A „magyar ugarnak” döntő szava lehet áprilisban
„Ha beleálltok, nyerünk, ha nem álltok bele, nem fogunk nyerni, ha én személyesen kitenném a lelkemet, akkor sem” – mondta Orbán Viktor az Országos Önkormányzati Fórumon jelenlévő polgármestereknek. Ezzel elismerte, a központi kampány önmagában nem elég, minden egyes Fidesz–KDNP-szimpatizánst a települések vezetőinek kell „elvinniük” választani. Egyszóval: a saját tábor maximális mozgósítását kérte. A polgármestereket „hivatásosoknak” nevezte, míg az aktivistákat „önkénteseknek”, és arról beszélt, hogy „a trombitát a hivatásosoknak kell fújni, különben a többiek nem mozdulnak”. A Fidesz elnöke bevallotta, hogy a párt „szívcsakrája” vidéken van, Budapest megnyerése a kétharmadhoz kellene, a győzelemhez elég a vidék támogatása is. A neve kimondása nélkül a Tisza Pártra utalt, amikor arról beszélt, hogy szerinte egy „26 tagú párt” helyi beágyazottság nélkül nem alkalmas az ország kormányzására, szembe állítva ezzel a Fidesz vidéki hálózatát az ellenzékével. Hogy némi reményt is sugalljon az amúgy anyagi gondokkal küzdő települések vezetőinek, meglebegtette, hogy a választás megnyerése után „újra szabják” az önkormányzatok helyzetét. Értsük úgy: a most mozgósító polgármesterek későbbi pozícióját ehhez a győzelemhez kötötte.
Valóban az önkormányzatoknak kell megnyerniük a Fidesz számára a tavaszi választást? – kérdeztük Bódi Ferenc szociológustól, aki alapvetően nem cáfolta meg a miniszterelnök számítását. Mint mondta, a helyi társadalom összetétele alapvetően meghatározza az adott közösség politikai vonzalmát. Emlékeztetett rá, a szociológusok és a választási földrajzzal foglalkozó geográfusok már jó ideje egyre erőteljesebben figyelmeztették a pártokat erre. Egy szokatlan fogalmat is használt ezzel összefüggésben: „polgárosultságról” vagy éppen „polgárosulatlanságról” beszélt.
Ő maga is legalább húsz éve kimutatta, miszerint nagyon nem mindegy, hogy egy település berendezkedése polgári, félfeudális vagy egyenesen feudális logika szerint működik-e. Érvei alátámasztásul egy korábbi, „Isten háta mögött” címmel írt tanulmányára hivatkozott, amely pontosan azokról a „nagyon nehéz térségekről”, az elmaradott tanyavilágról, a szegregált, munkanélküliséggel küzdő kistelepülésekről szól, amelyek ma is az ország területének jelentős részét teszik ki, miközben ott mindössze a hazai népességnek talán csak 20–25 százaléka él. „A lakosság kisebbségét adják, a jelenlegi választási rendszerben a szavuk mégis többet nyom a latban. Az elmúlt évtizedben a kormánypárt tudatosan ehhez a térszerkezethez kötötte a választási szabályokat.” A korábbi 176 körzetet mára 106 egyéni választókerületre csökkentették, ezek zöme a vidéki térségekben található.
„Aki ezeket a kerületeket megnyeri, az – ahogy fogalmaz a szociológus – a parlamentben a többséget, vagy legalábbis stabil, kormányzóképes többséget, adott esetben akár a kétharmadot is el tudja érni. A magyar választási rendszert strukturálisan erre a vidéki masszára hangolták, miközben a vidéki társadalom erős demokráciadeficittel és polgárosulatlansággal küzd”. A legutóbbi felmérések szerint a népességnek mindössze mintegy 5 százaléka tekinthető polgárosultnak, és ez a polgárosult mag is elsősorban nem azokban a leszakadt vidéki térségekben koncentrálódik, ahol nincs igazából középosztály, nincs polgárság – fogalmazott az „isten háta mögött” élőkről. Hozzátettei: ennek a helyzetnek a kezelését, vagy inkább kihasználását, az utóbbi másfél évtizedben a kormány a mindenkori helyi hatalom – a polgármester, a szűk helyi elit, a notabilitás, vagy merészebben fogalmazva a helyi oligarchia – kezébe helyezte, amely képes vezetni, irányítani a közösséget.
A helyi oligarchia egzisztenciálisan is ki van szolgáltatva a rendszernek, de az ott élő emberek még inkább kiszolgáltatottak mind anyagilag, mind érzelmileg a helyi elitnek. „Nem abban áll a függés, hogy kap-e valaki közmunkát, segélyt, beiskolázási támogatást vagy temetési segélyt, mert ezek jó részben formálisan nem is szabad döntés kérdései, hanem abban, hogyan ítéli oda ezeket a rászorulóknak a település helyi vezetése. Ha ez egy kézbe kerül, márpedig most ezt látjuk, akkor óriási hatalom koncentrálódik a polgármester és köre kezében” – mondta a szociológus. Felidézte az előző önkormányzati választásokra vonatkozó vizsgálatokat, amelyek szerint a 2010-es évek közepén a polgármesterek pártosodása egészen magas szintet ért el, a települések első számú választott vezetőinek mintegy 90 százaléka a kormánypárt valamilyen formális kapcsolódásával járt együtt. Azokon a településeken, ahol a polgármester hivatalosan nem is használja a Fidesz logóját, sokszor valójában „kriptofideszes” a helyi vezetés, amelyről azt feltételezik, hogy valójában a Fideszhez húz vagy a Fideszt támogatja, de ezt nyíltan nem vállalják, sőt gyakran ellenzékinek, függetlennek vagy kritikusnak mutatják magukat. Így a magyar vidék jelentős részét a szociológus elemzése szerint valójában a rejtett lojalitású hálózatok fedik le. Úgy látja, a Fidesz most ezt az ellehetetlenült, nem polgárosult vidéket próbálja „mentsvárként” használni a jelenlegi kiélezett viszonyok között.
Egy korábbi interjúban a mezőgazdaságot jól ismerő Raskó György becslése szerint vidéken mintegy kétezer milliárdos vállalkozó él, a tavaszi választáson kérdéses, hogy ez a réteg inkább a Fideszhez húz-e, vagy Magyar Péter országjárása képes volt-e ezen változtatni? Bódi szerint Magyar Péter „sziszifuszi munkát” vállalt, de az országjárása útvonalából arra lehetett következtetni, hogy ezzel ő maga is tisztában volt. „Nem akkor ismerte meg az országot, amikor bejárta, hanem azért járta az országot, mert már ismerte” – vélte Bódi Ferenc, hozzátéve, hogy feltevése szerint a Tisza Párt vezetője ismerte a témához kapcsolódó irodalmat és adatokat, az országjárás pedig újabb benyomásokkal egészítette ki ezt a tudást. Azzal, hogy Magyar Péter felállította a 106 választókerület mindegyikében a „106×3-as trojkákat”, valójában megsokszorozta magát a terepen. Példaként a nyíregyházi jelöltet említette, aki körül – szavai szerint – „felsorakozott a helyi közösségi média”, és aki így ma már a „helyi Magyar Péterként” jelenik meg a városban. „Amennyiben máshol is hasonló beágyazottságot tudnak elérni, komoly esélye lesz a Tiszának, hogy a vidéki széttagoltságból és a polgári értékek iránti közömbösségből adódó nehézségeket valamelyest kezeljék”. Ugyanakkor rögtön hozzátette: Nyíregyháza komoly város, ahol jelentős polgárosodott réteg él, miközben a megye bokortanyáin, a Nyírség kisvárosaiban és falvaiban sokkal nehezebb lehet az ellenzéki párt térnyerése.
Arra a kérdésre, hogy a Magyar Péterhez kötődő „káderek” el tudják-e áprilisig oszlatni a választók egzisztenciális függéséből adódó kételyeit, Bódi azt válaszolta: ezt igazán csak egy újfajta egzisztenciális biztonság hihető ígéretével tudná elérni a Tisza. „Ezek anyagi természetű dolgok, és a materiális dolgokat materiális dolgokkal lehet kezelni. Az emberek az Isten háta mögött elfogadják alárendelt helyzetüket, és a paternalizmust természetesnek veszik”.
Ez a paternalista viszonyrendszer azonban messze nem a NER találmánya. Bódi szerint, amennyire tudtak, a szocialisták is rájátszottak erre, a kádári rendszerben is tökéletesen működött, de jelen volt már a Horthy-korszakban, és az úgynevezett „aranybéke” időszakában is, amikor Ady Endre a magyar ugarról beszélt. Ezt Bódi a „magyar társadalom örök fagy állapotának” nevezte, amire egy metaforát használt. Olyan fagyott talajról beszélt, amely nem engedi be a napsugarakat, a meleget, a változást, és amely miatt a magyar vidék hihetetlenül megrekedt, elnehezedett. Elismerte, ez a „magyar ugar” mára nagyon erőteljesen feltöredezett, olvadt ugyan az elmúlt évtizedekben, de maradványai ma is erőteljesen jelen vannak.
Fölmerül a kérdés: a 2026-os választásokat mennyiben határozhatja meg a vidéken „befagyott” magyar társadalom bénultsága? Bódi úgy vélte, részben igaza van a miniszterelnöknek, de szerinte a vidék határai ma már egyáltalán nincsenek kőbe vésve. Ennek az átmeneti zónának a mérete jelentős, a politika mindennapi tettei, ígéretei, későbbi cselekedetei képesek ezt a zónát tágítani vagy szűkíteni. A politika változtathat a berögzült viszonyokon, és reményt is adhat az embereknek – a kérdés csupán az, hogy a választók mennyire tudják ezt a reményt megragadni, és mennyire hisznek benne? „Ha elfogadják, hogy egy új helyzetben jobb világ köszönt rájuk, akkor lesz változás, és ezt a polgármesterek sem tudják megakadályozni. Ha nem hiszik el, akkor abba a szalmaszálba kapaszkodnak majd tovább, ami most a kezükben van.”
