A kis biológusból és zenészből az Akadémia elnöke lett

Elnök úrnak kellene, hogy szólítsalak, de vélhetően az olvasók is megbocsátják, hogy tegeződünk, hiszen több mint húsz éve ismerjük egymást, és jó néhány interjút készítettem veled. Gondolom azt is megérted, hogy leginkább arra vagyok kíváncsi, kinek jutott eszébe, hogy indulj az MTA elnöki pozíciójáért? Neked, vagy másoknak?

Régóta ismersz, tehát biztosan tudod, hogy nem az én fejemből pattant ez ki, sőt, próbáltam ellenállni az utolsó leheletemig, de nem ment. Kollégáim, akadémikusok, köztük számos régi „motoros”, volt akadémiai elnökök, főtitkárok kerestek meg és mondták, hogy egy olyan krízis időszakban, mint amilyenbe az Akadémia került, muszáj, hogy elvállaljam, hiszen olyasvalakire volt szükség, akit a politikai spektrum valamennyi oldalán elfogadnak. Nem biztos, hogy mindenhol szeretnek, de legalább a nemzetközi tudományos elismertségem miatt elfogadnak. Meg amúgy is inkább béketeremtő, mint konfliktuskereső ember vagyok. Arra is szükség volt, hogy legalább az Akadémiára ne szivárogjon be az a politikai polarizáltság és ellenségeskedés, ami áthatja nemcsak a parlamentet, hanem az egész közéletet. Eddig ez itt nem jelent meg. Nyilvánvaló, hogy a tudósok között is sokféleképpen gondolkodó emberek vannak, de nézetkülönbségeiket az akadémikusok mindig meg tudták beszélni, akár egy kávé mellett, egy tudományos szimpóziumon vagy bármi egyéb rendezvényen. Itt komoly konfliktusról az elmúlt harminc évben soha nem hallottam. De nem árt – mondták többen – ha valaki őrködik, hogy ez így is maradjon. Akik megkerestek, azt gondolták, hogy esetleg alkalmas lehetek ezekre a feladatokra, hiszen a nemzetközi reputációm révén, a külföldi tudóskörökben is elismernek és a tekintélyem esetleg meg tudja védeni az Akadémiát a további gyengüléstől.

Közismert, hogy a kutatóhálózat kiszervezésével, elvesztésével az Akadémia tekintélye jelentősen sérült és újra kellett fogalmazni az Akadémia küldetését is. Sok volt tehát a diplomáciai és szervezési feladat, amelyek megoldására engem véltek alkalmas jelöltnek. A rábeszélésben egyesek odáig mentek, hogy azt mondták: ha most ezt nem vállalom el, az majdhogynem nemzetárulás. Nyilván viccnek szánták, de így próbálták ecsetelni a helyzet súlyosságát, kritikusságát. Többek között azt is, hogy egy ilyen periódusban, amikor jelentős változás állt be az Akadémia életében, nem lesz egyszerű az akadémikusok hitét visszaadni abban, hogy nekik komoly küldetésük van a nemzet életében, jövőjében. Ezeket újra kell fogalmazni és megfelelő határozottsággal képviselni a társadalom és a mindenkori politikai döntéshozók szemében, legyen az a kormány, a parlament, a pártok, az önkormányzatok. Magyarán, a Magyar Tudományos Akadémia imázsát újra kellett építeni, és a tudományos közélet középpontjába állítani.

Mi volt a döntő érv, ami levett a lábadról? Gondolom, felmérted, ha elfogadod a jelölést és győzöl, akkor mi lesz azzal intézettel, amely – ha lehet azt mondani – az életműved volt.

Az intézet miatt, sőt, a saját kutatócsoportom miatt sem kellett aggódnom, mert mindkét pozícióban kiváló utódok álltak rendelkezésre. Az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetében velem együtt hat akadémikus dolgozott, igaz, ketten, Vizi E. Szilveszter és Makara Gábor visszavonulóban, de rajtam kívül hárman – Sperlágh Beáta, Acsády László és Nusser Zoltán – még ma is aktívan. Volt kire hagyni az intézetet, mert ők hárman – egymást kiválóan kiegészítve – biztos, hogy sikeres pályán tudják tartani a nemzetközileg talán az egyik legelismertebb magyar kutatóintézetet, a hazai tudományosság egyik zászlós hajóját. Így nem volt félelmem, hogy rossz kezekbe kerül. A saját kutatócsoportom továbbvitelére pedig Nyíri Gábor tanítványom bizonyult messzemenően alkalmasnak. Neki is nemzetközi hírneve van, kiválóan irányítja a csoportot, kellően fiatal és dinamikus, a legújabb módszerekbe és témákba is beleveti magát, magas szinten műveli és kiválóan alkalmazza azokat, úgyhogy ő rajtam is túltett, mert engem úgy elborítottak az adminisztrációs gondok, hogy már nehezen tudtam lépést tartani a legújabb technikák meghonosításával. Tehát ebből a szempontból sem volt min aggódnom. A döntő érv pedig az volt, hogy az ember mindig keresi azt a feladatot, amellyel a legjobban tudná szolgálni az országát, a hivatását. Úgy gondoltam, hogy a kutatói pályámon elértem a karrieremnek abba a fázisába, hogy kétkezi kutatómunkában a tanítványaim vidáman elvannak az én mindennapos jelenlétem nélkül is, viszont esetleg tehetek valamit az országért, a hazai tudományosságért ebben a pozícióban.

Tavaly júliusban huszonnégy órás, online szavazással dőlt el, hogy te leszel-e az MTA elnöke. Végignézted, szurkoltál?

Nem, mert a tudomány minden területéről olyan sokan kerestek meg, hogy úgy gondoltam: valószínűleg nyerni fogok. Azon izgultam csupán, hogy ne csak egy-két százalékkal nyerjek, mert akkor nehezebb lesz az Akadémiát védenem, és nehezebb lesz megvalósítanom a különböző programjaimat. Végül ideális – majdnem hatvan-negyven százalékos – arányt értem el és ezzel érvelni is tudok azokkal a politikusokkal, újságírókkal szemben, akik az Akadémiát posztkommunista csökevénynek vagy netán balliberális fészeknek szokták hívni. Rólam mindenki tudta, hogy keresztény, nemzeti érzelmű ember vagyok, aki támogatja a konzervatív politikát és miután jelentős arányban megválasztottak, már senki sem mondhatja az Akadémiára, hogy ez egy posztkommunista csökevény.

Ennyire függ az Akadémia megítélése az elnök személyétől?

Attól biztosan függ, hogy egy ismert értékrendű és személyiségű elnökjelöltet milyen szavazati aránnyal választanak meg. Az akadémikusok próbálnak a napi politikától teljesen függetlenül dolgozni, de azért nyilván számít, hogy milyen az általános értékrendje a megválasztandó elnöknek. Akár jobb-, akár baloldali, de olyan erkölcsi és tudományos értékrendje legyen, amit szívesen vállalnak.

Van-e példaképed az elődeid között?

Szentágothai János és Vízi E. Szilveszter abszolút a példaképem. Szentágothainak eléggé jelentős politikai ellenszélben kellett dolgoznia, mégis képes volt egy kommunista rendszerben a keresztény nemzeti értékrendet képviselni. Mindenki tudta róla a pártban, hogy hívő, keresztény ember, sőt, az Evangélikus Egyház presbitere is volt. Ezt Viziről is tudták, de neki nem volt olyan nehéz sorsa, mint Szentágothainak, mert ő már a rendszerváltás után volt az akadémia elnöke, bár a diplomáciai érzékre akkor is szüksége volt. Végül ő érte el a Gyurcsány-kormány idején, hogy az Akadémia által korábban használt ingatlanvagyon az Akadémia tulajdonába került, ami egy óriási huszárvágás volt. Szentágothai pedig annak idején elérte, hogy a magyar kutatók külföldre utazhattak. Huszonegy-két évesen mi is már nyugati konferenciákra utazhattunk, és ha kellett, akkor ő személyesen vállalt kezességet értünk. Amikor 1982-ben először mentem ki Oxfordba egy éves tanulmányútra, azért vihettem magammal a feleségem, mert Szentágothai személyes garanciát vállalt arra, hogy visszajövünk. Ugyanezt megtette másokért is, azért, hogy a kutatók, a hazai tudós társadalom képviselői jobban integrálódhassanak a világ tudományos vérkeringésébe.

Szentágothai Jánosnak korábban is szerepe volt az életedben. Amikor harmadikos gimnazista korodban a kezedbe került Hámori József biológus, akadémikus tankönyve, amelyben Szentágothai illusztrációi szerepeltek, az eldöntötte, hogy nem vegyész leszel, hanem agykutató. Igaz, nem orvosként, hanem biológusként.

Igen, ez így történt. De ehhez az is kellett, hogy a középiskolai biológia tanárnőnk a tankönyvi anyagot hihetetlenül motiválóan adta elő. Ez mind hozzájárult ahhoz, hogy engem a kis kémikusból hirtelen átállítson kis biológussá. Aztán végső elköteleződésemet az agykutatás mellett – tudományos diákkörösként – Szentágothai Jánosnak és Somogyi Péternek köszönhetem. Erre nagyon jól emlékszel.

Az oxfordi egy éves tanulmányutadhoz még egy különleges ösztöndíj is kapcsolódik, úgy, hogy a te életedben a zene is igen fontos szerepet játszott, egészen kis korodtól.

Szinte hihetetlen, de az ösztöndíjat Herbert von Karajan ajánlotta fel. Nem személyesen nekem, hanem amikor Oxfordban adott egy koncertet a Berlini Filharmonikusokkal, akkor a saját karmesteri bevételét felajánlotta egy ösztöndíj alapítására, hogy fiatal, külföldi, kezdő kutatók vagy egyetemi hallgatók eljussanak Oxfordba, és ott egy éves kutatást végezhessenek. Így történt az esetemben is, ami elég érdekes véletlen, mert az én kapcsolódásom a zenéhez nagyon sok szálon futott. A zenei múltam hét éves koromban kezdődött, amikor szülői nyomásra kezdtem klarinétozni, akkor, amikor az ilyen korú srác inkább focizni megy az udvarra, semhogy gyakoroljon. Aztán tizenkét évesen épp ott akartam hagyni a zeneiskolát, amikor Benny Goodman életéről láttam egy filmet és azután azt mondtam: ha így is lehet klarinétozni, akkor dehogy hagyom abba.

Kértem egy Benny Goodman kottát a klarinét tanáromtól. Szerencsére volt neki, zongorakísérettel, sőt, egy Goodman improvizáció is le volt írva. Megtanultam egy zongorista barátommal, és előadtuk az országos úttörő kulturális seregszemlén. A zsűri majdnem hanyatt esett, hogy a „romlott nyugat” kultúrájához tartozó jazzt a taknyos tizenhárom-tizennégy éves gyerekek milyen bátran játsszák, még improvizálnak is. Ez teljesen hihetetlen volt a számukra. Így kerültünk a Lovassy László Gimnáziumba, ahol a duót, amelyet zongorista barátommal, Pfeiffer Gyulával alkottunk – aki jelenleg az Operett Színház zenei igazgatója – kibővítettük egy basszusgitárral és dobbal, és így már egy komplett jazz kvartettünk lett. Hallott bennünket játszani Nyitrai Endre, aki Pege Aladár után a második legjobb bőgős volt az országban, csak Pege Aladár elüldözte őt Budapestről. Óriási szerencsénkre, Veszprémben kötött ki és fantasztikus jazzéletet varázsolt ott. Neki volt a Dunántúl legjobb jazz zenekara és tizenhat évesen meghívott oda szaxofonozni, úgyhogy akkor már két jazz zenekarban játszottam és két kórusban énekeltem. A Zámbó István által irányított Lovassy Gimnázium kórusában és Veszprém felnőtt vegyes karában. De néha kisegítettem a Veszprémi Szimfonikus Zenekart, amikor több klarinétos kellett. Úgyhogy a zenélés eléggé kitöltötte a gimnáziumi éveimet, és túl sok időm nem maradt a tanulásra, de a jeles átlagom végig megmaradt. Nehezen döntöttem a pályaválasztáskor, de végül beláttam, ha kutató leszek, akkor mellette hobbiként zenélhetek, de ez fordítva nem működik.

És ez így is lett, mert később az együtteseddel minden évben egy koncertre is összeálltatok

Az már csak olyan házi muzsikálás volt, ahová meghívtuk a zenekar egy-két barátját, Szakcsi-Lakatos Bélát, Kőszegi Imrét, de játszottam többször Vukán Györggyel is. 2004-ben egy CD-t is kiadtunk a volt Lovassys zenekarunkkal, amelyen Vukán és Szakcsi is játszottak velünk, és több száz példányt felajánlottunk a gimnázium alapítványa számára.

Amikor eldöntötted, hogy agykutató leszel, mi foglalkoztatott a legjobban az agy titokzatosságában, működésében?

Amikor az első idegsejt-rajzokat láttam, az fogott meg leginkább, hogy valami hihetetlen komplex nyúlványrendszerrel rendelkeztek ezek az idegsejtek, és volt belőlük az agyban körülbelül százmilliárd. Ezeknek az idegsejteknek az egymással alkotott bonyolult hálózatai, ahol ugye az üzenetek elektromos potenciál-változás formájában szaladgálnak végig a nyúlványokon, hogyan produkálnak különböző viselkedésmintázatokat? Hogyan égetődnek be a memórianyomok? Hogyan hívja ezt elő az ember? Mitől függ, hogy egy memórianyom mennyire lesz tartós? Hogyan befolyásolják ezt az érzelmek, a motiváltság? Elképzelhetetlennek tűnt, hogy ez a huzalhálózat képes irányítani az ember minden funkcióját. Az összes tudatalatti, vitális funkciókat is, a lélegzetvételtől kezdve, hogy verjen a szívem, mennyit verjen, egészen az immunrendszerünk szabályozásáig, vagy a tudatos működésekig. Olyan izgalmas és szinte megoldhatatlannak tűnő feladatnak éreztem, hogy biztos voltam abban, ennek a tanulmányozásával egy egész életet boldogan eltölt az ember anélkül, hogy egy másodpercig is elunná magát.

(Folytatjuk)