A kormány számára az oktatási rendszer = a gyerekmegőrzéssel (1. rész)

A magyar szülők, pedagógusok diákok irigykedve olvashatják, hogy szárnyal a vietnámi oktatási rendszer. Az ázsiai ország gyerekei a világ egyik legsikeresebb oktatási rendszerében tanulnak, amit az olvasás, a matematika és a természettudományok nemzetközi felmérésein elért kiemelkedő eredmények is tükröznek. A Világbank legfrissebb adatai azt mutatják, hogy a vietnámi diákok a tanulási eredmények összesítésében nemcsak a malajziai és thaiföldi, hanem a több mint hatszor gazdagabb brit és kanadai tanulóknál is jobban teljesítenek. Ráadásul az országon belül nem mutatkozik meg olyan mértékű egyenlőtlenség – regionális és nemi szinten – a diákok eredményeiben, mint máshol. Minderről az Economist nyomán a Privátbankár számolt be. 

A cikkből azt is megtudhatjuk, hogy a siker kulcsa a tanárokban a keresendő – akik nem feltétlenül képzettebbek másoknál, hanem egyszerűen hatékonyabbak. A vietnámi tanárok azért végzik jól a munkájukat, mert az állam jól bánik velük, gyakran továbbképzésre mehetnek és kötött tanterv helyett jelentős szabadságot kapnak arra, hogy az órákat érdekesebbé tegyék. A regionális egyenlőtlenségek leküzdése érdekében az elmaradott területeken dolgozó tanárokat jobban megfizetik, értékelésük pedig a diákok teljesítményén is alapul. Azokat, akiknek a tanulói jól teljesítenek, „tanári kiválóság” címekkel jutalmazzák.

Mindez Ho Si Minh-nek, Vietnám alapító atyjának köszönhető, hiszen világosan látta a fejlődéshez vezető utat, és azt hangoztatta: „tíz év fejlődéshez fákat kell ültetnünk, száz év fejlődéséhez az embereket kell művelnünk”. A tartományoknak költségvetésük húsz százalékát kell oktatásra fordítaniuk, ami hozzájárul a regionális egyenlőség elősegítéséhez, ráadásul az oktatási rendszert a nemzetközi normáknak megfelelően, folyamatosan fejlesztik. A politika és a társadalom is igényli a minőségi oktatást. 

Ez utóbbit mi, magyarok – sajnos – nem mondhatjuk el magunkról. Ha azt nézzük, a szülők egy része ugyan támogatta a pedagógusok több mint két éve tartó küzdelmét, bérharcukat, sztrájkköveteléseiket, de sokan nem törődtek az egésszel. Ahogy Pilz Olivér, a lemondását már letétbe helyező matematika–fizika–biológia szakos tanár, a Tanítanék Mozgalom társalapítója fogalmazott: „Lehangoló következtetés, hogy a kormány számára az oktatási rendszer a gyerekmegőrzésre korlátozódott. Döntésének többi következménye nem számít. „Valaki” vigyázzon a gyerekre „valahol”, amíg a szülő dolgozik. Ez a „valaki” és „valahol” meg is látszik a pedagógusokról szóló kormányzati megnyilvánulásokban, melyek mára porig rombolták a pedagógusszakma megbecsültségét és visszaköszönmek az állami oktatási intézmények siralmas, gyakran a 21. századi emberhez nem méltó fizikai állapotán is. De van ennél még szomorúbb: mindez sok szülőnek fel sem tűnik vagy nem jelent problémát!”

De, vajon megkérdőjelezhető ez a szülői magatartás egy olyan társadalomban, ahol az országot 2010 óta vezető hatalom úgy vélekedik a tudásról, hogy az leginkább az ő elitjének jár a hatalom megtartása érdekében és azért, hogy az utódaikra át tudja örökíteni?

Orbán Viktor már 2014. október 10-én nagyon egyértelműen azt mondta a Kossuth Rádióban: a következő három és fél év legfontosabb feladata az új szakképzési rendszer bevezetése lesz. A kormányfő víziója szerint ugyanis a bámulatosan fejlődő magyar gazdaságban hamarosan szakemberhiány lép fel, ami a későbbi fejlődés gátja lesz. „A szakmunkásképzés becsületét vissza kell adni. Tévedés, hogy mindenki, vagy nagyon sok család azt hiszi, a sikeres élethez egyetlen út vezet, gimnázium, érettségi, valamilyen egyetem vagy főiskola. Nem akarom őket tévedésben tartani, e fölött a gondolkodásmód fölött eljárt az idő.” Czomba Sándor az NGM szakképzésért felelős államtitkára 2014. október 16-án egy nyíregyházi fórumon azt is elárulta, a távlati cél a szakközép- és szakiskolai képzésben résztvevők arányának növelése, a gimnáziumi létszám korlátozása. 

A 2022/2023-as tanévben a középfokú oktatási intézmények nappali rendszerű oktatásában összesen 428 ezren vettek részt, 4 ezerrel kevesebben, mint az előző tanévben. Gimnáziumokban 195 ezren (az összes tanuló 45,6 százaléka), technikumokban és szakgimnáziumokban 166 ezren (38,8 százalék), szakképző iskolákban 60 ezren (14,0 százalék), szakiskolákban és készségfejlesztő iskolákban 6,8 ezren (1,6 százalék) végezték tanulmányaikat.

Rétvári Bence, parlamenti államtitkár egy interjúban arról beszélt, hogy „az iskolában a gyerekek szellemi, testi és lelki fejlődését kell a középpontba állítani és nem a napi pártpolitikát. Vannak, akik olyan eszközként tekintenek a gyerekekre, akik felhasználhatók a tiltakozáshoz. Mi célként tekintünk rájuk, mert az oktatást a gyerekek jövőjére kell szabni.” Nos, ezzel kapcsolatban némi kétely ébred az emberben. 

Pitti Zoltán közgazdásztól, gazdasági elemzőtől ugyanis megtudtuk, hogy napjainkra már feledésbe merült az a 2010-es évek elején megfogalmazott közösségi vállalás, amely szerint az Európa 2020 program egyik elemeként a korai iskolaelhagyó fiatalok arányát – azon 18-24 éves korúakét, akik nem rendelkeznek középfokú végzettséggel, illetve a felmérést megelőző négy évben semmilyen képzésben nem vettek részt – tíz százalék alá akarják szorítani. Az EU 27 országából a korai iskolaelhagyók arányának tíz százalék alá csökkentését a 2022. év végéig 18 ország tudta teljesíteni, de kilenc állam – köztük hazánk – változatlanul elmarad a vállalásaitól. A jelenség hátterében összetett okok állnak: társadalmi, gazdasági, kulturális és családi tényezők, de hazánkban – az előzőek mellett – szerepe van a tankötelezettségi korhatár 16 évre történő mérséklésének is. 

A korai iskolaelhagyók közösségi átlagot meghaladó aránya és az utóbbi években tapasztalt stagnálása mind rövid-, mind hosszabb távon gondot jelent. Az egyik, hogy a 705 ezer főt kitevő 18-24 éves népességből 87-88 ezer fő szakképzettség, illetve középfokú végzettség nélküli munkavállaló. A másik, hogy ez a 80 ezer főt meghaladó korcsoport négy évtized múlva is aktív korúnak fog számítani. Így joggal felvethető kérdés, hogy szakmai ismeretek nélkül képesek lesznek-e megfelelni a jövőbeni technikai fejlettség, illetve munkakultúra követelményeinek?  Pitti Zoltán szerint jó lenne, ha a mai helyzet tarthatatlanságával a döntéshozók is számolnának, vagyis az oktatási rendszer működtetését nem költségvetési teherként, hanem hosszú távú befektetésként kezelnék.

Akkor viszont nézzük meg, mennyit is költ a magyar állam az oktatásra. A KSH szerint nagyon keveset, a GDP 4,7 százalékát. A Fenntartható Fejlődés Indikátorai című kiadvány szerint még mindig sok a közoktatásból alapfokú végzettség nélkül kilépők aránya, és nem állunk jól idegennyelv-ismeretekben sem. Totyik Tamás, a PSZ elnöke többször kifejtette, óriási pénzkivonás zajlik az elmúlt évtizedben a közoktatásból. Míg 2010 körül a magyar GDP 5,2 százalékát fordították erre a célra, addig tavaly csak 3,7 százalékot. Ennek az sem mond ellent, hogy számszerűen (nominálisan) emelkedett az erre fordított összeg. A társasági adóból (TAO) és a mellette más, sportra fordított támogatásokból származó összeg éves szinten meghaladja azt, amit a magyar állam az általános iskoláira költ. 

A kérdés az, jövőre mennyit szánnak rá? Varga Mihály pénzügyminiszter azt mondta, 3434 milliárd forintot terveznek, ami 2023-hoz képest 629 milliárddal több, de az egyes területek nem egyenlő mértékben kapnak forrásokat. A legfőbb nyertes a felsőoktatás lehet, miután ott egy 40 százalékos növekményt terveznek; az óvodák, általános- és középiskolák a kiadások ennél szerényebb mértékű, hat százalék körüli (infláció alatti vagy környéki) növelésére számíthatnak. 

(Folytatjuk)