A kormány a kereszténységet emlegetve hazudja végig a járványidőszakot

– Hogy a KDNP mit akar – főként a drámai Charlie Hebdo-ügy ismeretében –, ezt nyilván ők tudják. Öntől röviden kérdezném – vajon mire gondolt a költő?

– Fussunk neki a tágabb összefüggésekből. Ha csak az elmúlt napok eseményeire pillantunk, egy olyan kormánykoalíció pártját láthatjuk, amelynek egyik vezető politikusa, Magyarország harmadik közjogi méltósága és az Országgyűlés elnöke éppen a minap közölte, hogy az ellenzéki pártok nem részei a magyar nemzetnek. Egy olyan pártról van szó, amelyik a kereszténységet folyamatosan politikai eszközként használja, miközben a keresztény értékeket páros lábbal tiporja. A kereszténység számukra kirekesztő fogalom, s kifejezetten azokat foglalja magában, akik a kormánypártok értékrendjét vallják. A többiek nem keresztények, nem magyarok, nem nemzetiek, hanem idegen érdekeket szolgálnak, nemzetellenesek, kívülről irányítottak, s a kamatot szerető nemzetközi spekulánsok előretolt helyőrsége. Ennek a súlyosan kirekesztő politikai beállítottságnak lett az egyik eszköze a szótárukban a kereszténység, s ebbe a koncepcióba illeszkedik most a célkeresztbe állított karikatúra, amely az ő – tegyük hozzá: hamis – olvasatukban a belső idegenek újabb támadása a haza ellen.  

– Vejkey Imre, a párt frakcióvezető-helyettese csütörtökön bejelentette, hogy bár „az alaptörvény rögzíti a véleménynyilvánítást és a sajtószabadságot, de egyidejűleg azt is, hogy ezek gyakorlása nem irányulhat bizonyos közösségek, többek között a vallási közösségek méltóságának megsértésére. Márpedig itt ez történt” – definiálta a Pápai Gábor által készített grafikát, amely a keresztre feszített Jézust s mellette Müller Cecíliát ábrázolja. Mindkét szereplő a közvélemény által, mondhatni történelmileg megszokott helyzetében látható – Jézus a kereszten, Müller Cecília az operatív törzs pulpitusán, egyik sincs megalázó vagy szándékosan eltorzított helyzetben, ami alapja lehetne a per tárgyának. Miután a személyiségi jogi pert nem az élő Müller Cecília kezdeményezte, a bejelentő Vejkey személyében nem érintett, vajon a holtából hajdan feltámadt Jézus lehet-e a felperes...?

– Bizony, itt egy hihetetlenül fontos ügyről van szó – messze nem pusztán a karikatúra miatt. Az ügynek vannak előzményei. Ilyen volt a dániai Mohamed-karikatúrák nyomán elhíresült karikatúra-háború, vagy ide tartozott a Charlie Hebdo szatirikus francia hetilap szerkesztősége elleni förtelmes merénylet. Ezeket a támadásokat a fanatikus-fundamentalista iszlám hajtotta végre. Idehaza most testvérpártjuk, a magyar fanatista-fundamentalista KDNP hallatja a hangját. Miért említettem, hogy az ügy fontos és önmagán túlmutató? Azért, mert idehaza sokan még mindig nem értik, hogy a mai világ működését, politikai gondolkodását – de sajnos még a terrorizmusát is – igen nagymértékben határozzák meg a civilizációs, s azon belül a különféle módon artikulálódó vallási kérdések. Ennek oka és formái külön elemzést érdemelnek, ám annyi bizonyos, hogy a vallás ma politikai erőforrássá vált. Ha ezt valaki nem érti, az semmit sem ért napjaink világából.

Ugyanakkor felettébb sokatmondó, hogy egyetlen olyan emberjogi egyezményt, megállapodást vagy ajánlást sem ismerünk, amely kimondaná vagy kodifikálná a vallások tiszteletét, vagy megtiltaná azok bírálatát, kritikáját. És ez nagyon helyesen van így! A törvények és szabályzók a vallási és lelkiismereti szabadságot deklarálják, azt, hogy mindenki szabadon megélheti saját meggyőződéséből fakadó hitét, világnézetét, s ebben nem lehet senkit sem meggátolni. A kritika – öltsön az bármilyen formát – megengedett, hiszen mindent és mindenkit egy demokráciában lehet és kell bírálni, kritizálni, a legnagyobb tekintélyeket, vagy a legtekintélyesebbnek vélt intézményeket is. Ezt biztosítja a demokráciák egyik legalapvetőbb pillére, a szólás-, a sajtó-, és a véleményszabadság elve.

A kritika – megengedem –, lehet ízléstelen, méltatlan, durva vagy sértő, csakhogy ez ízlés dolga, amelyet nem lehet felülről, jogi szankciókkal szabályozni. Nem véletlenül mondjuk, hogy ízlésekről nem lehet vitát nyitni. Ráadásul ki lenne az, vagy mely instancia, aki, vagy ami rendeletbe foglalná, hogy meddig terjedhet a bírálat, egyáltalán ki illethető kritikával, s hol a kritika határa, amelynek átlépése után már büntetőeszközökkel szükséges fellépni a kritizálóval szemben? Az alapjog – mint említettem – a másik ember vallási és lelkiismereti szabadságának tiszteletben tartása és a szólás- és sajtószabadság. Miért ne lehetne bírálni, kritikával illetni a másik vallását? Annál is inkább, mert a vallástörténet épp arról tanúskodik, hogy a legtöbb világvallás a másik vallás bírálatából, kritikájából nőtt ki, s most finoman fogalmaztam, mert ez a bírálat sokszor üldözéseket, gályarabságot, máglyahalált, kényszerkereszteléseket, pogromokat jelentett. S mind a mai napig például egyes protestáns-neoprotestáns felekezetek a pápaság intézményében bálványimádást és az Antikrisztus megtestesülését látják. De gondoljunk csak bele: nem durva „kritikája”-e mondjuk a nem hívőknek, ha egyes vallások felől azt hallják, hogy bűnben fetrengő emberek, avagy nem durva bélyeg-e, amikor – teszem azt – az abortusz katolikus tilalmát világnézeti okokból elutasítók, akik a női önrendelkezés jogát preferálják, azt kapják meg, hogy ők a „halál kultúrájának” képviselői?

– Kell-e mindezt szabályozni?

– Isten ments! Innentől ugyanis ízlésekről vitatkozunk. Ahogy nem kodifikálom, hogy az Ön inge nekem nem tetszik, nem kodifikálhatom, hogy annak az embernek a karikatúrája nem tetszik, vagy bírálatának hangneme, következésképp nem hozok ingszankciókat, hogy milyen mintázatúban köteles felkeresni, hogy milyen tárgykörben és hogyan rajzolhat a karikaturista, s hogy miről és milyen stílusban nyilatkozhat a kritikus.  

– Vagy az is lehet, hogy már léteznek ilyen szankciók, csak még nem tudunk róluk…  

– Ma már persze ez sincs kizárva. Mindenesetre rögzítsük: a véleményemet – bárkiről és bármiről – elmondhatom, leírhatom, lerajzolhatom, elénekelhetem. Igaz, ha például megjelenik egy karikatúra, vagy bármilyen műalkotás, ugyanilyen jogom van azt a legkeményebb módon bírálni, az újság ellen bojkottra felszólítani, a legsúlyosabb kritikával illetni. De feljelenteni? Én tudom, hogy a hit szenzitív elem, ahogy szenzitív elemnek minősülnek a szexuális szokások is stb. De tudomásul kell venni, hogy minderről bárki véleményt mondhat. Ha ízléstelenül, gonosz vagy aljas módon teszi – tudjuk, ez is sűrűn megesik – az ellen lehet tiltakozni, lehet azt mondani, hogy erre a lapra többet egy fillért sem adok ki, ezt a tévés csatornát nem kapcsolom be, s erre bíztatok másokat is stb., ez mind megtehető, de jogi eszközökhöz folyamodni egyszerűen nonszensz, s a demokrácia, a szólásszabadság teljes félreértéséről árulkodik.

– Na, ez annyira nem ördögtől elrugaszkodott, dolgoznak rajta erősen.

– Így van. De nem győzöm hangsúlyozni: ízlésekről sem teoretikus, sem jogi vitát nem lehet folytatni. Elmondhatom a véleményemet, egy nekem nem tetsző, borzalmas ruháról, egy rettenetes cikkről, egy gusztustalan karikatúráról, ám mindezt jogi útra terelni képtelenség. Hiszen akkor – mint már mondtam – nincs megállás, a kritika, a bírálat kereteket követel. Na de kitől, kinek az ízlése, érdeke vagy politikai meggyőződése alapján születnek ezek a keretek? A kérdés, hogy van-e erre megoldás? Van, nem is egy. Mondok egyet-kettőt. Jelen pillanatban, a modern társadalmak sorában, Magyarország talán az egyetlen, ahol nincs világi (vagyis nem felekezeti!) vallástörténeti vagy vallástudományi oktatás. Sem a középiskolákban, sem az egyetemeken, annak ellenére, hogy mint említettem, a vallás erősen beágyazódott jelenkorunk világába. Pedig fontos lenne megtanulnunk és megértenünk már gyermekkorunktól kezdve, hogy a más vallású ember nem ijesztően és artikulálatlanul óbégat, nem akar rosszat nekem, nem tör az életemre, hanem ugyanolyan érzelmeket és gondolatokat fogalmaz meg, mint én, csak egy másik „nyelvi keretben”. Vagyis, ha bírálom vagy kritizálom, igyekszem azt a jó ízlés határain belül megtenni, a legkevésbé bántóan, sértően. A vallások ismerete eligazít, például akkor is, ha tudom, hogy mi az a fundamentalizmus, s milyen veszélyeket rejt magában. De majd’ minden vallási hagyományban fontos mondjuk a szerelem, s majd’ mindegyik hagyomány elutasítja mondjuk a magántulajdon megsértését. Nem csekély közös pontok!

– Vagyis egyként kéne utálnunk, ha kilopják a szemünket.

– Ha a vallások világi, vagyis felekezetektől független oktatása végre zöld utat kaphatna, az nagyon sokat segítene abban, hogy a különböző vallások hagyományait megismerjük, s például felismerjük azt, ha egy politikai alakulat visszaél egy vallási hagyománnyal, s azt kizárólag önös érdekei mentén kívánja felhasználni. És ugyancsak megoldás lehetne, ha a barbárság határait olykor alulról súroló magyar politikai élet eljutna ahhoz a minimumhoz, hogy ha mondjuk a harmadik legfőbb közjogi méltóság arról kezd delirálni, hogy mely politikai pártok és szavazók nem tartoznak a magyar nemzetbe, akkor ez a politikus a mondatának második felét már a politikai életből kihajítva fejezze be. Hiszen aki nem érti, hogy a demokráciákban van hatalmon lévő párt és van ellenzékben lévő, az valójában az egypártrendszer diktatúráját hordozza tudattalanjának sötét világában. A lényeg tehát: a tőlem akár vallásilag, akár politikailag, akár világnézetileg különböző embertársam létének és létezése jogának elismerése. Bírálhatom politikai nézetét, vallási meggyőződését, világnézetét stb., bármit, de hogy ezt miként teszem, az ízlés dolga, vagyis nem szankcionálható, de alakítható, nevelhető, példaadással illusztrálható.

– A karikatúraháború(k) kapcsán Önt idézném, hogy felmerül a kérdés, vajon mi sérti jobban a vallási érzékenységet, ha valaki a vallás nevében Allah szent harcosaként vagy küldötteként definiálva magát, és a vallásra hivatkozva, ártatlan civileket gyilkol le vagy pedig az, ha valaki a maga eszközével erre felhívja a figyelmet?

– És mit válaszoltam?

– Elfelejtettem.

– Bizonyára azt, hogy természetesen az első példa sérti a vallási érzékenységet. A dán, a francia karikatúrák nem a mohamedánok vagy az iszlám elítéléséről szóltak, hanem azoknak az elítéléséről, akik ártatlan emberek ellen követtek el merényleteket, akik civil lakosokat mészároltak le, s mindezt a vallásukra, a hitükre, a szent harcukra, az isteni küldetésükre hivatkozva követték el. Vagyis a Mohamed-karikatúrák nem az iszlámot és a muszlimokat támadták, hanem azokat, akik a vallásukkal visszaéltek, s őrült gyilkoló gépekké váltak. Miként a Népszavában megjelent karikatúra – elég ehhez egy minimális látásmód vagy vizuális kultúra – sem a keresztényeket vagy a keresztény vallást gyalázza.  

– A Mohamed-karikatúrákban azért hivatkozás volt, hogy a prófétát tilos ábrázolni – nemhogy kritikusan.

– Az iszlám hagyományában tilos a kiábrázolás, de a kereszténység nyugati hagyományában a kiábrázolás nem tiltott, s a vizuális kultúra, a láttatás, a képiség a mi kultúránk szerves és meghatározó részét képezi. Lám, ha az összes muszlim ezzel tisztában volna, tudnák, hogy a megképesítés nálunk nem a szent meggyalázása, éppen ellenkezőleg. A fundamentalistának persze ezt hiába magyaráznánk. 

– A KDNP által feljelentett rajzzal az a laikus problémám, hogy sem Jézus, sem Müller Cecília nincs dehonesztáló módon ábrázolva. Szóval, némileg zavarba hoz, hogy tulajdonképpen melyikük miatt születhet egy feljelentés...?

– Hát éppen ez az. A Pápai-karikatúra kapcsán, nem feladatom annak esztétikai megítélése. Ez újfent ízlés dolga. Ámde, ha nem a KDNP fundamentalista szemüvegén át pillantunk a rajzra, magától értetődő módon lesz világos (s egy karikatúra annál jobb, minél egyszerűbb, vagyis ezt még a perrel fenyegetőző KDNP-sek is jó eséllyel felfoghatnák), hogy a karikatúra a hipokrita, szemforgató magatartásról szól. A kormánynak, így a KDNP-nek tart tükröt, s ez – megengedem – igen fájó tud lenni. Annak a kormánynak, amely a nap 24 órájában csak és kizárólag a kereszténységet emlegeti – már a névelő és a kötőszó helyett is –, ám ezalatt valóságos viselkedésüknek és magatartásuknak köze sincs a kereszténység értékrendjéhez. A nemzet és a kereszténység emlegetésével párhuzamosan, a járványidőszakot végighazudták, az adatokkal manipuláltak, katonai megszállás alatt tartva az egész országot, az egészségügyi dolgozókat, a munkájában ellehetetlenített sajtót, rendeletekkel és átírt törvényekkel fenyegetőzve, félelmet generálva, s a valós információk átadásától eltiltva orvosokat, kórházigazgatókat, virológus szakembereket – mindenkit. A lakosság – vagyis az érintettek – semmit sem tudhatott meg, csak a kormány és a katonai junta által megszűrt és kozmetikázott híreket. A többit néma csend vette körül. S Müller Cecília nyakában lógó jel hiába hirdeti vallási hovatartozását, ő maga is tevékeny szerepet vállalt abban a gyalázatban, ahogy frissen műtött, daganatos betegeket vagy amputált végtagú embereket egyszerűen kihajítottak a kórházakból, sorsukra hagyva a legkiszolgáltatottabbakat, a legrászorultabbakat. Emlékeim szerint, Jézus nem egészen ezt tanítja az evangéliumokban. Pápai Gábor karikatúrája pontosan ezt az égbe kiáltó ellentmondást tárta elénk a maga eszközeivel, keserű és fájdalmas humorával, iróniájával. Azt kell mondanom, hogy Pápai éppen a kereszténység igazi szellemét próbálta megvédeni a vallási értékeknek szakmányban fityiszt mutató szemforgatókkal és a kereszténységet puszta politikai eszközzé degradáló hatalommal szemben. A KDNP pedig – hogy szolgai módon hozzájáruljon az ellentétek szításához és a koalíciós partnerének oly kedves ellenségkép napirenden tartásához – tisztességtelen módon, maga is gerjesztőjévé vált ennek a trükközésnek. Saját maga farigcsálva igazi karikatúrát a kereszténység egészéből.

– Zárjuk kerekre a beszélgetést és fejezzük be a KDNP-vel. Ön szerint Semjén Zsolt elnök mihez fog kezdeni, miből keresi meg a betevőjét, ha kénytelen lesz eltávozni a politikából? Nálam bizonyára jobban ismeri a pályafutását, van egy szép szakmája, amihez lassan visszatérhetne?

– Bár van diplomája, de arról is bebizonyosodott, hogy egy ügyetlen és színvonaltalan plagizáció eredménye, amelynek legfőbb állításait főképp egy középiskolásoknak szánt ismeretterjesztő könyvből sikerült kikopiznia, s a doktori disszertációját is értékelhető szakmai publikációk hiányában, s valódi nyelvtudás nélkül abszolválta. Hát nem ez a tisztesség és a civilizációt teremtő keresztény értékrend igazi karikatúrája?

– Tehát még csak azzal sem tudjuk biztatni, hogy tessék visszatérni az eredetileg választott szakmához.

– Nem, ezzel sajnos nem tudjuk motiválni. Én inkább azzal biztatnám, hogy végre tanuljon ki egy értelmes szakmát, és azt űzze a „keresztényüldözők” helyett.