Győri ETO női kézilabdásainak szurkolnak, hanem a sportágat szeretik, azok azt látták, hogy egy magyar csapat nyerte meg a Bajnokok Ligáját.
Az egyértelmű, hogyha többségében magyar játékosokra épülne a két említett csapat, akkor az minden bizonnyal az eredményesség rovására menne, bár a nemzeti büszkeséget hatékonyabban erősíthetné – vélte a szakember, s megjegyezte, azért vannak a csapatokban az idegenlégiósok, mert jobbak, mint a magyar játékosok. Amit a sportról a szakemberek mindig elmondanak, hogy identitás-, közösségképző, a nemzeti büszkeségre ható ereje van, annak a klubcsapatokban lévő légiósokat tekintve csak minimális jelentősége van. Emellett a klubcsapatok szintje fölött lévő bármely sportág válogatottja nyilvánvalóan erősebben hat a nemzeti önbecsülésre és identitásra. Így a magyar válogatottban értelemszerűen magyar állampolgárok játszanak.
Korábban voltak az idegenlégiósok számát meghatározó szabályozások. Ilyenek ma is léteznek? – kérdeztük Szabados Gábort. „Korábban volt, jelenleg nincs ilyen szabályozás. Akkor szűnt meg, amikor az Európai Unió Bírósága az úgynevezett Bosman-szabályt kimondta még 1995-ben. Eszerint a profi sportolók jogi szempontból semmiben sem különböznek a többi munkavállalótól, és ugyanazok a szabályok vonatkoznak rájuk, mint például az asztalosokra vagy az orvosokra. Amikor 2004-ben beléptünk az EU-ba, már Magyarországra is vonatkozott ez a szabály, így még ha akarnánk sem hozhatnánk olyan szabályozást, hogy például Győrben hány légiós játszhat, mert az uniós állampolgár – legyen az holland vagy román – a magyar csapatban „magyarnak” számít, nem tehetünk különbséget köztük” – emlékeztetett a sportközgazdász.
Azután az unión kívülről érkezett légiós játékosok miatt külön megállapodásokat is kötöttek, ami miatt végül már okafogyottá vált az addigi szabályozás. Ezért napjainkban már semmilyen komolyabb sportágban nincs ilyen, bár Angliában a Brexit miatt most szigorúbban veszik. De a nemzetközi kupákban egyáltalán nincs – tette hozzá, majd emlékeztetett: nagyon régen, az 1990-es években a nemzetközi kupáknál még élt az a szabály, amely szerint három légiós játszhatott egy mérkőzésen. Ez például a Manchester Unitednél, ahol David Beckham is játszott, állandó problémát okozott. Az angol Premier Ligában a skót, az ír, a walesi játékosok nem számítottak légiósnak, de az európai kupákban igen. Emiatt nekik mindig két különböző csapattal kellett játszaniuk. De ma már nincs ilyen. Nem szabályozzák azt, hány légiós lehet egyszerre a pályán – magyarázta Szabados Gábor, aki beszélt arról is, hogy ettől még folyamatosan felmerül a szabályozás kérdése, de az általában a jogi problémákon el is akad.
Viszont Magyarországon van egy ösztönző: amikor elosztják a központi támogatásokat a klubok között, akkor jelentős, 100 milliós nagyságrendű összegeket nyújtanak éves szinten azoknak a csapatoknak, ahol a mérkőzés legalább egy bizonyos részében magyar játékosokat foglalkoztatnak. De például a Ferencvárost ez nem érdekli, mert annyi plusz jövedelmük van, hogy erre már nincs szükségük – fűzte hozzá a sportközgazdász.
Szabados Gábor kitért arra is, hogy a magyar válogatottban időről-időre honosított légiósok is feltűnnek. Ez mostanában szinte minden országban és minden sportágban így van – tette hozzá. A magyar labdarúgó válogatottban több olyan focista is játszik, aki nem Magyarországon született, nem itt nevelkedett, adott esetben nem is beszél magyarul, viszont mindegyikőjüknek van valamilyen kötődése az országhoz. A különböző sportágak ezt eltérően szabályozzák, de ebből a szempontból a FIFA-nak, a Nemzetközi Labdarúgó Szövetségnek van a legszigorúbb szabályrendszere. Ugyanis megköveteli, hogy legyen erős kötődése a játékosnak az adott országhoz: legyen valamilyen vérségi kapcsolata legalább nagyszülői szinten, illetve legalább öt évet el kell töltenie folyamatosan Magyarországon. De például birkózásban vagy műkorcsolyában előfordulhat, hogy az országhoz semmilyen módon nem kötődő sportoló szerepel magyarországi színekben. Birkózásban ez így lesz most a párizsi olimpián is – utalt rá a szakember.
„Ezért szükség lenne a szabályozásra, és ehhez a FIFA-ét tartom etalonnak. Jó lenne, ha minden ország minden sportágában bevezetnék, mert a nemzeti csapatnak a tiszteletét meg kellene adni azzal is, hogy akkor képviseljen valaki egy országot, ha van megfelelő kötődése és kapcsolata vele. Igaz, a kisebb sportágaknál nem nagyon látok erre esélyt, de a nagyobbaknál kellene” – mondta Szabados Gábor.
