A hazai politika nagy kérdése: valójában ki blöfföl?

Ezekben a bírálatokban mennyi a kormánypártok hivatalos fanyalgása, illetve a baloldal értetlenkedése?

Különleges helyzet tanúi lehetünk. A Tisza Párt ellenfelei – legyenek azok ellenzékiek vagy kormánypártiak – elsősorban a maguk felfogása alapján próbálják meg elhelyezni a hazai belpolitikai térben ezt az új politikai alakulatot. Olyasmit kérnek számon az alig több mint egy éve feltűnt szervezeten, amit a vetélytársai immár harminc éve alapvetésnek tekintenek: aki a választók szimpátiájáért síkra száll, annak legyen valamiféle jövőbe tekintő elképzelése, valamint adja tanújelét annak, hogy mennyire tekinthető kormányképes szervezetnek. A Fidesz azt bizonygatja, hogy ők egy sokkal nagyobb párt, több politikussal, több szakemberrel, vezetési tapasztalattal rendelkeznek, de ugyanezzel próbálkoznak az ellenzéki pártok is. Amikor megszólalnak, mindig arra hivatkoznak, hogy ők is évtizedek óta itt vannak a magyar politikában, akár kormányzati múlttal is rendelkeznek, ami persze a választók körében nem feltétlenül idéz fel olyan pozitív emlékeket, amelyeket hajlandók volnának szavazatokra váltani. Ezzel szemben a Tisza egy érdekes, újfajta jelenség, ami éppen emiatt talált rendkívül rövid idő alatt széles támogató táborra. Akik éppen emiatt kritizálják tudatosan, vagy meg nem értésből ezt a jelenséget, azok a politikatörténetből ismeretes pártmodellekkel keresnek párhuzamot, pedig azóta világszerte átalakult a pártok társadalmi szerepe. 

A pártok működésének a nyugati „érett demokráciában” évtizedek óta szigorú szabályai alakultak ki…

Pontosan ezt próbálom kifejteni. Nyugaton a pártok úgy működnek, hogy időnként tartanak kongresszusokat, annak vannak jogkörei, kialakultak azok a pontok, fórumok, ahol a tagságnak lehetősége van bekapcsolódni az országos politikai életbe… De az elmúlt években ott is lényeges változások történtek. Amikor a századforduló környékén létrejöttek a nagy tömegpártok, már alapvetően mást vártak el az emberek a demokráciától, más lett a kapcsolódásuk hozzá; akkoriban küzdötték ki az egyszerű emberek a választójogot. Emiatt sokkal közvetlenebb volt a pártok és a társadalom viszonya. Hadd illusztráljam egy példával, Ha mondjuk a bristoli vagy birminghami munkáskörzetben az emberek elégedetlenek lettek a Munkáspárt ottani parlamenti képviselőjének megszólalásaival, akkor az asztalra csaptak, és fehéren-feketén megmondták neki, hogy ezentúl mit várnak el tőle. Ebből mindenki értett. Ugyanilyen példákat hozhatnék Németországból vagy Franciaországból is. Az utóbbi évtizedekben ez eltűnt, a pártok ott is egyre inkább eltávolodnak a társadalomtól. A második világháború utáni gazdasági fellendülést követően, átalakultak azok az osztálystruktúrák, amelyek fönntartották ezeket a tömegpártokat, maguk is átalakultak. Tömegpártból létrejöttek a gyűjtőpártok, vagy néppártok, amelyek próbálják szélesebb körből megszólítani a szavazókat. Már nem csak arról szól a politika, hogy ki-ki megpróbálja a sajátjait mozgósítani. Ez aztán odavezetett, hogy az egy-egy réteghez szóló program már kevésbé lett fontos, olyan ajánlatokat kellett tenni a választóknak, amelyek mindenki számára megnyerőek lehetnek. Az elmúlt pár évtizedben pedig a politika annyira költséges tevékenységgé vált, hogy a kampányokat, a szakértőgárdákat már nem lehet a viszonylag alacsony tagdíjakból fenntartani, helyette az állami pénzek lettek a pártok fő bevételi forrásai, ami tovább csökkentette a párttagok és a társadalom befolyását.

Ön ismer arra példát a világban, hogy egy kormányváltásra készülő politikai erő 27 hivatalos taggal sikerre törekedne? Ez nem tűnik valóban egy buboréknak? 

Jóformán nincs két teljesen egyforma választási rendszer a világban. Egy listás rendszerben kevésbé lehet fontos a jelöltek személye, mint egy egyéni választókerületekre építő többségiben. Az a tapasztalatom, hogy akár Magyarországon, akár Nyugaton a sikeresség nem arányos az adott párt taglétszámával. A német szociáldemokraták ugyanúgy ki tudnak kapni a több mint 300 ezer tagjukkal, mint akár a kereszténydemokraták, és akkor még nem is beszéltünk Geert Wilders Holland Szabadságpárjáról (PVV), amelyik kifejezetten egyszemélyes párt. A PVV rendkívül centralizáltan működik, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a szervezet jogilag nem rendelkezik tagsággal, a pártnak nincsenek tagjai, választott szervei, kongresszusa, ahol döntések születnek. A holland demokráciát senki nem kérdőjelezi meg, mégis képesek voltak 20-30 százalék köré fölnőni a legutóbbi választáson. Hivatalosan csak Geert Wilders a párt egyetlen tagja, ő nevezheti ki a jelölteket, képviselőket, tisztségviselőket, ő hozza meg a stratégiai döntéseket, politikai irányvonalról, szövetségekről, és így tovább. Nincs belső ellenőrzés vagy demokratikus struktúra a párton belül. Wilders irányít mindent, nemcsak jogilag, hanem a gyakorlatban is ő a párt arca, hangja és döntéshozója. Képviselői többnyire lojálisak hozzá, nem nyilvánosak a belső viták, a pártelnök pozícióját senki sem kérdőjelezi meg, mert formálisan nem is tudná.

Arra céloz, hogy az sem volna ördögtől való, ha Magyar Péter egyszemélyes pártban gondolkodna?

Tulajdonképpen nem. És ezért nincs igaza az Amerikai Népszavának, amikor testületeket, meg alapszervezeteket reklamál. Két dologra akartam csak utalni: egyrészt vannak furcsaságok másutt is a politikai térben, másrészt nem a tagság száma lehet a választási siker kulcsa, hanem a szervezet, vagy a vezető személyének tömegbefolyása. Ha számos a tagság, ha a szervezetnek döntő befolyása van a közéletre, akkor persze fölmerülhet, hogy ez a demokrácia szempontjából biztosan jó, de nem biztos, hogy a pártelitnek is kedvére van. Lehetnek elképzeléseik, amelyeket szeretnének megvalósítani, de nem tudják keresztülvinni, mert nem biztos, hogy az a mögéjük felsorakozott tagságnak is az érdekében áll. Ebben az esetben, elvileg a legkisebb körzeti pártalapszervezet vezetése is megtorpedózhat minden intézkedést... 

Ez talán kissé túlzás, nem gondolja?

Egyáltalán nem az! Naponta tapasztaljuk, főleg Nyugat-Európában, hogy a társadalom vezető elitje olyannyira elszakadt az emberektől, hogy az olyan nagy kérdéseket, mint mondjuk mi legyen a migrációval, merre tartson az európai integráció, szélesítsék vagy szűkítsék az Európai Unió jogköreit, már nem is kérdezik meg az emberektől. A Tisza Pártnak sem feltehetően az a célja, hogy olyan struktúrát teremtsen, ami a széles társadalomnak beleszólást enged a „nagy kérdésekbe”, de az is lehet, hogy éppen az ellenkezőjét tervezik. Erről még nem sokat tudhatunk. Ez a demokrácia jövője szempontjából eléggé csúnyán hangozhat, de nem lehet kizárni. Ezzel szemben, a Fidesz működését már mindenki ismeri, nagy meglepetést nem vár tőle egyetlen választó sem.  Orbán Viktor akarata érvényesül, fontos dolgokban a végső szót mindig a miniszterelnök mondja ki. Ez azért érdekes, mert a szakirodalomban számtalan tanulmány igazolja, hogy kifejezetten olyan pártok lehetnek esélyesek a Fidesz-szerű politikai formációk legyőzésére, amelyek képesek azt mutatni, hogy belülről nagyon egységesek. A hagyományos ellenzéki pártoktól is részben azért fordultak el a szavazók, mert észrevették, hogy belül vannak mozgolódások, elégedetlenek a vezetéssel, s az ilyen belső torzsalkodást a társadalom nem szokta díjazni. Lehet azt mondani, hogy ez demokratikus dolog, a belső viták előre visznek, de a választó mást gondol. „Ha nem tudnak egy kávé mellett megállapodni, akkor kormányozni sem tudnak majd”. Gondoljuk csak az LMP sorsára, de az MSZP-ben is ez történt, amikor kettészakadt a párt. Nagyon gyorsan elolvadt a nagy társadalmi beágyazottsága, de ugyanez megeshet a Fidesszel is. Jelenleg a minimális taglétszám ellenére, a Tisza társadalmi beágyazottsága jelentős, úgy tűnik, a párt még mindig olyan nyitott könyv, amibe bárki beleírhat, bárki részese, alakítója lehet. De ki tudja, mivé fejlődik néhány év múlva, ha győz 2026-ban, vagy ha akkor veszít?