A királyság angolosan távozik
Boris Johnson fölényes győzelmével végső megerősítést nyert, hogy Anglia kilép az Európai Unióból. Skócia függetlenségi törekvése új lendületet vehet, és Észak-Írország elszakadása sincs kizárva. A konzervatív angol kormány lazítani akar a környezetvédelmi előírásokon, frissen visszaszerzett szuverenitását egy még neoliberálisabb politika megvalósítására használná. Még senki sem tudja, hogy a Brexit gazdasági következményei mennyire fognak fájni Angliának, és mennyire Európának – egy bizonytalanabb jövő körvonalazódik.
Érdemes látni ugyanakkor a Brexit nyújtotta lehetőséget arra, hogy az Európai Unió végre szembenézzen saját identitástalanságával, koncepciótlanságával, átláthatatlanságával, a folyamatosan termelt demokratikus deficittel és főleg a belső szolidaritás fájdalmas hiányával. Nem mindenki részesül olyan bőségesen az egyesült Európa hasznából, mint a német nagyvállalatok és pénzintézetek – ez a helyzet pedig egyre kevésbé tartható.
Tiszteletreméltó, hogy az elmúlt évek nyomorult téblábolása után, az angolok végül kitartottak elhatározásuk mellett. Úgy döntöttek, nagyobb csapást mérnének magukra, ha egy népszavazás eredményét figyelmen kívül hagynák, mint amit a Brexit bármilyen kimenetelével elszenvedhetnek. Vállalták a kockázatot, mert ha a konzervatívok nem tartják az ígéreteiket, el tudják zavarni őket – ellentétben egy átláthatatlan bürokráciával, amelynek élére Angela Merkel úgy állítja a barátnőjét, Ursula von der Leyent, hogy arra egyetlen európai sem szavazott.
John Cleese három szóban össze tudta foglalni, miért lép ki Anglia az Európai Unióból: Jean-Claude Juncker. Nos, három szóban én is össze tudom foglalni, miért van mégis szüksége Európának az egységre és a folyamatosan mélyülő integrációra: Amerika, Oroszország, Kína. Akad-e bárki az unióban, aki úgy gondolja, hogy ők majd jobb válaszokat adnak a kontinentális és globális kihívásokra, mint az erejüket egyesítő európai társadalmak?
Jeremy Corbyn politikája megbukott. A Munkáspárt gyökeres baloldali fordulatát, az államosítást, a gyarmatosítók öngyűlöletét és az őrjöngő kultúrharcot egyértelműen elutasította az angol társadalom. A tanulság jól érthető: a trollkurzus és a neoliberalizmus szélsőséges politikájával szemben, nem a mártírkurzus és a szocialista radikalizmus szélsőséges politikája képez alternatívát, hanem a politikai közép által diktált konszolidáció.
