A magyar gazdaságirányítás szereplőinek villongásai túlmutatnak a személyeken

Egyre gyakoribbak a gazdasági kormányzat szereplőinek egymásnak vagy éppen a jegybank elnökének szóló üzengetései (és vica versa), sőt, ebbe a „szájkaratéba” időnként a miniszterelnök is beszáll. De vajon mit tükröznek ezek a nyilvánvaló egymásnak feszülések, ellentétek? A jelenség főként Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter és Varga Mihály pénzügyminiszter kapcsolatára jellemző, de az előbbi már át-áttéved a jegybanki felségterületre is, nekimenve a jegybankelnök Matolcsy Györgynek, akinek korábban öt évig alelnöke is volt. S már nem áll meg ez az adok-kapok a miniszterek szintjén: nem egyszer, s nem kétszer már Orbán és korábbi jobbkeze, Matolcsy között is elő-előfordul ilyen üzengetés. 

A múlt héten Egerben megrendezett Közgazdász Vándorgyűlésen is lehetett hallani összecsapásokat, utána Orbán Viktor a parlamenti szezonnyitójában maga is foglalkozott ezekkel. S nem is akárhogyan! A miniszterelnök ugyanis – igencsak különös módon – addig a kijelentésig is elment, hogy „az energiaárak és a brüsszeli szankciók olyan mértékűvé emelték az inflációt Magyarországon, hogy azzal a jegybank nem tud megbirkózni. Ezért a kormány átvette az infláció elleni küzdelem feladatát és felelősségét”. Hova tegyük ezeket az egymásnak feszüléseket? Zavart tükröznek? Pozícióharc áll mögöttük? Bod Péter Ákost kérdeztük, aki maga is vezetett korábban gazdasági tárcát (ipari miniszter volt), s a Magyar Nemzeti Bank élén is állt.

Viszonylag réginek és megszokottnak mondható az időnkénti összezördülés a jegybankelnök és a pénzügyminiszter között – emlékeztetett a Corvinus Egyetem professzora, rámutatva: eltérőek az érdekeik, más a pozíciójuk, miként a vezetők időtávja, s az intézményi tér is. Ám szerinte ez még nem mozgatta volna meg a pénzpiacokat. Ám „beleront” ebbe a klasszikus felállásba, hogy a gazdaságpolitikában vannak más szereplők is. Közülük a „legkülönösebb” a fejlesztési miniszteré, aki – valamilyen oknál fogva – árhatóságként is eljár, s ezáltal a működése közvetlenül átnyúlik a monetáris politikába, illetve érintőlegesen a költségvetési és gazdaságpolitikába is. Ráadásul vannak még egyebek is: ott van a beruházási és „MÁV-ügyi” miniszter, akinek a tevékenysége szintén költségvetési hatással jár, és persze a külgazdasági miniszter, aki minden héten be akar jelenteni valami nagy beruházást, aminek a negyedét a magyar büdzsének kell állnia.

Ennek az egésznek a tetején pedig ott ül a legfőbb döntéshozó, Orbán Viktor, akinek ismert szokása felemelni magához, illetve eltolni magától az embereit. „Ennek kommentálásához közelebb kellene lenni, de azt azért anélkül is meg lehet állapítani, hogy az ő füléért is folyik a szakminiszterek erőfeszítése” – mondta Bod. Emlékeztetett arra, hogy az utóbbi napokból az elemzők azt szűrték le, hogy most éppen inkább a Nagy miniszteré ez a fül. Eközben pedig Varga pénzügyminisztert cserben hagyta a saját frakciója, amikor a saját szakmájára vonatkozó szakmai latolgatására ráugrott azzal, hogy az csak magánvélemény. „De a pénzügyminiszternek adóügyekben nincs magánvéleménye, amúgy pedig szakmailag rendben volt az, amit mondott, még akkor is, ha a bankárok nem örültek neki” – szögezte le Bod Péter Ákos. (Az ügyről itt lehet bővebben olvasni.) 

Ez az incidens is jelzi, hogy valószínűleg vannak ilyen, eléggé szokatlan ütközések – mutatott rá, kifejtve, mi állhat a jelenség mögött. „A személyek közti viszonyok elemzését meghagyom a politológusoknak, ám az ide tartozik, hogy nagyon ingatag a gazdaság, a pénzügyek helyzete” – mutatott rá, kiemelve néhány részelemet. Az infláció nemcsak Európában a legmagasabb („s az idén már nem is tudják elvenni tőlünk ezt a kétes rangot”), hanem egyben tünet is, tünete egyfajta versenyképtelenségnek, a költségvetés régóta tartó kiegyensúlyozatlanságának. Megemlítette még az államadósság szintjét, megjegyezve, hogy az államadósság-állományunk nagyobb, mint Németországé, miközben a kamatszint magasabb, mint mondjuk Bulgáriában, Romániában, de még az oroszországinál is.

És akkor ott van még az MNB eredeti, az elfogadható árstabilitást 3 százalékosnak tekintő nagyon laza politikájához képest az egyik miniszter, jelesül Nagy Márton „magánvéleménye”, hogy miért ne lenne ez akár 4 százalék („másutt mondjuk csak 2 százalék”), pedig már a 3 százalék is azt jelenti, hogy 3 +/- 1 százalék, azaz, akár 3,99 százalékos inflációt is árstabilitásként könyvelnek el Magyarországon. „Ehhez csak kellett még valami, amivel lehet idegesíteni a pénztulajdonosokat” – jegyezte meg ironikusan Bod Péter Ákos.

„Ha mindezt összerakjuk, azért az eléggé aggasztó” – állapította meg, hozzátéve, ezzel persze sokáig együtt lehet élni, a helyzet nem utal azonnali válságra, bár azt azért ki lehet mondani, hogy nagyon sokáig nem fenntartható. Ilyenkor pedig a gazdasági döntéshozók már azt latolgatják, hogy ki miért felelős, ki mit tett rosszul, kinek fog eszébe jutni, amit lépni kell.

Ha Matolcsy – nagyon helyesen – azt mondja, hogy pozitív reálkamatot kell fenntartani, a dezinfláció érdekében a kamat csak módjával mehet lejjebb, akkor milyen dolog az, hogy Nagy Márton felteszi a kérdést: ebből hogyan lesz fejlesztés? „A válasz persze ismert: akkor nem nagyon lesz, ha fejleszteni akarnak, akkor nem lesz dezinfláció.” Vagy-vagy, dönteni kell, hogy miből kell engedni – tette hozzá. 

A kilátások nem túlságosan biztatók, bár nem is tragikusak – ahogy a GKI és mások is úgy vélik, nem lehetetlen, hogy ha minden jó alakul, akkor véget érhet a recesszió, jövőre lehet egy 2 százalék körüli növekedés („persze az idei, fél százalékos recesszióhoz képest”), az infláció egy számjegyű lehet. „Mindez azonban akkor, ha nem történik semmi a világban” – hívta fel a figyelmet. Ha az olajár marad a mostani szinten (az elmúlt hónapokban harmadával megdrágult).., ha az uniós pénzek elkezdenek érkezni (az idén már biztosan nem lehet erre számítani)... ha... „Ebben a helyzetben pedig ezek a villongások már túlmutatnak a személyeken” – állapította meg Bod Péter Ákos.