A kétfelé taszított ország
E kétfelé taszított ország egyik felén azok élnek, akik elfogadják a diktatúrát, annak puha formáját még kedvelik is.
Belerázódtak abba a rendbe, amelyik megsimogatja a fejünket, ha jók vagyunk, s csak kicsi kokit ad, ha rosszak, és e diktatúrát üzemeltető bácsi mindig tudja mindenkiről, hogy az illető jó-e vagy rossz. Apánk helyett apánk.
Gondoskodik rólunk, gondolkodik helyettünk.
Egészen élhető diktatúra az ilyen, még azt sem várja el tőlünk, hogy szeressük. Megelégszik azzal is, ha úgy teszünk. Néha ennyit sem kér, beéri annyival, hogy ne látványosan utáljuk.
A másik országrészben, azok élnek, akik szeretik maguk eldönteni, hogy ők mikor jó magyarok, hazafiak, családapák, polgárok, nincs szükségük arra, hogy más mondja meg helyettük, hogy nekik mi a jó.
Velük szemben, a pálya egyik térfelén azok játszanak, akik szeretnek alattvalók lenni, mert nem hisznek abban, hogy a sorsukat maguk is képesek irányítani. A másik oldalon meg azok, akik bíznak magukban. Abban, hogy nem a ráolvasás, hanem a teljesítmény számít. Nem a lózung, hanem a tehetség, a szorgalom, a tudás.
De egyszer elmúlik ez is, és talpra áll ez az ország. Nem holnap, és talán még csak nem is holnapután. Lehet, mi már meg sem éljük, legföljebb a gyerekeink, akik már életvitelszerűen külföldön élnek, vagy csak az unokáink, akik ebből kifolyólag majd külföldön születnek. És, ugyancsak ebből kifolyólag, vagy valami más okból, már nem is fognak magyarul beszélni soha. De a világban valahol még megérik, hogy élhető lesz ez az ország, olyan, amelynek a polgárai büszkék lehetnek arra, hogy magyarok.
Mert lehet mellébeszélni, maszatolni, múltat másítani, ám az örök emberi dolgok nem változnak. Jelesül az, hogy a tiszteletet nem követelni kell, hanem kiérdemelni.
