A kormánynak nincs saját pénze, színházra is a miénkből költ
„Aki fizet, az rendel”. Ez a legfőbb érv a színházakról szóló vitában a kormányoldalon, erre hivatkozva követelnek beleszólást az igazgatói kinevezésekbe. Azt mondják, ha a kormány beszáll a színházak finanszírozásába, akkor abba is lehessen beleszólása, hogy ki vezesse a teátrumot. Ez a megfogalmazás nagyon sok sebből vérzik, mert abból a téves képzetből indul ki, amit a kormányoldal előszeretettel kommunikál az emberek felé. Jelesül azt, hogy neki van pénze, és ebből a pénzből ad a neki fontosnak tartott feladatokra, projektekre.
A valóságban ez nem igaz: a kormánynak nincs saját pénze. Nem nyert a lottón, nincs dúsgazdag külföldi rokona, nem örököse egyetlen milliárdosnak sem. Ami pénzt használ és szétoszt az arra érdemesek között, kivétel nélkül a magyar adófizetőktől kapja.
A magyar adófizetők pedig azért adták neki ezt a pénzt, hogy tisztességesen gazdálkodjon vele, vagyis, az ország javára, a lehető leghatékonyabban és a legnemesebb célok érdekében használja fel. Nem azért adják a kormánynak az adófizetők a pénzt, hogy kérkedjen vele, kegyúrként osztogasson, szeretetet és lojalitást vásároljon. És nem is azért, hogy látványberuházásokra költse, amelyek csak a csókosok vagyonát gyarapítják, a társdalom egészét pedig – fenntartási és egyéb költségek formájában – elszegényítik.
Amikor két évvel ezelőtt Orbán Viktor azt mondta a nagygéci Bözsi néninek (Hello, Röfi!), „hogy ha úgy alakulnak a számok, akkor emelek”, megtévesztette ezt a munkában megfáradt, idős asszonyt. Azt kellett volna ugyanis mondania, hogy ha kevesebb pénzt lopunk el abból, amit a magyar adófizetők összedobtak, akkor marad annyi, hogy emelni tudjunk.
A színházakra nem a saját pénzéből költ a kormány. Mi, magyar adófizetők adjuk neki össze minden évben a rá valót. Mi fizetünk, jogunk volna hozzá, hogy legalább időnként azt az ételt hozza ki nekünk a pincér, amit rendeltünk.
